Star Wars történetek

STAR WARS II: A KLÓNOK TÁMADÁSA

Írta: R. A. Salvatore

 

4. FEJEZET

 

A négy csillaghajó szinte súrolta Coruscant hatalmas felhőkarcolóit, ahogy a gigászi borostyánképződményeket kerülgették. Azokat a mesterséges sztalagmitokat, melyek évről évre magasabbak lettek, és mostanra jobban eltörpültek mellettük a bolygó természetes alakzatai, mint bárhol máshol az ismert galaxisban. A napfény visszaverődött a masszív építmények tükörszerű ablakairól, és a karcsú hajók krómborításai vakítóan fénylettek. A nagyobb méretű csillaghajó, mely ezüstös bumerángra emlékeztetett, valósággal izzott, ahogy hatalmas hajtóművei, melyek szárnyai egyharmadát elfoglalták, simán hajtották előre. Mellette kecses, szárnyhajtóműves, jellegzetesen meghosszabbított farkú nabooi vadászgépek zúgtak.

A vadászgépek egyike vezette a menetet, s körberepült szinte minden egyes tornyot, miközben biztosította az utat a második hajónak, a nabooi királyi cirkálónak. E nagyobb jármű mögött további két vadászgép siklott fürgén, egészen közel a királyi jachthoz, védelmezve azt. A pilótáik készek voltak kivédeni bármiféle támadást.

Az élen suhanó vadászgép elkerülte a nagy város forgalmasabb részeit, ahol potenciális ellenségek megbújhattak volna a szokványos járművek ezreinek fedezékében. Sokan tudták, hogy Padmé Amidala szenátornő visszatér a Nabooról, hogy leadja szavazatát a hadsereg felállítása ellen, hogy segítse a túlterhelt Jediket az egyre növekvő, ellenséges érzületű szeparatista mozgalom elleni küzdelmükben, és számos frakció akadt, mely nem örült volna egy ilyen szavazatnak. Amidala számos ellenséget szerzett Naboo királynőjeként az uralkodása alatt, erős ellenségeket, hatalmas erőforrásokkal, és talán elég gyűlölettel a szép és ifjú exkirálynő iránt, hogy megmozgassák ezen erőforrásokat az ő rovására.

A vezető vadászgépben Dolphe káplár, aki kitüntette magát a Kereskedő Föderáció elleni nabooi háborúban, megkönnyebbülten fellélegzett, amikor megpillantotta a kijelölt leszállóhelyet, mely biztonságosnak és tisztának tűnt. Dolphe, a kemény harcos, aki mélységesen tisztelte a szenátornőt, elrepült balra a leszállóterasz mellett, majd élesen jobbra kanyarodott, körberepülve a plató szomszédságában lévő Szenátori Lakosztályok Épületét. A levegőben maradt, miközben a másik két vadászgép leszállt egymás mellé a plató egyik végén, majd a királyi cirkáló is ott lebegett a közelében egy pillanatig, aztán puhán landolt.

Dolphe tett még egy kört, majd miután nem tapasztalt semmiféle forgalmat a közelben, leereszkedett a gépével a társaival szemközt. Azonban még nem tette le a gépet teljesen; készen állt, hogy felröppenjen, és keményen lecsapjon bármely támadóra, ha a szükség úgy kívánja.

Vele szemközt a másik két pilóta félretolta saját védőfedelét, és kimászott a pilótafülkéből. Egyikük, Typho kapitány, akit jelenleg Panaka bácsikája Amidala fő biztonsági tisztjének nevezett ki, levette a sisakját, megrázta a fejét, végighúzta kezét gyapjas, fekete haján, és megigazította bal szeme fölött viselt, fekete bőr szemkötőjét.

– Megcsináltuk – szólt oda Typho a pilótatársának, aki épp ekkor ugrott le mellé a szárnyról. – Úgy tűnik, tévedtem. Egyáltalán nem volt semmi veszély.

