Star Wars történetek

STAR WARS II: A KLÓNOK TÁMADÁSA

Írta: R. A. Salvatore

 

2. FEJEZET

 

– Segítek – lépett oda Beru udvariasan a vacsorát készítő Shmihez. Cliegg és Owen odakinn a terület kerítését zárták le, védve ezzel a farmot a közelgő éjszakától – a homokvihart ígérő éjszakától.

Shmi melegen rámosolygott a fiatal nőre, aki hamarosan családjuk tagja lesz, és átnyújtott neki egy kést. Owen még egyszer sem mondta, hogy feleségül veszi Berut, de Shmi biztosra vette abból, ahogy a fiatalok egymásra néztek. Csak idő kérdése, méghozzá nem is sok idő, hajói ismeri mostohafiát. Owen nem kalandortermészetű, szilárd, mint a talaj, amelyen áll, de amikor már tudja, mit akar, céltudatos makacssággal megszerzi magának.

Beru épp ilyen volt, és valószínűleg legalább olyan mélyen szerette Owent, mint az őt. Farmerfeleségnek termett, gondolta Shmi, miközben nézte, miként lát munkához módszeresen a konyhában. Sosem vonta ki magát a munkából, nagyon ügyes volt és szorgalmas.

És nem vár túl sokat az élettől, nincs szüksége túl sok mindenre a boldogsághoz, gondolta Shmi, hisz igazából ez a dolgok lényege. A farmerélet egyszerű és sivár. Kevés kaland adódik, és annak a kevésnek sem örülnek, mivel az általában azt jelenti, hogy taszken portyázók bukkantak fel a környéken, vagy hogy egy hatalmas homokvihar vagy valami más potenciálisan pusztító időjárási jelenség közeledik.

A Lars család az egyszerű életet kedveli, főképpen egymás társasága szórakoztatja és teszi elégedetté őket. Cliegg számára ez volt az egyetlen életforma, amit valaha is ismert, egy olyan életstílus, amelyet generációkra lehetett visszavezetni a Lars családban. Ugyanez áll Owenre is. És bár Beru Mos Eisleyban nőtt fel, úgy tűnt, remekül beilleszkedett.

Igen, Owen felségül fogja venni, Shmi tudta ezt, és azt is, micsoda örömteli nap lesz az!

A két férfi nem sokkal később visszatért, együtt C-3PO-val, azzal a protokolldroiddal, melyet Anakin épített akkoriban, amikor még Watto ócskatelepén guberált.

– Még két tangagyökér Shmi úrnőnek – nyújtott át a vékony droid Shminek egypár frissen szedett sárgászöld zöldséget. – Hoztam volna többet is, ámde értésemre lett adva, méghozzá nem is túl barátságos formában, hogy sietnem kell.

Shmi Clieggre pillantott, és a férfi vigyorogva vállat vont.

– Na ja, kinn kellett volna hagynunk a fergetegben. A röpködő kődarabok biztos kivernék egy-két áramkörét.

– Bocsásson meg, Cliegg gazda – mondta a droid –, én úgy értettem…

– Tudjuk, hogy értetted, Thripio – nyugtatta meg Shmi, és kezét barátságosan a droid vállára tette, de aztán gyorsan el is húzta, gondolván, hogy meglehetősen buta gesztus egy két lábon járó fémkasznit ily módon vigasztalni. No persze C-3PO sokkal többet jelentett egyfajta fémkaszninál Shmi Skywalker Lars számára. Anakin építette ezt a droidot… vagy legalábbis majdnem. Amikor Anakin elment a Jedikkel, C-3PO már tökéletesen funkcionált, de nem volt külső borítása, és látszottak a vezetékei. Shmi sokáig így hagyta, azt képzelte, hogy Anakin majd hazatér, és befejezi a művét. Csak miután hozzáment Cliegghez, Shmi akkor egészítette ki a droid külsejét tompa fényű, metálborítással. Megindító pillanat volt ez Shmi számára, amely mintegy demonstrálta, hogy ő odakerült, ahová tartozik, és Anakin is ott van, ahová tartozik. A protokolldroid néha rettenetesen bosszantóan viselkedett, ám Shmi számára mindvégig a fia emlékét jelentette.

