Star Wars történetek

STAR WARS II: A KLÓNOK TÁMADÁSA

Írta: R. A. Salvatore

 

10. FEJEZET

 

Anakin Skywalker és Jar Jar Binks annál az ajtónál álltak, amely elválasztotta Padmé hálószobáját attól az előcsarnoktól, ahol Anakin és Obi-van a múlt éjszaka őrködtek. Végigpillantva a hálószobán a törött ablakon át a coruscanti eget, a végtelenül hömpölygő járműfolyamot bámulták.

Padmé és testőrnője, Dormé összevissza rohangáltak a hálószobában, és bőröndöket hajigáltak egymásra, és határozott mozdulataikból Anakin és Jar Jar egyaránt tudták, hogy jobban teszik, ha nem kerülnek a zaklatott és mérges szenátornő útjába. Ahogy a Jedik kérték, Palpatine főkancellár közbenjárt Padménál, hogy térjen vissza a Naboora. A nő kénytelen volt engedelmeskedni, de nem tűnt túl boldognak ezzel kapcsolatban.

Mélyről jövő sóhajjal Padmé kiegyenesedett, és egyik kezével a derekát tapogatta, mely megfájdult a sok hajlongástól. Ismét sóhajtott, majd a két bámészkodó elé lépett.

– Hosszú szabadságra megyek – közölte Jar Jarral, mély, komor hangon, mintha azt remélné, hogy átadhatja terhének egy részét a balfácán gungának. – A te felelősséged lesz, hogy átvedd a helyem a Szenátusban. Binks képviselő, tudom, hogy számíthatok rád.

– Megdizdel… – tört ki Jar Jar, aki maga volt a megtestesült figyelem, attól eltekintve, hogy a fejét lengette és a fülei laffogtak. Egy gungát fel lehet öltöztetni méltóságteljesen, de egy ilyen teremtmény természetét nem lehet könnyen megváltoztatni.

– Mi?! – Padmé hangja szigorú volt, és nem csekély bosszúság csikorgott benne. Valami fontosat készült rábízni Jar Jarra, és nyilván nem repesett az örömtől, hogy a fickó régi szeleburdi önmagát hozza.

Jar Jar némileg zavartan megköszörülte a torkát, és kissé kihúzta magát.

– Megdizdeldedézsneg vezem ezd a zsúlyozs derhed. Elvogadom ezd zsog… zsog alázaddal ézs… ézs…

– Jar Jar, nem akarlak tartóztatni – szakította félbe Padmé. – Bizonyára sok a dolgod.

– Perze, úrdőm. – A gunga földig hajolt, mintha leplezni próbálná a tényt, hogy elvörösödött, akár egy daréliai tűzrák, majd sugárzó mosolyt villantva Anakinra, elsietett.

Anakin a tekintetével követte a visszavonuló gungát, de bármiféle lazaságot vagy nyugalmat érzett is az utolsó vigyor láttán, az egy pillanattal később elenyészett, mivelhogy Padmé olyan hangon szólította meg, amely eszébe juttatta, hogy a szenátornő nincs a legjobb hangulatban.

– Nem tetszik nekem ez a bujkálás – szögezte le nyomatékosan.

– Ne aggódj! Most, hogy a Tanács elrendelte a nyomozást, Obi-van mesternek nem kerül majd sok idejébe kitalálni, ki bérelte fel azt a fejvadászt. Ezt kellett volna tennünk kezdettől. Jobb kezdeményezően fellépni az ilyen fenyegetéssel szemben és felkutatni a forrását, semmint várni és megpróbálni a helyzetre reagálni. – Folytatni akarta, eldicsekedni vele, hogy ő épp ilyen nyomozást kért kezdettől, hogy Padmé megtudja, hogy neki lett igaza, és ezt végül a Tanács is elismerte. Azonban látta, hogy a nő fénylő tekintete már elsiklott róla, így inkább elhallgatott, és hagyta őt beszélni.

– És amíg a mestered nyomoz, nekem el kell rejtőznöm.

– Igen, ez a legokosabb.

Padmé csalódottan felsóhajtott.

– Azért dolgoztam több mint egy évet a Haderő-állítási Törvény megbuktatásáért, hogy aztán ne legyek itt, amikor a sorsáról döntenek!

