Star Wars történetek

STAR WARS II: A KLÓNOK TÁMADÁSA

Írta: R. A. Salvatore

 

11. FEJEZET

 

A hatalmas Jedi Templom az elmélkedés és a kemény kiképzés otthona volt, egyben az információk tárháza is. A Jedik hagyományosan a békét és a tudást őrizték. Magas mennyezeteik alatt, a nagy főfolyosóról nyíltak az analízisszobák üvegfülkéi, tele mindenféle formájú és méretű, különböző rendeltetésű droidokkal.

Obi-van Kenobi Anakinra és Padméra gondolt, ahogy végighaladt a templomon. Nem első és nem is utolsó alkalommal töprengett el azon, bölcs dolog volt-e Anakint a szenátornővel küldeni. Az a lelkesedés, amellyel a padavan új feladatát fogadta, megkondította a vészharangot Obi-van fejében, de ő mégis hagyta, hogy így alakuljon, már csak azért is, mivel tudta, hogy úgyis túl elfoglalt lesz azoknak a nyomoknak a követésével, amelyeket itt remélt összegyűjteni, hogy felfedhesse Amidala gondjainak forrását.

Az analízisfülkék ma rendkívül forgalmasnak bizonyultak, mint ahogy szinte mindennap, a tanítványok és mestereik egyaránt szorgalmasan végezték tanulmányaikat. Obi-van talált egy üres fülkét, benne egy SP-4-es analízisdroiddal, épp a szükséges típussal. Leült a konzolhoz, és a droid azonnal reagált: egy tálcát csúsztatott elé.

– Kérem, helyezze az analizálni kívánt tárgyat a szenzortálcára! – mondta a droid fémes hangon. Obi-van máris előhúzta a mérgezett hajítónyilat, amely megölte a fejvadászt.

Amint a tálca visszahúzódott, a képernyő felvillant Obi-van előtt, és egy sor diagramot és adathalmazt kezdett el futtatni.

– Egy mérgezett hajítónyíl – magyarázta a Jedi az SP-4-nek. – Azt szeretném megtudni, honnan származik, és ki készítette.

– Egy pillanat türelmét kérem. – Újabb diagramok villantak fel, újabb adatsorok futottak végig, aztán a képernyő egy pillanatra megállt egy nagyjából hasonló nyíl képénél. De az adatok nem egyeztek, és a lapozás tovább folytatódott. A hajítónyíl képe villogott Obi-van előtt, rávetítve hasonló tárgyak ábrái. Egyik sem egyezett.

A képernyő elsötétült. A tálca újból előcsusszant.

– Amint a képernyőn is látható, az adott fegyver egyetlen ismert kultúrában sem létezik – magyarázta az SP-4. – A jelölések azonosíthatatlanok. Valószínűleg saját kezűleg készítette egy olyan harcos, aki egyik ismert kultúrához sem kötődik. Kérem, álljon félre a szenzortálca elől.

– Tessék? Megpróbálhatnánk még egyszer, kérem? – Obi-van képtelen volt titkolni csalódottságát.

– Jedi-mester, a mi nyilvántartásaink fölöttébb alaposak. A galaxis nyolcvan százalékát lefedik. Ha én nem tudom megmondani, honnan származik, akkor senki sem tudja.

Obi-van fölvette a nyilat, a droidra tekintett és sóhajtott, nem igazán értett egyet az előbbi állítással.

– Köszönöm a segítséget – mondta. Kíváncsi lett volna, vajon az SP-4-esekbe be van-e építve az irónia iránti fogékonyság. – Lehet, hogy te nem tudod kideríteni, de én talán ismerek valakit, aki igen.

– Ez a lehetőség nem valószínű – kezdte az SP-4, majd értekezésbe fogott adatbankja teljességéről és páratlan keresési képességéről, és…

Hiába, hisz Obi-van már rég otthagyta; fürgén lépkedett kifelé a Jedi Templomból a hatalmas folyosón.

Anélkül távozott, hogy bárkihez egy szót is szólt volna, és gondolatai befelé irányultak, ahogy próbált összpontosítani. Szüksége van ezekre a válaszokra, méghozzá hamar. Ezt ösztönösen tudta, de volt egy olyan nyugtalanító érzése, hogy itt nemcsak Amidala szenátor biztonságáról van szó. Érezte, hogy valami más is kockán foroghat, bár sejtelme sem volt, mi lehet az. Anakin elképzelése? Egy nagyszabású összeesküvés a Köztársaság ellen?