– No persze, ha taszkenek ólálkodnak a környéken – folytatta Cliegg, aki nyilván nagy örömét lelte abban, hogy a szerencsétlen droidot ugrassa –, valószínűleg kifordítanák a burkolatából, még mielőtt kitör a vihar. De te nem félsz a taszkenektől, ugye, Thripio?

– Semmi sincs a programomban, ami ily félelmet sugallná – felelte a droid, bár meggyőzőbb lehetett volna a válasza, ha nem remeg beszéd közben, és ha sikerült volna kevésbé csikorgó és egyenletesebb hangokat kiadnia.

– Elég már! – szólt rá Shmi Clieggre. – Ó, szegény Thripio! – ismét megveregette a droid vállát. – Most menj! Ma este van egy jobb segítőm! – Azzal elhessegette a droidot.

– Szörnyen viselkedsz azzal a szegény droiddal – jegyezte meg Shmi, miközben a férje mellé lépett, és játékosan megpaskolta széles vállait.

– Hát ha nem vele tréfálkozhatok, valaki máson kell köszörülnöm a nyelvemet – jelentette ki tőle szokatlan, huncut mosollyal Cliegg, és összehúzott szemmel fürkészte a konyhát. Fenyegető tekintete végül Berun állapodott meg.

– Cliegg! – szólt rá azonnal Shmi.

– Mi van? – horkant fel a férfi színészkedve. – Ha úgy döntött, hogy idejön és itt él velünk, jobb, ha megtanulja, hogy védje meg magát!

– Apa! – kiáltotta Owen.

– Ó, ne nyugtalankodjatok az öreg Cliegg miatt – fuvolázta Beru, alaposan megnyomva az „öreg” szót. – Csapnivaló feleség lenne belőlem, ha még őt se tudnám legyűrni egy kis szópárbajban!

– Aha! – ordította Cliegg. – Ez kihívás!

– Nem igazán látok itt olyat, akit kihívhatnék – vágott vissza Beru szárazon, és ő meg Cliegg kedélyes sértegetésekbe, ugratásokba bonyolódtak, melybe néha-néha Owen is betársult.

Shmi alig hallotta az elhangzottakat, ő csak Berut figyelte. Igen, nagyon is jól illik ide, mintha itt termett volna a farmon. A viselkedése tökéletes. Megbízható, de ugyanakkor játékos is, ha a helyzet engedi. A goromba Cliegg bármelyikükön túltesz szócsatában, ám Beru felvette vele a versenyt. Shmi visszatért a vacsora előkészületeihez, de a mosolya egyre szélesebb lett Beru minden egyes jól sikerült, trágár visszavágásakor.

A munkájára figyelt, és nem látta a felé zúgó tárgyat, de amikor a túlérett zöldség az arcán csattant, felsikoltott.

Persze a másik három ekkor harsogni kezdett a nevetéstől.

Shmi odafordult, és látta, hogy mindhárman rámerednek. Abból a döbbent és zavarodott kifejezésből, mely Beru arcán feszült, és abból a szögből, ahogy a lány Cliegghez képest helyezkedett, nyilvánvalónak tűnt, hogy Beru dobta a zöldséget; Cliegget célozta, de kissé elhibázta.

– A lány tudja, kire szórja a zöldségeit – jegyezte meg Cliegg Lars, és szarkasztikus szavait gyomorból jövő nevetésgörcsök rezegtették.

De elhallgatott, amikor Shmi bemázolt neki egy darab lédús gyümölccsel, s szétkente azt a vállain.

Ételdobálás vette kezdetét – persze csak mértékkel, és több fenyegetés hangzott el, mint ahány lövedék kiröppent.

Amikor a csata véget ért, Shmi nekiállt a romok feltakarításának, és egy darabig mindhárman segítettek neki.

– Ti ketten menjetek, töltsétek együtt egy kis időt, ne csak apádat bosszantsátok! – szólt oda az asszony Owennek és Berunak. – Cliegg kezdte a vitát, tehát ő itt marad segíteni. Most menjetek! Majd szólok, amikor a vacsora az asztalon lesz.

Cliegg felkuncogott.

– Te pedig, ha hozzám mersz vágni még valamit, éhen maradsz! – jelentette ki Shmi, és megfenyegette egy fakanállal. – És magányos!

– Húha! – Cliegg megadóan feltartotta a kezét. – Jaj ne!