– Néha félre kell tennünk az önérzetünket, és azt tenni, amit elvárnak tőlünk – felelte Anakin, és ez nem volt túl meggyőző kijelentés, főképp, hogy tőle származott, és amint kimondta, azonnal tudta, hogy neki nem lenne szabad ilyeneket mondani.

– Önérzet! – harsogta a nő. – Annie, te még túl fiatal vagy és nem sokat tudsz a politikáról. Javaslom, tartogasd a véleményedet máskorra!

– Sajnálom, én csak megpróbáltam…

– Annie! Elég!

– Kérlek, ne szólíts így!

– Mi?

– Annie-nak. Kérlek, ne hívj Annie-nak!

– Mindig is így hívtalak. Ez a neved, vagy nem?

– A nevem: Anakin – mondta az ifjú Jedi, akaratosan, komoly tekintettel. – Amikor Annie-nak szólítasz, olyan, mintha még mindig kisfiú lennék. És már nem vagyok az.

Padmé megtorpant, és tetőtől talpig végigmérte őt. A fiú őszinteséget látott az arcán, ahogy egyetértően bólintott, és ahogy a hangsúlya is tiszteletteljesebbé vált.

– Sajnálom, Anakin. Kétségtelen tény, hogy te… hogy te felnőttél.

Volt valami abban, ahogy ezt mondta. Anakin érzett némi utalást és elismerést arra Padmétól, hogy valóban férfivá lett, méghozzá elég jóvágású férfivá. Ez, kombinálva azzal a kurta mosollyal, amelyet a nő villantott felé, pirulásra késztette és meghátrálásra kényszerítette. Talált egy díszt az egyik polcon, az Erőt használva leemelte onnan, odalebegtette az ujjai közé, és figyelemelterelésként azt nézegette.

Még a torkát is meg kellett köszörülnie, hogy leküzdje zavarát, mert attól félt, hogy elcsuklik a hangja.

– Obi-van mesternek nem sikerült ezt felismernie – ismerte el. – Úgy bírálja minden tettemet, mintha még gyerek lennék. Nem hallgatott rám, amikor azt javasoltam, hogy kutassuk fel a merényletek forrását…

– A mentoraink jobban látják a hibáinkat, mint azt szeretnénk – értett egyet Padmé. – Ilyen a felnőtté válás.

Hirtelen ötlettel Anakin magasra emelte a kicsi, gömb alakú díszt a levegőbe, és körbe-körbe forgatta.

– Ne érts félre! – jegyezte meg. – Obi-van nagyszerű mentor, olyan bölcs, mint Yoda mester, és olyan erős, mint Windu mester. Igazán örülök, hogy a tanítványa lehetek. Csak… – Elhallgatott, és a fejét ingatta; kereste a szavakat. – Csak, bár én egy padavan növendék vagyok, bizonyos értelemben… számos értelemben… fölötte állok. Készen állok a próbákra. Tudom, hogy így van! És ezt ő is tudja. Úgy gondolja, túl kiszámíthatatlan vagyok… de az én koromban más Jedik is keresztülestek a próbákon, és sikerrel vették azokat. Tudom, későn kezdtem a képzést, de ő nem enged továbblépni.

Padmé arckifejezése kíváncsivá vált, és Anakin pontosan érezte tanácstalanságát, mivelhogy ő maga is meglepődött azon, milyen nyíltan kritizálja Obi-vant. Arra gondolt, hogy itt most abba kell hagynia, és gondolatban korholta magát.

Ám ekkor Padmé együtt érzően megszólalt:

– Ez nagy csalódás lehet.

– Rosszabb annál! – kiáltotta Anakin válaszképpen, belelovalva magát. – Túlságosan kritikus! Sosem figyel rám! Egyszerűen nem ért meg! Ez nem járja!

Csak folytatta, folytatta volna, de Padmé nevetni kezdett, és ez úgy érte Anakint, akár egy arculcsapás.

– Sajnálom – vihogott a nő. – Pontosan úgy beszéltél, mint az a kisfiú, akinek megismertelek, amikor még nem tudtad, mitévő légy.

– Én nem siránkozom! Nem.

