Star Wars történetek

STAR WARS II: A KLÓNOK TÁMADÁSA

Írta: R. A. Salvatore

 

20. FEJEZET

 

Shmi nem sok mindent látott. A rászáradt vértől és az ütések nyomán keletkezett duzzanattól alig tudta kinyitni a szemét. Hallani sem sokat hallott, mert az őt körülvevő hangok durvák voltak és fenyegetőek, engesztelhetetlenül durvák és fenyegetőek. És érezni sem érzett semmit, mert nem létezett más, csak a fájdalom.

Nem, Shmi elmerült önmagában, újra átélve azokat a réges-régi pillanatokat, amikor Anakinnal Watto rabszolgáiként élték életüket. Nem volt könnyű élet, de ott volt vele Annie, és így Shmi csak örömmel tudott emlékezni azokra az időkre. Shmi csak most tudta igazán felmérni, mennyire is hiányzott neki a fiú az elmúlt tíz évben – most, hogy viszontlátásának lehetősége olyan távoli lett. Ahányszor csak felnézett az éjszakai égboltra, a fiára gondolt, elképzelte, amint végigsöpör a galaxison, felszabadítva az elnyomottakat, megmentve a bolygókat a dühöngő szörnyektől és a gonosz zsarnokoktól. De mindig úgy hitte, hogy látni fogja még az ő Annie-ját, mindig arra várt, hogy egy nap majd besétál a farmra, arcán csibészes mosolyával, amitől fénybe derült a környezete, s úgy üdvözli, mintha egy percre sem váltak volna el.

Shmi szerette Cliegget és Owent. Őszintén szerette őket. Cliegg volt az ő megmentője, hős lovagja, Owen pedig olyan lett, mint elvesztett fia, mindig együtt érző, mindig hálás hallgatósága az Anakin hőstetteiről szóló történeteknek. És egyre jobban szerette Berut is. Hogyan is ne szerette volna? Beruban különleges módon ötvöződött az együttérzés és a csendes, belső erő.

Ám a jó szerencse ellenére, mely ezt a három embert az életébe vezérelte, milliószorosára növelve szeretetét, Shmi Skywalker mindig is fenntartott egy különleges helyet szívében fiának, az ő Annie-jának, az ő hősének, így most, hogy élete végéhez közeledni látszott, a gondolatai az Anakinról őrzött emlékekre fókuszálódtak, s ezzel egy időben kinyúlt fia felé a szívével. Anakin mindig is másképp fogta fel ezeket az érzéseket, ráhangolódva arra a rejtélyes Erőre. Az a Jedi is tisztán látta ezt benne, aki eljött érte a Tatuinra.

Lehet, hogy Annie most is érzi a szeretetét. Shminek szüksége volt erre a gondolatra, hogy teljes legyen a kör, hogy tudassa fiával, a külön töltött évek és a köztük lévő hatalmas távolságok ellenére feltétel nélkül szerette és egyfolytában rá gondolt.

Annie volt a vigasza, a búvóhely a taszkenek által okozott fájdalom elől. A homoklakók mindennap bementek hozzá, és megkínozták, lándzsákkal döfködték, vagy botokkal és korbácsokkal verték. Shmi rájött, pedig nem beszélte recsegő nyelvüket, hogy részükről ez nem pusztán a fájdalomokozás vágya. A taszkenek így mérték fel ellenségeiket, és bólogatásukból, hangszínükből rájött, hogy kitartása mély benyomást tett rájuk.

Nem tudták, hogy kitartását az anyai szeretetből szőtte. Annie emlékei nélkül, és a remény nélkül, hogy érzi a szeretetét, már rég megadta volna magát a halálnak.

 

Anakin Skywalker a telihold sápadt fényében felkaptatott a robogóval egy magas dűne gerincére, és végigmérte a Tatuin hatalmas sivatagját. Nem messze lent egy tábort látott egy kis oázis körül, és azonnal, még mielőtt bárkit is megpillantott volna, tudta, hogy egy taszken csapat az. Érezte, hogy odalent van az anyja, érezte fájdalmát.

Közelebb lopakodott, próbálva meghatározni az ágakból és bőrökből emelt kunyhók rendeltetését. Az oázis szélén felkeltette a figyelmét egy különösen szilárd építmény, amelyet láthatólag kevésbé gondoztak, mint a többit, mégis szilárdan építettek. Ahogy még közelebb ért, egyre kíváncsibb lett, és felfigyelt arra, hogy csupán egyetlen kunyhó bejáratát őrzik; két taszken állt ott.

– Ó, anya! – suttogta Anakin.

A padavan árnyékként suhant át a táboron, kunyhótól kunyhóig haladva, a falakhoz lapulva, hason kúszva a nyílt térségeken a hely felé, ahol anyját őrizték. Végül eljutott az oldalához, és kezét a puha bőrre téve érezte a fogoly fájdalmát és érzéseit. Vetett egy gyors pillantást a kunyhó elé, és látta a valamivel távolabb üldögélő két taszken őrt.