Shmi a fakanál egy intésével elbocsátotta a két fiatalt, és azok boldogan távoztak.

– Remek feleség lesz belőle – mondta Shmi a férjének.

A férfi odalépett, megragadta a csuklóját, és szorosan magához húzta.

– Mi, Larsok a legjobb asszonyokba leszünk szerelmesek.

Shmi látta a férfi meleg és őszinte mosolyát, és kedvesen viszonozta. Ennek így kellett lennie. Szorgos, becsületes munka, egyfajta elismerés, és legalább egy kicsike idő a mókázásra. Ez volt az az élet, amit Shmi mindig is akart. Ez tökéletes volt, legalábbis majdnem.

Szomorkásan meredt maga elé.

– Megint a fiúra gondolsz. – Cliegg Lars inkább kijelentette, semmint kérdezte.

Shmi rápillantott, szemében derű és szomorúság keveredett; mindössze egyetlen sötét felhő kúszott át a napfényes, kék égen.

– Igen, de semmi baj. Tudom, hogy biztonságban van, és nagy dolgokat cselekszik.

– De amikor ilyen jól szórakozunk, azt kívánod, bárcsak itt lenne.

Shmi ismét elmosolyodott.

– Igen, de nemcsak most. Mindig. Bárcsak Anakin velünk lenne attól kezdve, hogy te meg én találkoztunk.

– Öt éve – jegyezte meg Cliegg.

– Ugyanúgy szeretne téged, akárcsak én, és ő meg Owen… – Hangja elgyengült, és a mondat vége szertefoszlott.

– Szerinted Anakin és Owen barátok lennének? – kérdezte Cliegg. – Bah! Hát persze, hogy azok!

– Te nem ismered az én Annie-mat! – korholta Shmi.

– A lehető legjobb barátok lennének – biztosította Cliegg, és ismét szorosan vonta magához asszonyát. – Hogy is lehetne másképp, amikor te vagy mindkettejük anyja?

Shmi hálás tekintettel nézett a férjére, és a bókot mély csókkal köszönte meg. Owenre gondolt, a fiatalember virágzó románcára Beruval. Mennyire szerette mindkettejüket!

Ám ez a gondolat némi kényelmetlen érzéssel is járt. Shmi gyakran töprengett azon, vajon milyen szerepet játszott abban Owen, hogy ő készséggel igent mondott Clieggnek. A férjét nézte, s közben összefonta ujjait a széles vállak mögött. Igen, mély érzésekkel szerette ezt a férfit, és tagadhatatlan, nem utolsósorban azért, mert kiváltotta őt a rabszolgaságból. Ám mindezek dacára mennyire játszott szerepet Owen léte a döntésében? Ez a kérdés kísértette az elmúlt években. Owen töltötte be a tátongó űrt a szívében? Az anyai ösztön, hogy elfedje az Anakin távozása miatti, lelkén tátongó lyukat?

Valójában ez a két fiú egészen más vérmérsékletű. Owen szilárd és megfontolt, a rendíthetetlen kőszikla, aki örömmel veszi majd át a farmot Clieggtől, amikor eljön az ideje, mint ahogy ez a párologtatófarm eddig is generációról generációra szállt a Lars családban. Owen készen állt erre, s izgatottan várta, hogy e hely jogos és törvényes örököse legyen. Buzgón elfogadta ezt a gyakran bonyolult életmódot cserébe a büszkeségért és a jól végzett munka öröméért, amely együtt járt a farm megfelelő vezetésével.

Annie viszont…

Shmi csaknem hangosan felkacagott, ahogy elképzelte zabolátlan és vándorlási kényszertől űzött fiát hasonló helyzetben. Kétsége sem volt afelől, hogy Anakin ugyanúgy szembeszállna Cliegg-gel, ahogy tette azt Wattóval is. Anakin kalandor lelkét nem lehetne megszelídíteni holmi generációs felelősségre való érveléssel, Shmi tudta ezt. A kalandok hajszolását, a gondolaversenyzést, a csillagok közt való röpködés vágyát nem lehetne elhalványítani, s ez valószínűleg az őrületbe kergetné Cliegget.

Shmi felkuncogott, mert elképzelte Cliegget tehetetlenségtől kivörösödött arccal, mert Anakin elhanyagolta valamely kötelességét.