A szoba túlfelén Dormé is kuncogni kezdett.

– Nem azért mondtam, hogy megbántsalak – magyarázta Padmé.

Anakin vett egy mély lélegzetet, és amikor kifújta a levegőt, a vállai szemmel láthatóan ellazultak.

– Tudom.

Annyira szánalomra méltónak látszott, nem szánalmasnak, inkább csak egy reményvesztett kisgyereknek. Padmé nem bírt ellenállni. Odalépett a fiúhoz, és gyengéden megsimogatta az arcát.

– Anakin.

Amióta újra találkoztak, Padmé most először nézett bele igazán a fiú kék szemébe, tekintetük összekapcsolódott, mindketten a felszín alá pillanthattak, belenézhettek egymás lelkébe. Ez csupán egy futó pillanat volt, amelyet Padmé együttérzése váltott ki. Aztán a nő sietve váltott a hangulaton egy őszinte, ámde tréfás kéréssel:

– Ne akarj ilyen gyorsan felnőni!

– Már felnőttem – felelte Anakin. – Te magad mondtad – fejezte be válaszát szuggesztíven, ahogy mélyen ismét belenézett Padmé szépséges barna szemébe, ezúttal behatóbban, szenvedélyesebben.

– Kérlek, ne nézz így rám! – mondta a nő, és elfordult.

– Miért ne?

– Mert látom, mire gondolsz.

Anakin nevetve próbálta enyhíteni a feszültséget.

– Ó, tehát neked is vannak Jedi-erőid?

Padmé elnézett az ifjú Jedi mellett egy pillanatig, s Dormét pillantotta meg, aki nyilvánvaló érdeklődéssel figyelte őket, és még csak nem is próbálta leplezni kíváncsiságát. És Padmé megértette ezt a kíváncsiságot, mivel a beszélgetés különös, váratlan fordulatot vett. Ismét szembefordult Anakinnal, és nem hagyott helyet kétségeknek:

– Kényelmetlenül érzem magam tőle.

Anakin engedett, és elfordította a tekintetét.

– Sajnálom, hölgyem – mondta kimérten, és hátralépett, hogy a nő folytathassa a pakolást.

Ismét csak testőr volt.

De nem egészen, és Padmé tudta ezt, s nem számított, mennyire szerette volna, ha nem így lenne.

 

Egy vízmosta, szélfútta világon, kint a Külső Perem legtávolabbi szélén apa és fia együtt ültek egy csillogó, fekete fémperemen, és figyelmesen nézték azt a kevéske, valamelyest nyugodt, csendes vizet, mely a háborgó óceánból kimászó gigászi kariatida örvényei révén képződtek. Az eső csillapodott egy kicsit, ritka alkalom ezen a vízlepte helyen, némi nyugalmat hagyva a felszíni részeknek, és a páros a szemét meresztve kutatta a méternyi hosszú hengerhal sötét alakját.

A Tipoca Cityt, a Kamino leghatalmasabb városát támogató hatalmas oszlopok egyikének legalsó szegélyén ültek, karcsú építmények között, melyek mindegyikét úgy konstruálták, hogy lekerekített oldalaikkal inkább eltereljék a szelet, mint hogy lapos oldalakkal szembeszegüljenek vele. Kamino építményeit a galaxis legjobb mérnökei tervezték és fejlesztették, akik pontosan tudták, hogy az elemekkel való küzdelem legjobb módja kitérni előlük. Hatalmas acélüveg ablakok tátongtak minden portálon – s az apa, Jango gyakran csodálkozott azon, hogy vajon a kaminóiak, ezek a magas és vékony, tésztafehér teremtmények, hatalmas mandulaszemekkel karnyi hosszú, téglatest formájú fejükön, miért akartak ilyen sok ablakot. Mi más látnivaló akad ezen a vad világon, mint a hömpölygő óceán és a szinte folyamatosan zuhogó záporok?

Azonban még Kaminónak is akadtak szebb pillanatai. Minden relatív, feltételezte Jango. Így hát, amikor látta, hogy enyhült az eső, kivitte a fiát a szabadba.