Anakin előhúzta és bekapcsolta fénykardját, majd lekuporodott, hogy amennyire csak lehet, eltakarja a penge izzását. Könnyűszerrel nyílást vágott a falba, majd meg sem nézve, hogy odabent vannak-e taszkenek, bemászott.

– Anya! – suttogta ismét, megroggyanó térdekkel. A kunyhó belsejét tucatnyi gyertya és a sápadt holdfény egy pászmája világította meg, utóbbi a tetőlyukon beszűrődve, reszketeg fénybe vonva az egyik fal mellett arccal egy állványra kötözött Shmi alakját. Az asszonyt kitárt karral kötözték ki, csuklóit véresre dörzsölték a kötelek, oldalra fordított arcán verések nyomai látszottak.

Anakin gyorsan kiszabadította, majd óvatosan átölelte, és leeresztette a földre.

– Anya… anya… anya… – suttogta lágyan. Tudta, hogy él, bár nem válaszolt azonnal, és szánalmasan ernyedt volt. Érezte az Erőben, bár csak kicsi, nagyon kicsi érzést keltett.

Az ölébe vette a fejét, és halkan szólongatta, míg végül fel nem pattant Shmi szemhéja, már amennyire a rászáradt vér engedte.

– Annie? – súgta, és a fiú érezte zihálását, miközben beszélni próbált, és tudta, hogy az asszony több bordája is eltörött.

Shmi szeme lassan kitisztult, és sebesült arcán a felismerés halvány mosolya derengett föl.

– Itt vagyok, anya – mondta a fiú. – Most már biztonságban vagy. Tarts ki! Elviszlek innen!

– Annie? Annie? – ismételgette Shmi félrehajtott fejjel, mint régen, amikor Anakin valamivel bámulatba ejtette. – Olyan szép vagy!

– Tartalékold az erődet, anya – próbálta megnyugtatni a fia. – El kell mennünk innen.

– Fiam – folytatta Shmi. Úgy tűnt, mintha máshol lenne, máshol, biztonságban. – Az én felnőtt fiam. Tudtam, hogy visszajössz értem. Mindvégig tudtam.

Anakin megpróbálta megmondani neki, hogy ne mozogjon, kímélje magát, de egyszerűen nem jöttek a szájára a szavak.

– Olyan büszke vagyok rád, Annie. Olyan büszke. Annyira hiányoztál.

– Te is hiányoztál nekem, anya, de majd később beszélünk…

– Most már vége – közölte ekkor Shmi, és egyenesen felfelé nézett, el Anakin mellett, a mennyezeten tátongó lyukon túl, talán a ragyogó holdra.

Anakin a lénye legmélyén felfogta, mit jelent ez.

– Maradj velem, anya! – könyörgött, és nagyon igyekeznie kellett, hogy kizárja a kétségbeesést hangjából. – Minden rendben lesz, majd meglátod. Minden… rendben lesz.

– Szeret… – kezdte Shmi, de aztán megdermedt, és Anakin látta, hogy a fény eltűnik a szeméből.

A fiú alig tudott levegőt venni. Elkerekedett szemmel, hitetlenkedve vonta Shmit a mellkasára, és hosszú ideig magához szorítva ringatta. Nem halhat meg! Az lehetetlen! Ismét leengedte, belenézett a szemébe, némán esdekelve, hogy válaszoljon neki. De Shmi szemében már nem csillogott fény, nem szikrázott az élet. Anakin szorosan magához ölelte, és csak ringatta, csak ringatta.

Aztán lefektette a földre, és szelíden lefogta a szemét.

Nem tudta, mit csináljon. Ült mozdulatlanul, halott anyját nézve, majd gyűlölettől és haragtól izzó szemmel felnézett. Gondolatban visszajátszotta a közelmúlt eseményeit, azon töprengve, hogy mit csinálhatott volna másképp, jobban, hogy megmentse Shmit. Eleve el sem kellett volna mennie innen, döbbent rá, nem lett volna szabad hagynia, hogy Qui-gon és Obi-van elvigyék őt anyja nélkül a Tatuinról. Shmi azt mondta, büszke rá, de hogyan is érdemelhetné meg a büszkeségét, mikor nem tudta megmenteni?

Azt akarta, hogy Shmi büszke legyen rá, mindent el akart mesélni anyjának, ami történt vele a kiképzés során, beszélni akart a sok jóról, amit tett, de mindenekfelett Padméról akart beszélni. Ó, mennyire szerette volna, hogy anyja megismerje Padmét! Shmi is szerette volna. Hogyan is ne szerette volna? És Padmé is szerette volna Shmit.

Most mihez kezdjen?

A percek csak teltek, és Anakin még mindig mozdulatlanul ült, megbénította a tanácstalanság, a harag és a valaha érzett legmélyebb belső üresség. Csak akkor eszmélt rá, hogy hol van, amikor a halovány fény erősödni kezdett körülötte, még jobban elhomályosítva a gyertyák rövid lángját.

Körülnézett, keresve, hogyan vihetne magával anyja holttestét – mert a taszkeneknek nem fogja otthagyni, az biztos. Azonban alig bírt megmozdulni, minden olyan értelmetlennek tűnt, mozdulatok értelmetlen sorának.

