Star Wars történetek

CARTAO HŐSE I. - A HŐS HÍVÁSA

Írta: Timothy Zahn

 

EGY ÉVVEL A GEONOSISI CSATA UTÁN

 

– Doriana úr? – hallotta Emil Kerseage mély hangját. – Megérkeztünk.

Kinman Doriana összerezzent, mikor felébredt. A sikló elülső nézőablakán beáramló napfény hunyorgásra késztette. Egy pillanatig az alatta elsuhanó tájat bámulta, s megpróbálta felidézni, hol is volt jelenleg a megannyi rendszer közül.

Aztán a zavarodottsága hirtelen megszűnt: a Cartaón volt, a Prackla-szektor jelentős kereskedelmi központjában, mely semleges maradt a Köztársaság és a szeparatisták között dúló háborúban. És ami otthona a…

– Ott van – mondta Kerseage. Finoman elfordította a botkormányt, amitől a sikló kissé balra fordult, így biztosítva jobb rálátást Doriana számára. – A Spaarti Alkotások.

Doriana kinézett az oldalsó ablakon, s saját bosszúsága ellenére lenyűgözte, amit látott. Egy csoport, erdővel borított domb között, Foulahn tömör városától északra és nagyjából három kilométerre a nem kevésbé tömör Triv űrkikötőtől északnyugatra helyezkedett el az az egyedülálló gyártóüzem, amit Spaarti Alkotásoknak neveztek. A legszélesebb pontján a hossza meghaladta az egy kilométert. Különböző tákolmányok voltak rajta, amik úgy festettek, mint amiket folyamatosan férceltek hozzá az évtizedek során. A tetőrész maga volt a megmerevedett káosz: tornyok, hőcserélők, antennák és bukóablakok álltak látszólag véletlenszerű elrendezésben a három emeletes épület teljes tetején. Sehol nem lehetett ablakokat látni, a ventillációt egy sor, a falakon középmagasságában elhelyezett szellőzőnyílással oldották meg.

– Lenyűgöző – jegyezte meg.

– Úgy gondolja? – Kerseage vállat vont. – Én mindig is úgy gondoltam rá, mint az építészet vadhajtására. Nyoma sincs benne rendnek vagy szervezésnek.

– Járt már valaha odabent?

– Nem, csak az alkalmazottak juthatnak be – mondta a másik, miközben ajkai az undor és a neheztelés kifejezésébe facsarodtak. – Ők, na meg a nagyok és a hatalmasok.

– Mint például én? – kérdezte Doriana.

Kerseage rápillantott és emlékeztette magát, ki is az utasa.

– Nem, nem, én Lord Binalie cimboráira gondoltam – visszakozott gyorsan. – A Prackla Kereskedőtanácsra meg a hozzájuk hasonlókra.

– Nem tartja túl sokra őket, igaz?

Kerseage vállat vont, ezúttal kényelmetlenül.

– Semmi közöm hozzájuk – motyogta. – Van egy siklóm, amivel embereket szállítok. Ez minden.

– Azt látom – mondta Doriana, és figyelmét ismét a gyártóüzemnek szentelte, ami jelenleg közvetlenül alattuk terült el. Világos volt számára, hogy Kerseage nem akar többet beszélni a témáról

De nem is kellett neki. Mint eddig mindenben az életében, Doriana most is biztosra ment; mielőtt idejött és felbérelte volna ezt a különös embert, hogy az átrepüljön vele a gyéren lakott felszín fölött a Spaarti Alkotásokig, utánanézett a Cartaónak. A teherszállító vállalat, melynek egykor Kerseage volt a tulajdonosa, két évvel korábban önhibáján kívül elvesztette minden üzletéti megbízását, köszönhetően a Prackla Kereskedőtanács eléggé szegényesen megfogalmazott rendeletének, amit a geonosisi csata után bocsájtottak ki.

Kerseage fellebbezése még mindig a rendszert járta, de a döntés már lényegében megszületett: a vállalatának vége, és ő egyértelműen Lord Binalie-t okolta ezért.