– Veszély mindig van, kapitány – jött a válasz jól kivehető női hangon. – De néha elég szerencsések vagyunk, hogy elkerülhetjük.

Typho felelni akart, de végül csendben maradt, és a cirkáló felé fordult, ahol épp ekkor eresztették le a rámpát a platóra. A terv az volt, hogy a nyitott platformról olyan gyorsan bezsuppolják a küldöttséget egy szállító járműbe, amilyen gyorsan csak lehetséges. Két nabooi őr bukkant elő tüzelésre kész fegyverrel a kézben. Typho zordan biccentett, örömmel látva, hogy a katonái nem könnyelműsködnek, átérzik a helyzet súlyát és a szenátor védelmében lévő felelősségüket.

Ezt követően érkezett Amidala, sajátságos pompájában, paradox szépségével, mely egyszerre volt egyszerű és szövevényes. Hatalmas barna szemével és nőies vonásaival Amidala túlragyogott bárkit a környezetében, még akkor is, ha csak egyszerű paraszti öltözéket viselt, ám szenátori köntösében mely ez alkalommal mesés fekete-fehér szövésű volt – és így feltűzött hajjal, melyet fekete fejdísszel hangsúlyozott ki, túlragyogta még a csillagokat is. Intelligenciája és szépsége, ártatlansága és egyéni bája, bátor és tisztességes kifejezése, mely jókora adag gyermeki csintalansággal keveredett, elkápráztatta Typhót, valahányszor csak látta.

A kapitány a leereszkedő menettől a szemközt várakozó Dolphe irányába fordult, és elégedett biccentéssel nyugtázta felé elismerő véleményét.

És ekkor váratlanul Typhót rettenetes erő vágta hasra a leszállópálya aszfaltján, és egy pillanatra megvakította egy ragyogó villanás, ahogy iszonyatos robbanás hangzott fel mögötte. Amikor a látása visszatért, Dolphét látta elterülve az aszfalton.

Szinte lassított felvételként élte meg ezt a rettenetes pillanatot. Hallotta magát, amint azt üvölti:

– Neeeem! – Valahogy feltérdelt, és megfordult.

Lángoló fémdarabok röpködtek Coruscant egén tűzijátékként, legyező alakban szétterülve a roncsból. A királyi cirkáló törzsének maradványa lángolva égett, és hét alak hevert előtte a leszállópályán – s egyikük azt a díszes öltözéket viselte, melyet Typho oly jól ismert.

A robbanástól elkábulva a kapitány támolyogva próbált talpra állni. Jókora gombóc dagadt a torkában, mert tudta, mi történt.

Typho veterán harcos volt, járt már csatában, látott már embereket erőszakos halált halni, és ahogy azokat a testeket nézte, ahogy Amidala szépséges köntösét nézte, elhelyezkedésükből, mozdulatlanságukból ösztönösen tudta…

A szenátornő halálos sérüléseket szenvedett. Haldoklott, vagy már meg is halt.

 

– Te átállítottad a koordinátákat! – mondta Obi-van Kenobi ifjú padavanjának. Búzaszőke haja most hosszabb volt, lelógott a vállára, és ápolatlannak tűnő szakáll keretezte még mindig fiatalos arcát. Világosbarna, laza és kényelmes utazóköntöse remekül illett rá. Merthogy Obi-van hozzászokott ehhez, belenőtt a Jedi-lovag bőrébe. Már nem az a heves és megfontolatlan Jedi-padavan volt, aki Qui-gon Jinn tanítványaként nevelkedett.

Jelenlegi társa azonban egészen másfélének tűnt. Anakin Skywalker úgy nézett ki, mintha magas, vékony teste egyszerűen nem bírná magában tartani túltengő energiáit. Obi-vanhoz hasonlóan öltözött, ám az ő köntöse szorosabbnak, merevebbnek tűnt, és alatta az izmai állandóan ugrásra készen feszültek. Homokszínű haját most rövidre nyírva viselte, eltekintve attól a vékony, fonott tincstől, mely padavani státusát jelezte. Kék szeme időről időre meg-megvillant, mintha apró energiakisülések távoznának belőle.

