Star Wars történetek

STAR WARS II: A KLÓNOK TÁMADÁSA

Írta: R. A. Salvatore

 

ELŐJÁTÉK

 

Tudata magába szívta a jelenetet, mely oly csendes volt, oly nyugodt és… normális.

Mindig is ilyen életre vágyott; családra és barátokra – tudta, hogy azok veszik körül, bár csak egyiküket ismerte fel, az édesanyját.

Ennek így kellett lennie. Kedvesség és szeretet, kacagás és békés nyugalom. Pontosan úgy, ahogy mindig is álmodta, amiért mindig is imádkozott. Meleg, hívogató mosolyok. Kellemes csevegés (bár nem hallotta a szavakat), gyengéd vállveregetések.

De leginkább édesanyja boldog mosolya ragyogott; immár nem volt rabszolga. Amikor feléje nézett, ez a boldogság sugárzott, és az, hogy mennyire büszke a fiára, mennyire örömtelivé vált az élete.

Az asszony sugárzó arccal odalépett hozzá, feléje nyúlt, gyengéden megpaskolta az arcát. Mosolya felragyogott, aztán még szélesebb lett.

Túlságosan is.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy a túlzott szeretet lépi át a normális határokat, ám a mosoly tovább szélesedett, anyja arca megnyúlt és természetellenesen eltorzult.

Úgy tűnt, mintha lassított felvételen mozogna, valamennyien lelassultak, mintha tagjaik ólommá váltak volna.

Nem, nem ólommá, döbbent rá, és meleg érzései hirtelen felforrósodtak. Olyan volt, mintha a barátai és anyja rideg és merev fémmé váltak volna, mintha megszűntek volna élő és lélegző emberi lények lenni. Rámeredt arra a karikatúraszerű mosolyra, az eltorzult arcra, és meglátta mögötte a fájdalmat, az egyértelmű kínlódást.

Próbált odakiáltani anyjának, megkérdezni, mit tegyen, hogyan segítsen.

Az arc még jobban eltorzult, vér csörgött a szemekből. Bőre kristályosan áttetszővé vált, akár az üveg.

Üveg! Üvegből volt! Fény csillogott a fénylő részeken, a vér sebesen csörgött a sima felületen. És az arckifejezése, az a belenyugvó és bocsánatkérő tekintet, a tekintet, mely arról árulkodott, hogy anyja cserbenhagyta őt, és ő is az anyját, éles lándzsahegyként szúrt bele a tehetetlen szemlélő szívébe.

Próbált feléje nyúlni, megpróbálta megmenteni.

Repedések jelentek meg az üvegben. Hallotta a recsegést, ahogy egyre hosszabbak lettek.

Ismét felkiáltott, és kétségbeesetten nyúlt az anyja felé. Belekapaszkodott az Erőbe, és akaratának minden hatalmával, minden energiájával megpróbálta megragadni.

Ám ekkor… az asszony darabokra tört.

A Jedi-padavan hirtelen felült az űrhajókabinban, szemhéja felpattant, izzadság gyöngyözött a homlokán, görcsösen zihált.

Álom. Mindez csak álom volt.

Ezt mondogatta, miközben visszafeküdt priccsére. Mindez csak álom volt.

Vagy mégsem?

Végül is néha előre meg szokott látni dolgokat.

– Ansion! – hallatszott mestere jól ismert hangja a hajó előrészéből.

Tudta, hogy ki kell szabadulnia álma hatása alól, a valós eseményekre kell összpontosítani, legújabb küldetésükkel foglalkozni, de ezt könnyebb volt mondani, mint teljesíteni.

Mert maga előtt látta ismét az anyját, ahogy a teste megmerevedik, kristályosodik, majd millió üvegszilánkká robban.

Felnézett, és maga elé képzelte a műszerpultnál ülő mesterét, és nem tudta, szóljon-e álmáról a Jedinek, nem tudta, vajon ő képes lesz-e segíteni. Azonban ez a gondolat szinte azonnal el is enyészett, amint végigfutott elméjén. Mestere, Obi-van Kenobi nem segíthet. Túlságosan belemélyedtek más ügyekbe, a kiképzésébe, kisebb küldetésekbe, mint például ez a határvita, amely miatt ilyen messzire eljöttek a Coruscanttól.

A padavan szeretett volna olyan hamar visszatérni a Coruscantra, amint lehetséges. Segítségre van szüksége, de nem olyasfélére, amilyet Obi-vantól kaphat.

Beszélnie kell megint Palpatine főkancellárral, hallani megnyugtató szavait. Palpatine jelentős figyelemmel kísérte életét az elmúlt tíz évben, tett róla, hogy beszélhessen vele, valahányszor ő és Obi-van a Coruscanton tartózkodtak.

A padavan most ebben a gondolatban talált megnyugvást ezzel a rettenetes álommal szemben, mely még élénken élt a tudatában. Mert a főkancellár, a Köztársaság bölcs vezére azt jósolta neki, hogy erői soha nem látott magasságba emelkednek majd, s hogy ő hatalmas lesz még a hatalmas Jedik között is.