A férfi a kuncogás hallatán még szorosabban ölelte magához, mert nyilván sejtelme sem volt arról, miféle képek suhannak át kedvese agyán.

Shmi beleolvadt ebbe az ölelésbe, tudva, hogy ott van, ahová tartozik, és menedéket talált abban a reményben, hogy Anakin is ott van, ahová valóban tartozik.

 

Most nem viselte azon díszes palástok egyikét sem, melyek az utolsó tíz-egynéhány évben betöltött hivatását jelképezték. Haját nem fésülte királynői kontyba, nem díszítette csillogó ékszerekkel dús, barna fonalait. Ám Padmé Amidala ezen egyszerűségében talán még szebbnek és tüneményesebbnek tűnt.

A nő, aki mellette ült a kanapén, hozzá képest valamelyest idősebbnek hatott, korosabbnak, talán azért, mert a ruházata még a Padméénál is egyszerűbb volt, a haja pedig oda nem illő. Azonban ő is rendkívül szép volt, hasonlóan erős belső sugárzás ragyogta be lényét.

– Beszüntetted találkozásaidat Jamillia királynővel? – kérdezte Sola. Hanglejtéséből kitűnt, hogy ezek a bizonyos találkozások nem szerepeltek a kívánságlistáján.

Padmé rápillantott, majd visszafordította tekintetét a játszóházhoz, ahol Sola lányai, Ryoo és Pooja épp nagyban fogócskáztak.

– Csupán egyszer találkoztunk – magyarázta Padmé. – A királynő meg akart osztani velem egy információt.

– A Haderő-állítási Törvényről – jelentette ki Sola.

Padmé nem bólintott rá erre a nyilvánvaló tényre. A Szenátus előtt lévő Haderő-állítási Törvény a legjelentősebb dolog volt sok-sok éve, s amelynek gyökerei még arra a sötét időszakra nyúltak vissza, amikor Padmé királynő volt, és a Kereskedő Föderáció megpróbálta bekebelezni a Naboot.

– A Köztársaságban zűrzavar uralkodik, de nem kell félni, mert Amidala szenátornő majd rendet tesz – mondta Sola.

Padmé meglepődött kissé Sola szarkazmusának mélységén.

– Ezt teszed, vagy nem? – kérdezte Sola ártatlan képpel.

– Ezt próbálom tenni.

– Mindössze ezt próbálod tenni.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Padmé, és arca értetlenül megrándult. – Végül is szenátor vagyok.

– Királynőből lett szenátor, aki nyilvánvalóan számos magasabb tisztség várományosa – jelentette ki Sola. A babaház felé pillantott, és rászólt Ryoora meg Poojára, hogy lazítsanak.

– Úgy beszélsz, mintha ez helytelen lenne – jegyezte meg Padmé.

Sola komoly képpel nézte.

– Ez nagy dolog – mondta. – Ha mindezt jó ügy érdekében teszed.

– De mit akar ez jelenteni?

Sola vállat vont, mintha ebben ő maga sem lenne egészen biztos.

– Úgy vélem, meggyőzted magad arról, hogy nélkülözhetetlen vagy a Köztársaság számára. Hogy semmire se mennek nélküled.

– Sola!

– Ez így van – erősködött Sola. – Te csak adsz és adsz és adsz és adsz. Nem akarsz kapni is, legalább egy kicsit?

Padmé mosolya arról árulkodott, hogy Sola szavai készületlenül érték.

– Kapni, mit?

Az idősebb nő ismét Ryoo és Pooja felé fordult.

– Nézd csak meg őket! Látom, mennyire csillog a szemed, valahányszor a gyermekeimre nézel. Tudom, mennyire szereted őket.

– Persze!

– Nem szeretnél saját gyermekeket? – kérdezte Sola. – Saját családot?

Padmé kihúzta magát, a szeme tágra nyílt.

– Én… – kezdte, de aztán elhallgatott. – Én most valami olyasmin dolgozom, amiben mélységesen hiszek. Valamiért, ami nagyon fontos.

– És aztán, amikor ennek vége, amikor a Haderő-állítási Törvény már rég mögötted lesz, találsz majd mást, amiben mélyen hiszel, valami más igazán fontos dolgot. Valamit, ami sokkal inkább a Köztársaságra és a kormányra tartozik, mintsem rád.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Mivel így van, és ezt te is tudod. Mikor teszel végre valamit csak a saját érdekedben?