Anakin ebben a pillanatban csak egyetlen értelmes, célt mutató dolgot érzékel, a benne növekedő haragot, amit rá kell zúdítania valakire.

Lényének valamely kis része figyelmeztette, hogy ne adja át magát a haragnak, figyelmeztette, hogy az ilyen érzések a sötét oldalhoz tartoztak.

Aztán lenézett Shmire, aki békésnek tűnt, de testén ott éktelenkedett az elmúlt napok szenvedéseinek összes áruló nyoma.

A Jedi-padavan lassan felállt, előhúzta fénykardját, majd vakmerően kilépett az ajtón.

A két taszken őr felüvöltött, és botot ragadva rárontott, de életre kelt a kéken izzó penge, és Anakin egyetlen gyilkos fényvillanással levágta őket.

Ám haragja nem csillapodott.

 

Yoda mester mély meditációba merülve, átnézve a sötét oldalon, hirtelen haragáradatot, korlátlan dühöt érzékelt. A parányi mester szeme felpattant a mindent elsöprő gyilkos érzéstől.

Aztán meghallott egy hangot, egy jól ismert hangot, amint ezt kiáltotta:

– Ne, Anakin! Ne! Ne tedd! Ne!

Qui-gon volt az. Yoda tudta, hogy Qui-gon az. De Qui-gon meghalt, eggyé vált az Erővel! Ebben az állapotban senki sem tarthatta meg éntudatát és személyiségét; a síron túl nem lehetett beszélni!

Yoda azonban hallotta a kísérteties kiáltást, és a mély meditációban fókuszált elmével tudta, hogy nem tévedhetett.

Szeretett volna erre a hangra koncentrálni, talán vissza is kiáltani a kísérteties forrásnak, de képtelen volt rá, ismét annyira magával ragadta a harag, a fájdalom és… a hatalom.

Felnyögött és előrebukott, majd amikor kinyílt az ajtó és berontott Mace Windu, kijött a transzból.

– Mi volt ez? – kérdezte Mace.

– Fájdalom. Szenvedés. Halál! Attól félek, valami borzalmas dolog történt. Az ifjú Skywalker szenved. Rettenetesen szenved.

Arról nem beszélt Mace-nek, hogy Anakin kínja az Erőben manifesztálódva valamilyen módon megérintette felfedezője, a halott Jedi-mester szellemét. Túl sok minden történt egyszerre.

Ám az a testetlen, jól ismert hang mélyen Yoda gondolataiba égette magát. Ha ugyanis igaz volt, ha azt hallotta, amit hallani vélt…

 

Anakin is hallotta Qui-gon hangját, mely azért könyörgött, hogy uralkodjon magán, tagadja meg a haragját. Ő viszont nem ismerte fel, annyira eltöltötte a fájdalom és a düh. Az egyik kunyhó előtt megpillantott egy taszken asszonyt, kezében egy vödör mocskos vízzel, egy másik sátor árnyékában pedig egy taszken gyereket, amint hitetlenkedő arccal őt nézi.

Aztán elindult, bár alig volt tudatában annak, hogy mit tesz. A pengéje megvillant, és ő továbbrohant. A taszken asszony felsikoltott, majd a földre rogyott.

Ekkor már az egész tábor felbolydult. A kunyhókból taszkenek rontottak elő, sokan fegyverrel a kézben. De Anakin a halál táncát járta az Erőből táplálkozva. Egy hosszú ugrással az egyik kunyhó mellett termett, majd jött a következő, pengéje még a levegőben villant, mielőtt a két taszken észrevette volna, hogy közöttük ért földet.

A harmadik lándzsával támadt rá, de Anakin egyik kezét felemelve kőkemény Erő-falat emelt maga elé. Aztán előrelökte a kezét, és a taszken harminc métert repülve áttörte egy másik kunyhó oldalát.

Anakin rohant, ugrott, rohant és ugrott, pengéje elmosódott fénycsíkként pördült balra és jobbra, minden egyes mozdulattal felnyársalva egy taszkent, minden vágással lemetszve egy taszken valamelyik végtagját.

Hamarosan senki sem állt elé, mindenki menekülni próbált, de Anakin nem hagyott számukra esélyt. Látta, hogy egy csoport beszalad egy kunyhóba. Kinyúlt a távolba egy nagy szikláért, s az megindult hívására, felszántva maga előtt a homokot, letiporva egy menekülő taszkent.

Anakin rádobta a sziklát a taszkenekkel teli kunyhóra, porrá zúzva mindegyiket.

Aztán futásnak eredt, lépéseit az Erő nyújtotta meg. Utolérte és egyesével lemészárolta a menekülőket. Mindet.

Már nem érezte üresnek magát. Soha nem tapasztalt erő és energia töltötte be lényét, eltelt az Erővel, a hatalommal, az élettel.

Aztán egyszer csak véget ért minden, és ott állt a tábor romjai között, körülötte több tucat taszken holttestével. Egyetlen kunyhó maradt csak épen.

Eltette a fénykardját, és visszament ahhoz a kunyhóhoz, hogy óvatosan, tisztelettel karjába vegye anyja testét.