Jango megveregette a fia vállát, az egyik nyugodtabb örvény felé biccentett, és az ifjú, akinek arca egy tízéves fiú túláradó érzelmeit tükrözte, felemelte fegyverét, egy ionmeghajtású nyílvetőt, és halálos lövésre emelte. Nem használta a lézerirányzékot, amely automatikusan korrigálta a víz fénytörését. Ezzel a lövéssel kizárólag saját képességeit tesztelte.

Mélyen beszívta a levegőt, ahogy apja tanította neki, hogy e technika révén tökéletesen mozdulatlanná merevedjen, és akkor, ahogy a prédája felbukkant, előrelendítette karját, és elhajította lövedékét. Alig egy méterre a fiú kinyújtott kezétől a nyilacska hátulja kurtán felragyogott, és a hirtelen támadt erő úgy lőtte ki, akár egy sugárvető a nyalábot, és az keresztülfúrta a vizet, eltalálta a hal oldalát, s szálkás hegye belefúródott.

A fiú boldog kiáltással megrántotta a nyílvető markolatát, megakasztva a szinte láthatatlan, ám rettenetesen erős zsinórt, és aztán, amikor a hal már eleget vergődött ahhoz, hogy a zsinór megfeszüljön, a fiú lassan, de biztosan becsévélte zsákmányát.

– Jól csináltad – gratulált neki Jango. – De ha egy centiméterrel fentebb találod el, a kopoltyú alatti elsődleges izmokat fúrtad volna át, és teljesen lebénítottad volna.

A fiú bólintott, és csöppet sem zavarta, hogy az apja, a mentora mindig talált hibát még a sikerben is. A fiú pontosan tudta, hogy imádott apja csakis azért kritizálta, hogy a tökéletességre törekedjen. És egy veszélyes galaxisban a tökéletesség a túlélés záloga.

A fiú még jobban szerette az apját, amiért törődött vele annyira, hogy kritizálja.

Jango hirtelen megfeszült, mozgást érzékelve a közelben, lépteket talán, vagy csak egy illatot, valamit, ami elárulta a remek érzékű fejvadásznak, hogy ő és fia nincsenek egyedül. Nem élt sok ellenség a Kaminón, legfeljebb messze kinn, a nyílt óceánban, ahol gigászi, polipszerű lények portyáztak. Csekély létforma élt a vízfelszín fölött, csak maguk a kaminóiak, és így Jangót nem lepte meg, hogy a jövevény is közéjük tartozott; Taun We volt az, a kaminói összekötője.

– Üdv, Jango mester – köszöntötte a magas, törékeny teremtmény, a béke és barátság gesztusaként emelve fel vékony karját.

Jango bólintott, de nem mosolygott. Miért jött ide Taun We – hiszen a kaminóiak csak ritkán léptek ki gömbvárosukból –, és miért zavarja őt, amikor a fiával van?

– Kevés időt töltesz a szektoron belül mostanában – jegyezte meg Taun We.

– Van jobb dolgom is.

– A gyermekeddel?

Válasz helyett Jango a fiára pillantott, aki épp most csévélt be egy másik hengerhalat. Vagy legalábbis úgy tesz, vette észre Jango, és ez a felismerés elégedett biccentésre késztette a mogorva fejvadászt. Alaposan megtanította fiának a megtévesztés és az elterelés művészetét, hogy úgy tegyen, mintha csinálna valamit, de közben, valójában egészen más dolgot cselekszik. Hallgatja a beszélgetést, mérlegeli Taun We minden szavát.

– Közeledik a tizedik évforduló – magyarázta a kaminói.

Jango fanyar képpel fordult vissza hozzá.

– Azt hiszed, megfeledkeztem Boba születésnapjáról?

Még ha Taun We észlelte is egyáltalán az éles visszavágást, a finom kaminói vonások nem árulták el.

– Készen állunk újra kezdeni.

Jango visszapillantott Bobára, ezernyi gyermeke egyikére, de az egyetlen tökéletes klónra, a pontos másolatra, akit nem manipuláltak genetikusan engedelmességre. És az egyetlenre, akit nem öregítettek mesterségesen. Azokat, akiket Bobával egy csoportban hoztak létre, mostanra valamennyien beértek, tökéletes egészségnek örvendő, felnőtt harcosokká váltak.