– Azt teszem.

– Tudod jól, hogy értem.

Padmé halkan felkacagott, a fejét ingatta, és ismét Ryoot és Pooját nézte.

– A gyermekei határozzák meg az embert? – kérdezte.

– Persze, hogy nem – felelte Sola. – Nem erről van szó. Vagyis nem csak erről. Én valami sokkal nagyobb dologról beszélek, hugi. Te azzal töltőd az egész életed, hogy más emberek gondjaival törődsz, egyik bolygó vitája egy másik bolygóval, vagy hogy melyik kereskedőliga bánik tisztességesen azzal a rendszerrel. Abban merül ki az összes energiád, hogy megpróbálod jobbá tenni mások életét.

– Mi a baj ezzel?

– És a te életed? – kérdezte Sola teljes komolysággal. – Mi van Padmé Amidalával? Gondoltál már arra, hogyan tehetned jobbá a saját életed? Tudom, elégedettséget találsz abban, hogy másoknak segíthetsz, hogy a közjót szolgálod. Ez teljesen egyértelmű. De nincs szükséged valami mélyebbre? Mi a helyzet a szerelemmel, hugi? És a gyerekek? Gondoltál már erre egyáltalán? Eltűnődtél már azon, milyen lenne megállapodni, és olyasmikkel foglalkozni, amik teljesebbé teszik az életed?

Padmé vissza akarta vágni, hogy nincs szüksége az életének teljesebbé tételére, de benne rekedtek a szavak. Valahogy üresnek vélte őket e pillanatban, miközben unokahugicáit figyelte, akik lármásan zsivajogtak az előkertben, és most épp R2-D2-t, Padmé asztromechanikai droidját ugrálták körül.

Padmé gondolatai hetek óta most először szakadtak el a felelősségtől, attól a fontos indítványtól, melyet ő terjesztett a Szenátus elé alig egy hónapja. Valahogy a „Haderő-állítási Törvény” szavak nem bírtak beszivárogni annak a gyermeteg dalocskának a sorai közé, amit Ryoo és Pooja énekeltek R2-D2 körül.

 

– Ez túl közel van – jegyezte meg komoran Owen. Ő és Cliegg a párologtatógazdaság peremét járták végig, ellenőrizve a biztonságot. A banthabőgés, ennek a többnyire taszkenektől lovagolt, nagy és bozontos állatnak a hangja törte meg a beszélgetésüket.

Mindketten tudták, valószínűtlen, hogy egy vad bantha kóborolna a környéken, mivel nem nagyon akadt legelő az elszigetelt párologtatófarm közelében. Azonban hallották a bőgést, egyértelműen tudták, mi adta ki ezt a hangot, és gyanították, hogy potenciális ellenségek ólálkodnak a közelben.

– Mi hajtja őket ilyen közel a farmhoz? – dörmögte Owen.

– Túl régóta nem szerveztünk vadászatot ellenük – felelte Cliegg mogorván. – Engedtük, hogy szabadon kóboroljanak, és elfelejtették a leckét, amit tanítottunk nekik. – Keményen rámeredt a fia szkeptikus arcára. – Időnként ki kell menni közéjük, és rákoppintani a körmükre. Összeszedsz egy kisebb csapatot, levadászod és megölöd őket, és azok, akik életben maradnak, megjegyzik jól, hol vannak a határok. Olyanok, akár a vadállatok; gyakran meg kell korbácsolni őket!

Owen csak állt ott, és nem reagált.

– Látod, milyen rég volt? – horkantotta Cliegg. – Te nem is emlékszel, mikor vadásztunk legutóbb taszkenekre. Ez a probléma velük is.

A bantha ismét elbődült.

Cliegg a homlokát ráncolva pillantott a hang irányába, aztán legyintett, és elballagott a ház felé.

– Tartsd Berut mindig magad mellett – utasította a fiát. – Mindketten maradjatok a kerítésen belül, és legyen fegyver az oldaladon!

Owen bólintott, és kötelességtudóan követte apját a házba. Közvetlenül az ajtó előtt jártak, amikor ismét hallották a bantha bődülését.