Talán ez a megoldás. Talán a leghatalmasabb Jedi, a hatalmasok leghatalmasabbika képes lesz egyben tartani a törékeny üveget.

– Ansion – hallatszott ismét a hívás az előrészből. – Anakin, gyere már!

 

 

1. FEJEZET

 

Shmi Skywalker Lars a párologtatógazdaság peremsávját alkotó homokpadon állt, fél lábbal a legmagasabb pontján, behajlított térddel. A középkorú, nyúzott és fáradt arcú asszony, kinek barna haja részben megszürkült már, fél kézzel a térdén támaszkodott, és a ragyogó csillagpöttyöket nézte ezen a hűvös, tatuini éjszakán. Nem törték meg éles szegélyek a tájképet körülötte, csak a szélhordta homokdűnék sima és kerek formái húzódtak szerte a bolygó látszólag végtelen sivatagában. Valahol messze valami teremtmény felnyögött, és ez a panaszos hang mélyen megrázta Shmi lelkét ezen az éjjelen.

Ezen a különleges éjjelen.

Az ő kis Anakinja, a drága kicsi Annie ma éjszaka töltötte be huszadik életévét, s bár már egy évtizede nem látta, e napot minden évben számon tartotta. Hogy megváltozhatott! Hogy megnőhetett, hogy megerősödhetett, hogy megokosodhatott mostanra a Jedik között! Shmi, aki egész életét a sivár Tatuin egy kicsinyke területén élte le, gyanította, hogy még csak elképzelni sem tudja mindazon csodákat, amiket a fia megismerhetett a csillagok között és azokon a bolygókon, melyek annyi mindenben különböznek az ő világától, ahol a színek színesebbek, és ahol a víz teljes völgyeket tölt meg.

Szomorkás mosoly terült szét még mindig bájos arcán, ahogy felidézte azokat a réges-régi napokat, amikor ő és a fia még mindketten ennek a hitvány Wattónak a rabszolgái voltak. Az örökösen rosszalkodó és álmodozó Annie a különc viselkedésével és páratlan bátorságával annyira fel tudta idegesíteni a toydari ószerest. Dacára a rabszolgaélet nehézségeinek, szép napokat éltek meg együtt. Dacára az elégtelen táplálkozásnak, szegénységüknek és Watto örökös panaszainak és parancsolgatásainak, együtt lehetett Annie-jával, szeretett fiacskájával.

– Ideje bejönnöd – szólalt meg mögötte egy csendes hang.

Shmi még szélesebben elmosolyodott, és ahogy megfordult, mostohafiát, Owen Larst pillantotta meg, amint feléje közelít. Zömök, vaskos fiú volt, nagyjából Anakinnal egykorú, rövid, barna tüskés hajjal és széles ábrázattal, mely nem rejtett el semmit érzéseiből.

Shmi megborzolta Owen haját, amikor mellé ért, ő pedig úgy viszonozta a kedvességet, hogy átölelte anyja vállát, és puszit nyomott az arcára.

– Nem láttál űrhajót ma éjjel, anya? – kérdezte Owen szívélyesen. Tudta, miért jött ki ide Shmi, és hogy miért járt ki ide ezeken a békés éjszakákon.

Shmi mosolyogva megcirógatta a fiú arcát. Saját fiaként szerette ezt a fiatal legényt, és a fiú is annyira jó volt hozzá, megértette, miféle űr tátong mostohaanyja szívében. Féltékenység nélkül, anélkül hogy elítélte volna, Owen elfogadta Shmi fájdalmát, és mindenben támogatta.

– Nem jöttek hajók ma éjjel – mormolta, és ismét a csillagpettyes égboltot bámulta. – Anakint nyilván lefoglalja a galaxis megmentése, vagy épp csempészeket és haramiákat üldöz. Tudod, neki ez a dolga.

– Na, akkor mostantól nyugodtabban alszom – vigyorgott Owen.

Bár csak tréfált, Shmi érzett némi igazságot elfogult kijelentésében. Anakin különleges gyermek, átlag fölötti – még a Jedik között is, ezt biztosra vette. Mindig mindenki fölött állt. Nem fizikálisan – hiszen külsőre, és erre Shmi jól emlékezett, csupán egy kíváncsi tekintetű, homokszőke hajú, aprócska fiú volt. Csakhogy Annie sok mindenhez értett, méghozzá remekül. Bár akkor még csupán gyermek volt, indult a gondolaversenyeken, és maga mögé utasította a Tatuin legjobbjait. Ő volt az első ember, aki gondolaversenyt nyert, és mindezt kilencévesen! Ráadásul egy olyan járművel, amelyet ő maga épített a Watto ócskatelepén talált alkatrészekből.