Jango hibának vélte az öregítő eljárás alkalmazását – hiszen a tapasztalatszerzés legalább annyira része a harcossá válásnak, mint a genetikusan adott képességek –, de nyíltan nem panaszkodott a kaminóiaknak emiatt. Arra bérelték fel, hogy elvégezze a munkát, hogy forrásanyagként szolgáljon, és az eljárások megkérdőjelezése nem szerepelt a munkaköri leírásában.

Taun We kissé oldalra hajtotta a fejét, lassan pislogott.

Jango kíváncsiságból azonosította arckifejezését, és ez csaknem kuncogást csalt az ajkaira. A kaminóiak sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint az emberek, főképp, ha a különböző bolygókon élő embereket vesszük. Talán egyedi koncepciójuk, egységességük a fajon belül, része volt tipikus szaporodási eljárásuknak, mely mostanra jókora mennyiségű genetikus manipulációt is magában foglalt, ha nem egyenesen klónozást. Közösségként gyakorlatilag egyformán éreztek, egyformán gondolkodtak. Taun We őszintén összezavarodott, látva, hogy egy ember ily csekély figyelmet tanúsít más emberek iránt, legyenek azok klónok vagy sem.

Persze, nem épp most teremtettek a kaminóiak egy hadsereget a Köztársaságnak? Nincsenek háborúk ellentétek nélkül, vagy mégis?

De ez nem nagyon érdekelte Jangót. Ő magányos fejvadász volt, egy különc – vagy legalábbis az lett volna Boba nélkül. Jango fikarcnyit sem törődött a politikával, a háborúval vagy ezzel a klónhadsereggel. Ha megölik valamennyit, hát öljék. Nem kötődött egyikükhöz sem.

Oldalra pillantott, miközben ezen tűnődött. Egyikhez sem, Bobát kivéve, persze.

Ettől eltekintve viszont ez csak egy munka volt; jól jövedelmező és viszonylag könnyű. Anyagilag ennél többet nem is kaphatott volna, de ami még ennél is fontosabb, csak a kaminóiak adhatták neki Bobát, aki nemcsak fia, hanem pontos másolata. Boba megadja neki azt az örömet, hogy láthatja, mivé fejlődhetett volna egy szerető és gondoskodó apával, egy mentorral, aki törődik vele annyit, hogy kritizálja, és rákényszerítse a tökéletességre. Ő olyan kiváló, amilyen kiváló fejvadász és harcos csak lehet, de nem kételkedett abban, hogy Boba, akit tökéletességre teremtettek és nevelnek, túlszárnyalja őt, és a galaxis egyik leghatalmasabb harcosává válik.

Ez volt tehát Jango Fett legnagyobb jutalma, az, hogy itt ülhet a fiával, ifjú másával, és osztozhatnak a nyugalmas pillanatokban.

Nyugodt pillanatok abban a zűrzavarban, amely végigkísérte Jango Fett egész életét; hogy túlélje a Külső Perem megpróbáltatásait egyedül, gyakorlatilag azóta, hogy megtanult járni. Mindegyik megpróbáltatás erősebbé, tökéletesebbé tette, csiszolta a képességeit, melyeket most továbbadhat Bobának. Senki sem lehetett volna alkalmasabb tanítója a fiának. Akit Jango Fett el akart kapni, elkapta. Akit holtan akart látni, az meghalt.

Illetve nem is akkor, amikor Jango „akarta”. Ez sosem volt személyes ügye. A vadászat, a gyilkolás csupán munka volt, és az összes lecke közül, melyet megtanult, az volt a legértékesebb, miként legyen szenvtelen. Teljesen. Ez volt a legerősebb fegyvere.

Taun Wére nézett, majd vigyorogva a fiához fordult. Jango szenvtelen volt, eltekintve azoktól az időktől, melyeket a fiával kettesben töltött. Miközben Bobával volt, büszkeség és szeretet árasztotta el, és folyamatosan azon munkálkodott, hogy mindkét potenciális gyengeséget a minimumra korlátozza. Miközben nagyon szerette a fiát – merthogy nagyon szerette a fiát –, Jango a kezdetektől arra tanította, hogy legyen szenvtelen, érzéketlen.

– Újraindítjuk az eljárást, amint készen állsz – jegyezte meg Taun We, kizökkentve Jangót a tűnődéséből.