Nem hangzott túl messziről.

– Mi a baj? – kérdezte Shmi abban a pillanatban, amint Cliegg belépett a házba.

A férje megtorpant, és sikerült felöltenie egy megnyugtató mosolyt.

– Csak a homok – mormolta. – Betemetett pár érzékelőt, és kezdek belefáradni, hogy állandóan kiássam őket! – Mosolyogva elsétált a fürdőszoba irányába.

– Cliegg! – szólt utána gyanakodva Shmi, ezzel megállítva férjét.

Owen ekkor lépett be az ajtón, és Beru ránézett.

– Mi a baj? – kérdezte, akaratlanul is utánozva Shmi kérdését.

– Semmi, egyáltalán semmi – felelte Owen, de ahogy átment a helyiségen, Bem eléje lépett, megragadta a karját, és kényszerítette, hogy ránézzen. Egy komoly szempárba, mely mellett nem lehetett csak úgy elmenni. – Csak egy homokvihar előjelei – hazudta Cliegg. – Messze van, és valószínűleg nem ér ide.

– De máris betemetett pár érzékelőt a kerítésnél? – kérdezte Shmi.

Owen kíváncsian nézett mostohaanyjára, aztán hallotta, ahogy Cliegg a torkát köszörüli. Apjára pillantott, aki enyhén biccentett, majd visszafordult Shmihez, és rábólintott:

– Az első szelek, de én nem hiszem, hogy olyan erős lesz, mint apa gondolja.

– Mit hazudoztok itt nekünk összevissza? – csattant fel hirtelen Beru, szinte Shmi szájából véve ki a szót.

– Mit láttatok, Cliegg? – követelte az asszony is.

– Semmit – felelte a férfi meggyőzően.

– Akkor mit hallottatok? – erősködött tovább Shmi, aki elég tisztán felismerte férje szemantikai kibúvóját.

– Egy bantha bőgött, semmi több – ismerte el Cliegg.

– És úgy véled, egy taszken hátas – állapította meg Shmi. Milyen messze?

– Ki tudja azt megállapítani éjszaka, ilyen változó szélben? Több kilométerre lehet.

– Vagy?

Cliegg visszaballagott a feleségéhez.

– Mit akarsz tőlem, kedvesem? – ölelte magához. – Banthabőgést hallottam. Nem tudom, tartozik-e hozzá taszken is.

– De több jel is utal portyázókra – ismerte el Owen. – Dorrék banthatrágyát találtak az egyik sáncérzékelőjükön.

– De lehet, hogy csak néhány kiéhezett, vad bánthat hajtott oda az éhség – magyarázta Cliegg. – Élelmet kerestek.

– Vagy az is lehet, hogy a taszkenek lesznek egyre vakmerőbbek, idejönnek a farmok pereméig, és a védelmünket tesztelik – mondta Shmi szinte profetikusán. Épp abban a pillanatban, amikor befejezte, megszólalt a riasztó, mely az egyik sáncérzékelőtől eredt.

Owen és Cliegg felragadták a karabélyukat, és a két nővel közvetlenül mögöttük kirontottak a házból.

– Ti maradjatok itt! – kiáltott rá Cliegg a nőkre. – Vagy legalább fogjatok valami fegyvert! – Körülnézett. Mutatott egy kedvező helyet Owennek, jelezve, hogy vegyen fel védőpozíciót és fedezze őt.

Aztán a karabéllyal a kézben, enyhén meggörnyedve, cikcakkban keresztülszaladt a táboron, és közben a tekintetével egyfolytában a környéket pásztázta, hogyha megpillant valami alakot, ami egy taszkenre vagy egy banthára emlékeztet, ő lőjön először, s csak aztán kérdezzen.

De erre nem került sor. Cliegg és Owen átkutatták a teljes peremsáncot, végigpásztázták a területet, ellenőrizték a riasztókat, de behatolóknak nem találták nyomát.

Ennek ellenére mind a négyen éberek maradtak az éjszaka hátralévő részében, kéznél tartották a fegyvert, és csak felváltva aludtak.

Másnap a keleti perem külső részén Owen rábukkant a riasztás eredetére: lábnyom egy keményebb talajrészen a farm közelében. Nem egy kerek banthaláb lenyomata volt ez, hanem olyasmi, amit egy rongyokba bugyolált láb, egy taszken lába hagyhat.