Vagy talán csak amiatt lett ideges, hogy az általában megbízható SP-4-es droid egyáltalán nem tudott segíteni neki. Válaszokra volt szüksége, és a hétköznapi módszerek szemmel láthatóan nem vezettek sikerre. Obi-van Kenobit azonban nem lehetett átlagos Jedinek nevezni, több tekintetben sem. Bár többnyire kötelességtudónak mutatkozott, főleg a padavanja előtt, de korábbi mestere, Qui-gon Jinn rajta hagyta bélyegét.

Tudta, hol keresse a válaszokat.

Egy suhanón visszament Coco Town üzleti negyedébe, végig Coruscant utcáin, nem messze attól a helytől, ahol ő és Anakin a merénylőt elfogták. Körülötte mindenhol a hanyatlás jelei mutatkoztak, a raktárépületek falain és a többi épületen is. Az itt parkoló vagy elhaladó suhanókon látszott, hogy régiek, és durva bánásmódban lehetett részük, több közülük annyira ütött-kopott volt, hogy Obi-van el sem hitte, hogy fel tudnának emelkedni a földről. Számos járgány sugárvetőkből származó perzseléseket viselt.

Obi-van leállította járművét, és kilépett az utcára. Higgadtan és magabiztosan lépkedett. Egy kis épület felé tartott, melynek ablakai ködösnek tűntek, élénk színűre festett falai fémből voltak. Az ajtó felett idegen felirat hirdette a hely nevét, és bár a feliratot nem értette, Obi-van jól tudta, mi áll rajta: DEX VENDÉGLŐJE.

Elmosolyodott. Már nagyon régóta nem látta Dexet. Túlságosan is régen, tűnődött, amikor belépett.

A vendéglő belseje az alacsonyabb színvonalú létesítmények jellegzetességeit viselte: bokszok a fal mellett, és kerek asztalok magas székekkel. Volt egy pult is, részben székekkel szegélyezve, részben szabadon; mindenféle lények álltak mellette és könyököltek rá. Obi-van tudta, hogy ez tényleg kemény népség, teherhajó-vezetők, rakodómunkások, olyan alakok, akik még mindig az izmukat használják egy olyan galaxisban, amely a technikai fejlődés hatására elpuhult.

A Jedi egy kisasztalhoz lépett, és belecsusszant a székbe, miközben egy pincérnődroid egy ronggyal letörölte az asztalt.

– Mit hozhatok? – kérdezte a droid.

– Dextert keresem.

A pincérnődroid kelletlen hangot hallatott.

Obi-van csak mosolygott.

– Beszélnem kell Dexterrel.

– Mér keresi?

– Nincs semmi gond – biztosította a Jedi. – Személyes ügy.

A droid egy darabig csak bámult rá, méregetve, aztán megrázta a fejét, és elindult a bárpult személyzeti átjárójához.

– Valaki keres, szivi – mondta. – Egy Jedi, ránézésre.

Szinte azonnal egy óriási fej bukkant ki az átjáró nyílásán, szürkés gőzcsík kíséretében. Egy széles mosoly – egy akkora szájon, amely Obi-van fejét egészben lenyelhette volna – óriás, tégla nagyságú fogakkal bontakozott ki a hatalmas arcon, ahogy tekintetét a látogató felé fordította. – Obi-van!

– Hahó, Dex – válaszolt Obi-van. Felállt, és a bárpult felé indult.

– Foglalj helyet, öreg harcos! Egy perc és itt vagyok!

Obi-van körülnézett, és látta, hogy a pincérnődroid már elment a dolgára, és a többi vendéggel foglalkozik. Odament a pult melletti bokszok egyikéhez.

– Egy kupa ardeesit? – kérdezte a droid, most már sokkal barátságosabban.

– Köszönöm.