– Mi a helyzet a gyár melléképületeivel? – kérdezte, és szemeivel a főépület északi és nyugati részén lévő erdős terület felé intett. – Azokkal, ahol a nyersanyagokat és a kész termékeket tárolják.

– A három Külső Láncszemre gondol?

– Igen – mondta Doriana. – Hol vannak?

– Nem tudom pontosan – válaszolta Kerseage. – A legközelebbi feltételezhetően három kilométernyire északkeletre található, ott, ahol a szürkeruhás munkások barakkszerűsége is van – mutatta.

– Hm – Doriana a távolba meredt, de nem látott semmit, ami ezt igazolná. Jól van álcázva, annyi biztos, de azt nem tudta, hogy vajon csak véletlenségből van ez, vagy eredetileg tervezték így. Bárhogy legyen is, bizonyára hasznos lehet ez a fajta rejtettség. – Hol lakik Lord Binalie?

– Ott – Kerseage balra mutatott, miközben nagy ívben megfordította a siklót. – Látja Foulahn Várost, ott, annak a kilométernyi széles, füves sávnak a déli részén?

– Látom – mondta Doriana. – Soha nem láttam még, hogy egy város ilyen hirtelen felhagy a terjeszkedéssel. Kivéve persze, ha egy tó vagy egy sziklafal gátolja meg ebben.

– Bár inkább egy sziklafal lenne – horkantotta Kerseage. – Az a füves sáv határolja a Spaarti földeket. A cranscocok ragaszkodtak hozzá, hogy senki se utazzon vagy építkezzen arrafelé. Egyébként látja azt a nagy, nyitott területet a város északi oldalánál, a füves sáv szomszédságában?

– Igen – felelte Doriana. Olyan volt, mint egy füvesített, parkosított vidék, néhány facsoporttal, formára vágott bokrokkal, egy csapat kisebb és egy nagyobb épülettel. Még ebből a távolságból is érezhető volt a belőle áramló gazdagság és a hatalmasság bűze. Az egyik, a telekkel szemközti kisebb domb tetején két alakot látott egymás mellett állni. – A Binalie-birtok?

– Úgy van – mondta Kerseage. – Eleget látott?

Doriana még egyszer utoljára körülnézett, megpróbálva az emlékezetébe vésni a földrajzi elhelyezkedéseket. Foulahn és Navroc városai a gyártól délre és délkeletre feküdtek a sziklás Vörös Hegyekkel egyetemben, amely mindkét város északi határaitól húzódott. A Triv űrkikötő keletre volt, míg északra alacsony, egyre erdősebb dombok feküdtek. Egy kisebb folyó kanyargott a két város felé, ami aztán Fouhlan és az űrkikötő között haladt tovább.

– Igen – válaszolta a pilótának, miközben elhelyezkedett az ülésében. – Menjünk Lord Binalie-hez!

 

* * *

 

– Megfordulnak – jelentette ki Corf Binalie, miközben kezével leárnyékolta a szemét, és az eget kémlelte. – Azt hiszem, ide tartanak.

– Kik, az emberek a siklóval? – kérdezte Jafer Tories. Fehér haja az arca mellé lógott, miközben a földet bámulva próbálta megkülönböztetni a többitől azt a különös siviviv kúszónövényt, amelyet már fél órája követtek a fiúval. – Igen, tudom.

– Ismered őket? – Corf felvonta a szemöldökét. – Apa mondott neked valamit látogatókról?

– Nem, de nem is kellett neki – biztosította Tories a fiút. – Közel egy perce lett csak nyilvánvaló számomra.

– Óh, ugyan már – nógatta a tizenkét évesekre oly jellemző türelmetlenséggel a hangjában. – Honnan tudtad?