– Csak egy kicsit meghosszabbítottam a hipertérben töltött időt – magyarázta. – A bolygó közelében fogunk felbukkanni.

Obi-van mély, beletörődő sóhajjal nyugtázta, leült a konzol mellé, és az Anakin által megadott koordinátákat tanulmányozta. Persze már nem túl sokat tehetett, mivel egy hipertérugrást nem lehet módosítani, amikor a fénysebességre szökkenés már megtörtént. – Nem léphetünk ki a hiperűrből túl közel a coruscanti közelítő pályákhoz. Túl nagy ott a forgalom a biztonságos repüléshez. Ezt már elmagyaráztam neked.

– De…

– Anakin! – szólt rá Obi-van élesen, mintha egy perootu macskát utasítana rendre, majd összeszorította széles állkapcsát, és keményen rámeredt padavanjára.

– Igen, mester – motyogta Anakin, és engedelmesen lesütötte a szemét.

Obi-van csupán egy pillanattal tovább tartotta meg szigorú tekintetét.

– Tudom, alig várod már, hogy megérkezzünk – enyhült meg. – Túl sokáig voltunk távol az otthontól!

Anakin nem nézett fel, de Obi-van látta, amint a fiú szája valami mosolyszerűségre húzódik.

– Soha többé ne csinálj ilyet! – rótta meg Obi-van, aztán elfordult, és kiballagott a hajóhídról.

Anakin belezuttyant a pilótaszékbe, állat a kezére támasztotta, tekintetét a műszerpulton nyugtatta. Persze, a parancs olyan egyértelmű volt, amennyire csak lehet, és Anakin is elismerte, hogy tartania kellett volna magát ahhoz. Azonban, amikor arra gondolt, hová tartanak, és hogy ki várja ott őket, úgy gondolta, még akkor is megér egy kis megrovást a dolog, ha csak néhány órával érnek hamarabb a Coruscantra. Valóban alig várta már, hogy megérkezzenek, de nem azért, amiért Obi-van hitte. Nem a Jedi Templom hiányzott ennyire a padavannak, hanem inkább, miszerint azt egy hír állította, az a valaki, aki épp a Szenátusba tart: egy bizonyos szenátor, Naboo exkirálynője.

Padmé Amidala.

Ez a név megrezegtette az ifjú Anakin szívét és lelkét. Tíz éve nem látta; azóta nem, amióta Obi-vannal és Qui-gonnal segítették őt a Kereskedő Föderáció elleni háborúban a Naboon. Anakin akkor mindössze tízéves volt, de abban a pillanatban, amint megpillantotta Padmét, tudta, hogy ő az a nő, akit feleségül fog venni.

Nem számít, hogy Padmé néhány évvel idősebb nála. Nem számít, hogy ő még csak egy fiúcska volt, amikor megismerték egymást. Nem számít, hogy a Jedik nem nősülhetnek.

Anakin csupán azt tudta, kérdések nélkül, hogy a szépséges Padmé Amidala képmása vele maradt, benne lángolt minden álmában és fantáziájában mindennap, amióta csak Obi-vannal elhagyta a Naboot tíz évvel ezelőtt. Még mindig érezte haja friss illatát, maga előtt látta az intelligencia és a szenvedély szikráit abban a tüneményes, barna szempárban, még most is hallani vélte Padmé hangjának dallamát.

Szinte észre sem véve, mit művel, Anakin keze visszasiklott a navigációs komputerhez. Talán rálel egy alig használt pályára a coruscanti csúcsforgalomban, amelyen gyorsabban hazajuthatnak…

 

Kürtök harsogtak, és milliónyi vészjelzés reszkettette meg a levegőt a környéken, harsányan sikoltva, kiáltásokat préselve ki a döbbent szemlélődőkből és nyögéseket a sebesültekből.