– Beszélni fogunk a Dorrokkal és mindenki mással – jelentette ki Cliegg, amikor Owen megmutatta neki a nyomot. – Szervezünk egy csapatot, és visszakergetjük ezeket az állatokat a sivatagba!

– A banthákat?

– Azokat is – horkant fel Cliegg, és olyan mérgesen, olyan acélos tekintettel köpött a földre, amilyennek Owen még sosem látta.

 

Padmé Amidala szenátornő különösen kényelmetlenül érezte magát az irodájában, mely ugyanahhoz az épületegyütteshez tartozott, mint Jamillia királynő palotája, de nem kapcsolódott ahhoz, íróasztalát beborították a holodiszkek és hivatalának más, hasonló kellékei. Előtte egy számokkal körülvett mérleg holoképe lebegett; egy katona képe az egyik serpenyőben, a béke zászlaja a másikban, így mutatva a várható szavazatok arányát a Coruscanton. A mérleg két serpenyője ezen a hologramon majdnem tökéletes egyensúlyt mutatott.

Padmé tudta, hogy a szavazás eredménye szoros lesz, hiszen a Szenátust majdnem egyenlően osztotta meg a kérdés, legyen-e a Köztársaságnak hivatásos hadserege, avagy sem. Nem szívesen gondolt arra, hogy számos kollégája a személyes nyereség reményében szavaz majd – a saját világuk előnyét szolgáló, várhatóan zsíros ellátói szerződésektől egészen az elkülönülésre vágyó, szeparatista rendszerek közvetlen megzabolázásáig –, nem pedig a Köztársaság érdekeit szem előtt tartva.

Padmé a szíve mélyén megingathatatlan maradt a tekintetben, hogy a hadsereg létrehozása ellen kell munkálkodnia. A Köztársaság a toleranciára épült. Több tízezer rendszer roppant együttese, számtalan faj, eltérő életcélokkal. Az egyetlen közös bennük a tolerancia. Az egymás iránti tolerancia. Egy hadsereg létrehozása nyugtalanítóan, mi több, rémisztően hathat sok rendszerre és fajra, melyek távol esnek a Coruscant hatalmas bolygóvárosától.

A kintről behallatszó lárma az ablakhoz vonzotta Padmét, és ahogy lepillantott a bonyolult elrendezésű udvarra, lökdösődő és verekedő embereket látott. A nabooi biztonságiak épp ekkor rontottak oda, hogy kézben tartsák a helyzetet.

Valaki hangosan kopogtatott az iroda ajtaján, és amikor odafordult, a félresikló panel mögül Panaka kapitány viharzott be.

– Csak ellenőrzés, szenátornő – mondta a férfi, aki már akkor is a személyi testőre volt, amikor királynőként uralkodott. Magas, sötét bőrű, acélos tekintetű, atletikus termetű férfi volt, kurta, ujjatlan bőrzekében, kék ingben és nadrágban. Panaka puszta látványa megnyugtatóan hatott Padméra. A férfi már a negyvenes éveiben járt, de még mindig úgy nézett ki, mintha bárkit le tudna győzni a Naboon.

– Önnek nem Jamillia királynő védelméről kellene gondoskodnia? – kérdezte Padmé.

Panaka biccentett.

– Ő megfelelő védelmet élvez, erről biztosíthatom.

– Tőlük? – kérdezte Padmé, és a fejével az ablakon túli zűrzavar felé biccentett.

– Fűszerbányászok – magyarázta Panaka. – Szerződési viták. Önt nem érinti, szenátor. Valójában már épp errefelé tartottam, hogy megbeszéljük a coruscanti visszaút biztonsági tennivalóit.

– Az még csak hetek múlva esedékes.

Panaka az ablakra pillantott.

– Így legalább több időnk lesz a megfelelő előkészületekre.

Padmé tudta, hogy jobban jár, ha nem vitatkozik ezzel a makacs emberrel. Mivel a nabooi flotta egyik szolgálati hajóján repül majd, Panakának joga, vagy inkább kötelessége mindenről gondoskodni. És igazából tetszett neki ez a gondoskodás, bár ezt a férfi előtt sohasem ismerte el.