– Egyszerű logikus következtetés – közölte Tories azon a hangon, amelyre csak egy hetvenhárom éves tudálékos tanító képes. – Csak egyetlen oka lehet annak, hogy közvetlenül az üzem fölött repüljenek át, mégpedig az, hogy kifejezetten arra kíváncsiak. Miután rájöttek, hogy ezzel nem jutnak sokra, a következő értelemszerű lépésük az lesz, hogy meg akarják nézni belülről is. És ezért pedig az apádhoz kell menniük.

Corf csodálkozásában a fejét rázta.

– Azta – mondta –, bárcsak én is jedi lehetnék!

– Ha az lennél, egy napon valószínűleg a háborúba kellene menned – figyelmeztette Tories.

– Neked se kell – mutatott rá Corf.

– Még nem – mondta Tories fintorogva. – De bármelyik pillanatban behívhatnak szolgálatra. – A Tanács csupán azért döntött úgy, hogy az őrhelyén hagy néhány jedit, hogy jelenteni tudjunk egy esetleges váratlan szeparatista tevékenységet a területünkön. Akárhol is történik valami gond a Prackla- vagy a Locris-szektorban, előbb oda tudok érni, mint akárki, akit a Coruscantról vagy a fontosabb háborús övezetekből küldeni tudnának. Jedinek lenni sose könnyű dolog, sőt, egyenesen veszélyes is lehet.

– Persze, de te igazán eszes vagy – mondta Corf. Tisztán látszott rajta, hogy nem veszi komolyan a távolban dúló háborút. – Jó vagy a dolgok kitalálásában.

– A logikus gondolkodás aligha csak és kizárólag a jedik sajátja – dorgálta meg őt Tories. – Akárki képes megtanulni összegyűjteni a tényeket és a megfelelő helyükre illeszteni őket.

– Talán – mondta Corf. – Én azért még mindig azt gondolom, hogy ez olyan jedi-dolog. – Tories mosolygott, miközben kezével leárnyékolta szemeit, és a közeledő siklót figyelte. Természetesen nem tudta volna megítélni, hogy valóban a Binalie birtokra tart-e, csupán ezt tartotta a legvalószínűbbnek. Ugyanakkor, ha a pilóta csak egy nem-helybéli barátjának akarta megmutatni a Spaarti Alkotásokat, meglehetősen ostobának fog tűnni Corf előtt.

Bár lehet, ez nem is lenne olyan nagy ügy. Tories az utóbbi harminc évét Cartaón töltötte; bölcsességet osztott, vitákat oldott meg és alkalmanként kalózokat vagy bűnvezéreket rendezett le. A lakosok közül néhányan tisztelték őt, mások gyűlölték, míg a legtöbbjük nem látott mást benne, csak a Prackla-szektor örökös jedi-őrzőjét.

De ez alatt a harminc év alatt még egyszer sem találkozott akkora hősimádóval, mint Corf Binalie.

Az első napokban ezt aigazán örömtelien fogadta volna, nem is említve a hízelgést és a megbecsülést. Azonban így, az évei távlatából már képes volt látni az effajta, meggondolatlan rajongás mögött leselkedő veszélyt. Még a tizenkét éves Corfnak is képesnek kellene lennie rá, hogy meglássa egy személy gyengeségéit úgy, akárcsak az erősségeit; megtanulni elfogadni valakit olyannak, amilyen, nem pedig létrehozni egy lencsét, amin keresztül úgy láthatjuk őt, ahogyan mi akarjuk. Mert a fiú így tekint rá: a hatalmas jedire, aki magas és erős, bölcs és kedves, és soha sem téved.

És ez a bizonyos incidens semmit sem változtatna ezen a szemléletén. A sikló alacsonyan elszállt a fejük felett, kétséget sem hagyva a felől, hogy a Binalie-kúria mellett kíván landolni.

Ahogy ezt tette, Tories tisztán ki tudta venni a sikló oldalán lévő vállalat nevét.

– Induljunk – fogta meg Corf karját és a ház irányába fordította őt.

– Visszamegyünk? – kérdezte Corf rosszallóan. – Azt hittem segítesz nekem visszakövetni ezt a siviviv kúszónövényt a gyökeréig.