A másik pilóta elrohant Typho mellett. A kapitány valahogy feltápászkodott, és utánatámolygott. Szemközt Dolphe is lábra állt, és ő is futásnak eredt a szenátor kiterült teste felé. A pilótanő ért oda először, és fél térdre hullott a mozdulatlan nő mellett. Lerántotta a fejéről a sisakját, és megrázta barna fürtjeit.

– Szenátor! – üvöltötte Typho. Merthogy valójában Padmé Amidala térdelt a haldokló nő, a dublőrje mellett. – Jöjjön! A veszély még nem múlt el!

Padmé azonban dühösen intett vissza a kapitánynak, majd lehajolt elesett barátjához.

– Cordé! – suttogta csendesen, elcsukló hangon. Cordé volt az egyik legkedvesebb testőre, aki kezdettől vele volt, szolgálta őt és szolgálta a Naboot számos éven át. Padmé az ölébe vette a haldoklót, és gyengéden magához ölelte.

Cordé kinyitotta a szemét, mely oly hasonlatos volt Padmééhoz.

– Sajnálom, úrnőm – zihálta, levegőért küzdve minden szavához. – Én… úgy tűnik, én… – Elhallgatott, mozdulatlanul hevert ott, és rámeredt Padméra. – Kudarcot vallottam.

– Dehogy! – bizonygatta Padmé, vitatkozva a testőrnő kijelentésével, vitába szállva ezzel az egész őrülettel. – Nem, nem, nem!

Cordé továbbra is őt nézte, vagy inkább elbámult mellette; a fájdalomtól sújtott, fiatal szenátor legalábbis így érezte. Udvarhölgye valahová a messzeségbe meredt, egy távoli helyre.

Hirtelen elernyedt a teste, mintha a lélek egyszerűen kiszökkent volna anyagi mivoltából.

– Cordé! – kiáltotta a szenátornő. Még szorosabban ölelte magához barátját, és előre-hátra ringatta, mintha nem lenne hajlandó tudomást venni az iszonyú valóságról.

– Úrnőm, még mindig veszélyben van! – szögezte le Typho. Igyekezett együtt érzőnek mutatkozni, de egyértelmű sürgetés csengett a hangjában.

Padmé elhúzta a fejét Cordé arcától, és vett egy mély, megerősítő lélegzetet. Ahogy halott barátját nézte, eszébe jutottak azok az idők, melyet együtt töltöttek. Gyengéden leengedte Cordét az aszfaltra.

– Nem kellett volna visszajönnöm – motyogta, ahogy felállt az éber Typho mellett, és könnyek áztatták arcát.

Typho kapitány kizökkent annyira éberségéből, hogy tekintete összekapcsolódjon a szenátornőével.

– Ez egy rendkívül fontos szavazás – emlékeztette rendíthetetlenül, egy olyan ember hangján, aki a kötelességet mindenek fölé helyezi. Akárcsak a nagybátyja. – Csak a kötelességét tette, szenátor, mint ahogy Cordé is az övét. De most már menjünk!

Megindult, és a karjánál fogva magával vonta Padmét, ám ő kitépte magát a férfi szorításából, és csak állt ott elveszített barátja fölött.

– Amidala szenátor! Kérem!

Padmé ránézett.

– Értelmetlenné akarja tenni Cordé halálát azzal, hogy itt marad és kockáztatja az életét? – vágta oda nyersen Typho. – Mit érne akkor az áldozata, ha…

– Elég, kapitány! – szakította félbe Padmé.

Typho intett Dolphénak, hogy kissé lemaradva fedezze őket, aztán elvezette a bánattól sújtott Padmét.

Jóval mögöttük Padmé gépéből csipogva, sivítva R2-D2, az asztromechanikai droid bukkant fel, és sebesen gördült utánuk.