Odakinn ismét felerősödött a lárma és a csetepaté ricsaja, és Padmé összerezzent. Egy újabb probléma. Mindig akad egy újabb probléma valahol. Padmé már sokszor gondolt arra, hogy egyszerűen ilyen az emberi természet: gyorsan teremt némi zűrzavart, ha túl nagy a nyugalom. Ráadásul ehhez a zavaró gondolathoz Sola szavai is visszacsengtek a fülében, és maga előtt látta Ryoo és Pooja emlékképét; mennyire imádta ezt a két kis csintalan manót!

– Szenátor? – zökkentette ki Panaka hangja a tűnődéséből.

– Igen?

– Meg kellene beszélnünk a biztonsági rendszabályokat.

Padmé nem szívesen hagyta szertefoszlani unokahúgocskái képmásait e pillanatban, de bólintott, és igyekezett visszazökkenni felelősségteljes mivoltába. Panaka kapitány azt mondta, a biztonsági rendszabályokról kell beszélniük, tehát Padmé Amidala a biztonsági rendszabályokról fog beszélgetni.

 

Immár a második éjszakán hallgathatták a közeli banthák bőgéseit, és csöppnyi kétségük sem maradt, hogy taszken portyázók ólálkodnak a farm közelében, és talán épp a fényeit lesik.

– Vadállatok ezek, és kényszerítenünk kellett volna a Mos Eisleyi hatóságokat, hogy küldjenek ide egy sereget, és irtsák ki ezeket a kártékony férgeket. Meg azokat a büdös kis jawákat is!

Shmi sóhajtva férje feszült alkarjára tette a kezét.

– A jawák a segítségünkre voltak – emlékeztette gyengéden.

– Akkor a jawákat ne! – ordított rá Cliegg. Aztán látva asszonya összerezzenését és rémült arckifejezését, a férfi azonnal lehiggadt. – Sajnálom. A jawákat tényleg ne. De a taszkeneket igen. Csak gyilkolnak és rabolnak bármit, amit csak tudnak. Semmi jó nem származik tőlük!

– Ha megpróbálnak betörni hozzánk, jóval kevesebben lesznek, amikor majd visszamenekülnek a sivatagba! – fogadkozott Owen, és Cliegg helybenhagyólag rábólintott.

Megpróbálták befejezni a vacsorájukat, ám valahányszor felhangzott egy bantha bődülése, valamennyien megfeszültek, és kezük akaratlanul is az odakészített fegyverekre csúszott.

– Hallgassátok csak! – szólalt meg Shmi váratlanul, és mindannyian néma csendbe süllyedtek, és a fülüket hegyezték. Odakint minden csendes volt; megszűnt a banthabőgés.

– Lehet, hogy továbbálltak – vélte Shmi, amikor meggyőződött arról, hogy a többiek sem hallanak semmit. – Elvágtattak a nyílt sivatagba, ahová tartoznak.

– Holnap reggel átmegyünk Dorrékhoz – szólt oda Cliegg Owennek. – Összeszedjük a farmereket, és talán még Mos Eisleyból is kérünk erősítést. – Shmire pillantott, és bólintott. – Csupán a biztonság kedvéért.

– Reggel – bólogatott Owen.

 

Másnap hajnalban Owen és Cliegg elhagyták a telepet, anélkül, hogy jó alaposan bereggeliztek volna, mert Shmi még náluk is korábban kelt, mint ahogy máskor is, hogy szedjen egy kis gombát a párologtatókból. Arra számítottak, hogy a Dorr-farm felé menet majd találkoznak vele, de csak a lábnyomaira bukkantak rá, melyet számos más láb lenyomata vett körül – a taszkenek rongycipőinek lenyomatai.

Cliegg Lars, ez a nyers és durva férfi, térdre hullott, és hangosan zokogott.

– Utána kell mennünk, apa! – hallatszott hirtelen egy józan és megingathatatlan hang.

Cliegg felnézett, és Owent látta ott, de nem egy fiút, hanem egy zord és elszánt tekintetű férfit.

– Még él, és nem hagyhatjuk nekik – mondta Owen különös, szinte természetfölötti nyugalommal.

Cliegg kitörölte szeméből az utolsó könnycseppet, keményen rámeredt a fiára, majd zordan bólintott.

– Üzenj a szomszédos farmokra!