– Azt később is megtehetjük – mondta neki Tories. – Most azonban meg kellene néznünk ezeket az embereket, akik az apáddal akarnak találkozni.

– Rendben – felelte Corf. Nem egészen értette, de elfogadta, amit Tories mondott. – Te vagy a főnök.

– Nem vagyok főnök – emlékeztette őt Tories, miközben lefelé tartottak a dombon a ház és a landoló sikló felé. – Csak egy jedi.

– Na ja – mondta Corf könnyedén. – A kettő ugyanaz.

Tories felsóhajtott. Remélhetőleg a fiú egyszer magától kinövi ezt.

 

* * *

 

Az ilyen napokon az volt Doriana legegyszerűbb szórakozása, hogy kiszámolja az aközött eltelt időt, mikor egy droid vagy szolgáló eltűnik a gazdája belső szentélyében Doriana megbízólevelével, s aközött, hogy ő maga is belép oda. Lord Pilester Binalie esetében ez az idő csupán kevesebb, mint egy perc volt. Vagy mindegyik Binalie ilyen tisztelettudó a coruscanti megbízottakkal, vagy pedig csak ez az egy túlságosan gondterhelt ahhoz, hogy erőfitogtatásba kezdjen a váratlan látogatóval.

– Doriana úr – üdvözölte őt Binalie, felemelkedve egy masszív székről egy még masszívabb asztal mellől, mikor a protokolldroid bekísérte Dorianát az irodába. – Hatalmas megtiszteltetés számomra magának Palpatine főkancellárnak a képviselőjével találkozni.

– Az enyém a megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt, Lord Binalie – mondta, Doriana, miközben keresztülsétált a szobán. – Nagyra értékelem, hogy szakít rám egy keveset az idejéből.

– Örömmel teszem – mondta Binalie, miközben Doriana leereszkedett egy székre, majd maga is visszaült a sajátjára. – Ha értesített volna a látogatásáról, küldhettem volna egy siklót ön elé, vagy pedig egy terepsiklót, ha egyenesen a Triv űrkikötőbe érkezik.

– Okkal érkeztem Cartaón oda, ahova – mondta Doriana, miközben a másik férfi arcát figyelte. – Ezért is választottam ezt a szokatlan közlekedési módot.

Binalie arcán megrándult egy izom. Tehát ő is látta a Kerseage siklóján lévő feliratot.

– Igen; Emil Kerseage – mondta. – Tisztában vagyok az ő problémájával és biztosíthatom önt, hogy a Kereskedőtanács mindent megtesz az ügy megoldása érdekében.

Félig tudatosan legyintett a kezével.

– De Palpatine bizonyosan nem akarja ilyesmikkel az idejét vesztegetni.

– Palpatine főkancellár egy hős a legtöbb polgár szemében – emlékeztette őt Doriana.

– Természetesen – mondta Binalie sietve. Arcán megjelentek a verejték első cseppjei. – Én csak… – Elakadt.

– Igen? – súgta Doriana.

Az izom a másik ember arcán ismét megrándult.

– Hadd legyek őszinte önnel – mondta Binalie. – Cartao próbálja megőrizni a semlegességét ebben a szeparatisták ellen vívott háborúban. Közel sincs elég katonánk és hajónk, amiket a Galaxis központjába küldhetnénk. Eddig többnyire sikerült kibújnunk a hivatalos felszólítások elől; de ha Palpatine főkancellár elkezd beleavatkozni a kisebb helyi bürokratikus vitákba, az feltehetőleg hatással lenne a politikánkra.

Mutatóujját az asztallapra nyomta maga előtt.

– De nem csak a Köztársaság irányába viseltetünk így – szögezte le nyomatékosan. – A szeparatisták eddig szintén nem foglalkoztak velünk.

– Megértem az aggodalmait – mondta Doriana. –, de meg kell értenie, ilyen időkben senki sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy eldöntse, milyen hatással legyen rá a háború. Sem pedig azt, hogy valaki maga ítélje meg, miképpen tud a legjobb szolgálatot tenni a konfliktusban.