A droid a pult felé ment, félresiklott a hírhedt Dexter Jettster útjából, ahogy az peckesen kilépett a pult ajtaján. Igen hatásos megjelenésű teremtmény volt, egy halom hús nyak nélkül, és a többi kemény fickó, aki ide járt, eltörpült mellette. Kopasz volt és izzadt, és bár sok évet megélt és mozgása már nem volt olyan könnyed és fürge a túl sok régi sérülés miatt, Dexter Jettster egyértelműen nem olyan alak volt, akivel bárki is össze akart volna verekedni – már csak azért sem, mivel négy vaskos karral rendelkezett, mindegyiken egy olyan ököllel, amely pozdorjává törne egy emberi arcot. Obi-van látta, hogy sok tiszteletteljes tekintet követi a boksz felé.

– Hé, öreg harcos!

– Hé, Dex. Rég láttalak.

Dexter nagy erőfeszítések árán bepréselte magát az Obi-vannal szemközti székbe. A pincérnődroid már vissza is tért, és kétkupányi gőzölgő ardeesit tett le a régi cimborák elé.

– Szóval mit tehetek érted, barátom? – kérdezte Dexter, és Obi-van számára egyértelmű volt, hogy Dex valóban segíteni akar. Obi-van nemigen lepődött meg. Nem mindig értett egyet Dexter bohóckodásaival, a lerobbant vendéglővel és a sok verekedéssel, de Dexter a leghűségesebb barátai közé tartozott, amilyet csak kívánhatott magának. Dex kiszorítaná a lelket az ellenségéből, de az életét is odaadná azért, akit kedvel. Ez íratlan szabály a coruscanti csőcselék csillagvándorai között, és ezt Obi-van nagyra értékelte. Bizonyos tekintetben szívesebben tartózkodott itt Dexszel, mint az uralkodó osztály elitje között.

– Te meg tudod mondani, mi ez – válaszolt Obi-van. Az asztalra tette a nyílhegyszerű dobótűt, Dexen nyugtatva a tekintetét, és észlelve, milyen gyorsan rakja le a kupáját, és a szeme elkerekedik, ahogy a furcsa, egyedi tárgyat szemléli.

– Nocsak, ki gondolná – mondta Dex halkan, mintha alig jutna lélegzethez. Finoman kezébe vette a nyilat, szinte áhítattal, és a fegyver majdnem eltűnt kövér ujjai között. – Utoljára akkor láttam ilyet, mikor a Subterrelen kutattam a Külső Peremen túl.

– Tudod, honnan való?

Dexter Obi-van elé helyezte a nyilat.

– Ez a kicsike a klónozóké. Egy kaminói szablyanyíl boldog tulajdonosa vagy.

– Kaminói szablyanyíl? – visszhangozta Obi-van. – Vajon miért nem találtam róla semmit az Archívumunkban?

Dex egyik tömpe ujjával a nyílra bökött.

– Ezek a fura kis vájatok az oldalán árulkodnak róla – magyarázta. – Tudod, a ti analízisdroidjaitokcsak a szimbólumokra koncentrálnak. Azt hittem, ti, Jedik jobban adtok a különbségre, ami tudás és bölcsesség között van.

– Hát, Dex, ha a droidok képesek lennének gondolkodni, ránk nem lenne semmi szükség, nem igaz? – válaszolt Obi-van nevetve, és egy másodperc múlva Dex is csatlakozott hozzá.

A Jedi-lovag mégis hamar lehiggadt, ahogy eszébe jutott küldetésének komor volta.

– Kamino… nem tűnik ismerősnek. A Köztársaság tagja?

– Nem, a Külső Peremen túl található. Úgy saccolom, kábé tizenkét parszekre van a Rishi Útvesztőtől délre. Könnyű megtalálni, még egy archívumdroidnak is. Ezek a kaminóiak maguknakvaló népség. Klónozók. Egyébként piszok jól csinálják.

Obi-van újra kettőjük közé emelte a nyilat, és könyökét az asztalra támasztotta.

– Klónozók? – kérdezte. – Barátságos népség?

– Attól függ.

– Mitől? – kérdezte a Jedi átnézve a nyíl fölött, és Dex már válaszolt is az arcára kiülő vigyorral, mielőtt kimondta volna.

– Attól, hogy jó-e a modorod és hogy elég vastag-e a bukszád.

Obi-van visszanézett a szablyanyílra, és nem igazán lepődött meg.