– Nincs elég anyagotok, hogy nélkülem végezzétek?

– Nos, mivel úgyis itt vagy, jobb szeretnénk, ha részt vennél benne – mondta Taun We. – Mindig az eredeti tulajdonos a legjobb anyag.

Jango a szemét forgatta a gondolatra – a tűk és a szonda –, de beleegyezően bólintott; ez tényleg könnyű munka, tekintve a díjazást.

– Szólj, ha készen állsz! – Taun We fejet hajtott, aztán elballagott.

Na, arra várhatsz, gondolta Jango, de csendben maradt, ismét Bobához fordult, hogy folytassa a gyakorlást a nyílvetőjével. Mivel megvan mindenem, amit akartam, merengett, miközben Boba könnyed mozdulatait figyelte, ahogy villogó tekintettel leste a következő hengerhalat.

 

Coruscant ipari szektorában voltak talán a leghatalmasabb teherdokkok az egész galaxisban, ahová testes transzporterek érkeztek folyamatosan, gigászi, lebegő daruk rakodták ki a sok millió tonna szállítmányt, amely szükséges volt a bolygóváros életben tartásához, mivelhogy az már réges-rég túlnépesedett ahhoz, hogy elláthassa magát saját erőforrásaiból. E dokkok hatékonysága megdöbbentő volt, és mégis, ez a hely eléggé zűrzavaros volt, és néha teljesen bedugították a dokkoló hajók és a lebegő daruk.

Ez a hely szolgált ugyanakkor polgári űrkikötőként Coruscant kispénzű lakosai számára, akik olcsón válthattak jegyet a távozó teherszállítókra, és ezer meg ezer ember keresett menekülési lehetőséget ebből a puszta őrületből, amivé vált ez a világ.

Anakin és Padmé beleolvadtak ebbe a tömegbe; egyszerű, barna tunikát és nadrágot viseltek, a kivándorlók öltözékét. Egymás mellett ballagtak a buszkijárat felé, a dokkhoz és a gyalogjáróhoz, amelyen át az egyik gigászi teherhajóhoz juthatnak. Typho kapitány, Dormé és Obi-van várták őket ennél a kijáratnál.

– Legyen óvatos, hölgyem! – mondta Typho kapitány őszinte aggódással. Egyértelműen látszott rajta, hogy nem repes az örömtől, amiért el kell engednie Padmét a hatásköréből. Pár kicsi kézipoggyászt nyújtott át Anakinnak, és biztatóan odabiccentett az ifjű Jedinek.

– Köszönöm, kapitány – felelte Padmé hálától telt hangon. – Vigyázzon Dorméra! A veszély mostantól önöket fenyegeti.

– Velem biztonságban lesz! – kotyogott közbe Dormé sietve.

Padmé elmosolyodott, értékelve a gyenge kis kísérletet, hogy komolytalannak tűnjön. Aztán szorosan magához ölelte testőrnőjét, és ölelése csak még erősebb lett, amikor meghallotta, hogy Dormé elpityeredik:

– Nem esik bajod, ne félj! – suttogta Padmé a másik lány fülébe.

– Nem miattam, hölgyem. Ön miatt aggódom. Mi lesz, ha rájönnek, hogy elhagyta a fővárost?

Padmé elhúzódott karnyi távolságra, és sikerült összehoznia egy mosolyt, ahogy Anakinra pillantott.

– Akkor majd az én Jedi-védelmezőm bebizonyítja, mennyire jó.

Dormé idegesen felkuncogott, és kitörölt egy könnyet a szeme sarkából, ahogy mosolygott és bólogatott.

Valamivel távolabb Anakin megtartotta magában mosolyát, s tudatosan olyan testtartást vett fel, mely magabiztosságot és felsőbbséget sugárzott. De a lelke mélyén megreszketett Padmé ilyetén bókjaitól.

Obi-van törte meg ezt a forróságot azzal, hogy félrevonta az ifjú padavant.

– Maradjatok a Naboon! – mondta a mester. – Ne keltsetek feltűnést! Egyáltalán semmit ne tegyetek anélkül, hogy ne egyeztetnéd előbb velem vagy a Tanáccsal!