De Anakin már csak ilyen különleges volt, és egyáltalán nem hasonlított egyetlen más gyermekre vagy felnőttre sem. Anakin előre „látott” dolgokat, mielőtt azok bekövetkeztek volna, mintha annyira ráhangolódott volna a környező világra, hogy ösztönösen megértette bármely esemény irányának logikus következményeit. Például versenyzés közben gyakran előre meglátta a problémákat, mielőtt azok katasztrófát okozhattak volna. Egyszer beszélt is arról az anyjának, hogy előre érzékelte a felbukkanó akadályokat, mielőtt megpillantotta volna azokat. Ő ilyen különleges fiú volt, és így történt, hogy a Tatuinra érkezett Jedik felismerték egyediségét, kiváltották a rabszolgaságból, és magukkal vitték, hogy gondját viseljék és tanítsák.

– El kellett engednem – motyogta az asszony. – Nem tarthattam magam mellett rabszolgaként.

– Tudom – biztosította Owen.

– Akkor sem tarthattam volna itt, ha nem lettünk volna rabszolgák – folytatta az asszony, és úgy nézett Owenre, mintha még ő is meglepődött volna saját szavain. – Annie oly sokat adhat a galaxisnak. Az ő képességeit nem sajátíthatja ki a Tatuin. Ő a külvilághoz tartozik, csillagok közt röpdös, bolygókat ment meg. Jedinek született, arra született, hogy csak adjon, adjon, adjon.

– Ezért nyugodt az álmom – ismételte önmagát, és amikor Shmi ránézett, látta, hogy szélesebben vigyorog, mint valaha.

– Ó, te incselkedsz velem! – mondta, és megpaskolta mostohafia vállát.

Owen csak vállat vont.

Shmi ismét elkomolyodott.

– Annie menni akart – folytatta ugyanazzal a mondattal, melyet többször is elmondott már Owennek, amit számtalanszor elmormogott magában az elmúlt tíz év minden estéjén. – Arról álmodott, hogy a csillagok közt repüljön, lássa az összes világot az egész galaxisban, és jelentős dolgokat cselekedjen. Rabszolgának született, de nem arra született, hogy rabszolgaként éljen. Nem, az én Annie-m aztán nem. Az én Annie-m aztán nem.

Owen megszorította a vállát.

– Helyesen cselekedtél. Ha én lennék Anakin, hálás lennék neked. Tudnám, hogy azt tetted, ami nekem a legjobb. Ennél nem létezik nagyobb szeretet, anya.

Shmi ismét megcirógatta mostohafia arcát, és még egy szomorkás mosolyt is sikerített.

– Menjünk be, anya! – indítványozta Owen, és megfogta a kezét. – Veszélyes idekinn.

Shmi biccentett, és eleinte nem ellenkezett, amikor Owen húzni kezdte magával. De aztán hirtelen megtorpant, és rámeredt a mostohafiára, amikor az megfordult, hogy lássa, mi a baj.

– Odakint még veszélyesebb – suttogta elfúló hangon. Félelem suhant át arcán, ahogy újra a tágas, nyílt égboltot bámulta. – Mi van, ha megsérült, Owen? Vagy ha meghalt.

– Jobb meghalni álmaidat kergetve, mint remény nélkül élni – motyogta Owen bizonytalanul. Aki, akárcsak az apja, annyira földhözragadt és egyszerű gondolkodású volt, amennyire egy ember csak lehet.

Shmi ismét rápillantott, és a mosolya visszatért. Megértette, hogy Owen csakis azért beszélt így, hogy a kedvében járjon, s ettől ez a kijelentése csak még kedvesebbnek hatott.

Immár nem ellenkezett, amikor Owen kézen fogva vezette szerény hajlékuk felé, Cliegg Lars – Shmi férjének és Owen apjának – otthonába.

Jól döntött, amikor elengedte a fiát, sulykolta magába Shmi minden lépésével. Rabszolgák voltak, és kilátásuk sem nyílt a szabadságra, csak azzal, amit a Jedik kínáltak. Hogyan is tarthatta volna Anakint a Tatuinon, amikor a Jedi-lovagok azt ígérték, hogy valóra váltják az álmait?

Persze akkor még Shmi nem tudhatta, hogy azon a sorsdöntő napon találkozik Cliegg Larsszal Mos Espában, és hogy a párologtatófarmer beleszeret, megvásárolja őt Wattótól, felszabadítja, majd amikor szabad ember lett, feleségül kéri. Vajon elengedte volna Anakint, ha megsejti ezeket a változásokat, melyek fia távozását követően oly rövid időn belül bekövetkeztek?

Nem lenne sokkal jobb, sokkal teljesebb az élete, ha Anakin itt élne vele?

Shmi elmosolyodott, ahogy erre gondolt. Nem, döbbent rá, akkor is hagyta volna Annie-t elmenni, ha előre látja élete drámai változásait. Nem maga miatt, hanem Anakinért. Neki ott a helye. Shmi tudta ezt.

A fejét ingatta, ahogy eltöltötte ennek szörnyűsége; az a sok-sok girbegurba kanyar az ő és Anakin életének ösvényében. Még így utólag sem volt biztos abban, hogy nem éppen ez a jelenlegi helyzet a legjobb kimenetel mindkettejüknek.

De mégis, mély és tágas üresség maradt a lelkében.