– Igen, mester – felelte Anakin engedelmesen, de belül háborgott, legszívesebben feleselt volna Obi-vannal. Ne csinálj semmit, egyáltalán semmit anélkül, hogy egyeztetnél, anélkül hogy arra engedélyt kérnél? Nem érdemelne ennél jóval több bizalmat? Nem bizonyította már elégszer rátermettségét és megbízhatóságát?

– Gyorsan végére fogok járni ennek az ügynek, hölgyem – mondta Obi-van Padménak. Anakin füstölgött magában. Talán ő nem épp ezt javasolta a mesterének, amikor először kijelölték őket a szenátornő őrzésére? – Hamar visszatérhet – biztosította a nőt Obi-van.

– Rendkívül hálás leszek a sietségéért, Jedi-mester.

Anakinnak nem igazán tetszett, hogy Padmé egyáltalán hálát emleget Obi-vannal kapcsolatban. Legalábbis nem akarta, hogy Padmé fontosabbnak tartsa Obi-van jelentőségét, mint az övét.

– Ideje menni! – jelentette ki előrelépve.

– Tudom – felelte Padmé, de nem tűnt túl boldognak. Anakin emlékeztette magát, hogy ne vegye ezt magára.

Padmé úgy érzi, hogy a kötelessége ide szólítja, és nem örült, hogy el kell szöknie a bolygóról. És annak sem örült, hogy egy újabb kedves udvarhölgyét kell a tűzvonalba löknie maga helyett, különösképpen azért, mert a halott Cordé képe még oly elevenen élt a lelkében.

Padmé és Dormé ismét összeölelkeztek. Anakin felragadta a poggyászokat, és megindult a suhanóbusztól a kifutópálya felé, ahol R2-D2 már várta őket.

– Az Erő legyen veled! – mondta Obi-van.

– Az Erő legyen veled, mester! – Anakin komolyan gondolta minden szavát. Akarta, hogy Obi-van találja meg, ki áll a gyilkossági kísérletek mögött, és tegye biztonságossá a galaxist ismét Padmé számára. Ám magában el kellett ismernie, hogy azt szeretné, ha ez nem történne meg túl gyorsan. Feladata most a mellé a nő mellé rendelte, akit szeretett, és nem örült volna neki, ha csak egy kurta idejű megbízatás lenne, ha más kötelességek ismét eltávolítanák Padmé közeléből.

– Hirtelen rám tört a félelem – szólalt meg Padmé, miközben a gigászi teherhajó felé sétáltak, amely a Naboora viszi majd őket. Mögöttük R2-D2 gurult boldogan csivitelve.

– Rám is. Hiszen ez az első önálló megbízatásom. – Anakin odafordult, elkapta Padmé tekintetét, és szélesen elvigyorodott. – De ne aggódj! Artu velünk lesz!

A könnyedségre ismét nagy szükség volt.

Ismét a suhanóbuszban, arra várva, hogy visszavigye őket a városközpontba, a három itt maradó Anakint, Padmét és R2D2-t figyelte, ahogy belevesznek a roppant űrkikötőben hömpölygő tömegbe.

– Remélem, nem próbálkozik semmi esztelenséggel – jegyezte meg Obi-van. A puszta tény, hogy ilyen nyíltan beszél előtte a tanítványával kapcsolatban, jelezte Typho kapitánynak, hogy a Jedi mennyire a bizalmába fogadta.

– Én jobban aggódom a szenátornőnk miatt – felelte Typho. Komoly képpel ingatta a fejét. – Nem az a típus, aki követi az utasításokat.

– Két önfejű, egy pár – jegyezte meg Dormé.

Obi-van és Typho egyszerre fordultak az udvarhölgy felé, és Typho ismét helytelenítően ingatta a fejét. Obi-van nem értett egyet Dormé megállapításával, bármily ártatlanul gondolta is azt a nő. Padmé Amidala valóban önfejű teremtés, erős és független gondolkodású, aki jobban bízik saját értékítéletében, mint másokéban, bármilyen a pozíciójuk vagy a tapasztalatuk.

Ám a párosból, amely csak az imént távozott a suhanóbuszból, nem a nő a konokabb.

És ez nem volt túl megnyugtató gondolat.