Binalie szilárdan Dorianára szegezte a tekintetét.

– Azonban nem Kerseage miatt van itt, ugye? – kérdezte csendesen.

Doriana a fejét rázta.

– Ez csak egy igen hasznos fedőtörténet volt. De nem. Palpatine főkancellár egy ettől fontosabb ügyben küldött ide.

Binalie kőmerev arca ha lehet, még merevebb lett.

– A Spaarti Alkotások.

– Pontosan – mondta Doriana. – A kancellárt igencsak foglalkoztatják azok a jelentések, amiket erről az üzemről hallott, miszerint a gyártószalag termelését át tudják állítani egyetlen éjszaka alatt. Ha ezt a módszert le tudnánk utánozni, az nagy segítségre lenne a Köztársaság számára a háborús erőfeszítések terén.

– Nem, nem fogják tudni – mondta Binalie határozottan. – Csak a cranscocok és az ő folyadékos átállító-rendszerük képes rá, de ahogy mi tudjuk, a cartaói kolónia az egyetlen hely, ahol cranscocok élnek.

– Gyanítom, ezrekről van szó.

Binalie a másodperc egy tört részéig habozott azon tűnődve, vajon képes lenne-e kivágni magát egy hazugsággal.

– Ötezerről, egész pontosan – vallotta be, miután úgy döntött, inkább nem kockáztat. – De nagyon lassan szaporodnak és minden nemzedéknek csak egy kis része rendelkezik azzal a képességgel, hogy twillerként szolgáljon. Ők azok, akik ténylegesen képesek a folyadékos átállító kezelésére, amivel képessé lehet tenni a gyárat erre.

– Tudom – mondta Doriana, aki már korábban alaposan utánajárt a dolognak. – De a kancellár elvárja tőlem, hogy legyek teljesen biztos az ügyben. Lehetséges lenne, hogy megtekintsük magát a gyárat is? Csendesen, csak ön és én, persze.

Binalie udvarias arckifejezést öltött magára.

– Természetesen – mondta és felállt. – Van egy magánútvonalam a gyárba.

Már a leszállóhely felé vezető folyosó közepén járhattak, amikor egy fiú hangja hasított az kúria elegáns csendjébe.

– Hé! Apa!

A két férfi megállt, majd megfordult. Egy tizenkét év körüli fiú sietett feléjük – Doriana Corfot, Lord Binalie fiát ismerte fel benne. A fiú mögött jóval hosszabb és kimértebb léptekkel közeledett az erre a napra tervezett színdarab utolsó résztvevője: a jedi-lovag Jafer Tories.

– Corf – mondta Binalie meglepetten és kissé kényelmetlenül –, azt hittem, ma reggel gyomnövényekre vadászol.

– Láttuk a siklót – magyarázta Corf, miközben odaügetett apja mellé, majd vetett Dorianára egy gyors pillantást. – A gyárba mész?

– Igen, de csak néhány percre.

– Veled mehetek?

Binalie a fejét rázta.

– Majd máskor.

A fiú csak pislogott. Világosan látszott rajta, hogy nem ilyen válaszra számított.

– De most miért nem?

– Üzleti ügy – mondta az apja határozottan. – Csak én is Doriana úr megyünk.

– De…

– Nincs vita – mondta Binalie szigorúan, majd figyelmét a jedi felé fordította, amint az beérte a csapatot. – Szeretném bemutatni Jafer Toriest, a mi helyi jedi-őrzőnket. Ő itt Kinman Doriana, Palpatine főkancellár különleges tanácsadója.

A bőr az öreg jedi szeme sarkában kissé ráncba szaladt Palpatine nevének említésére. Nem is csoda – a Jedi Tanácsnak és a főkancellárnak egyre több nézeteltérése akadt az elmúlt pár hónapban.

– Tories mester – biccentett Doriana. – Örülök, hogy itt van. Ahogy Lord Binalie is mondta, épp a gyárat készülünk meglátogatni. Lenne kedve csatlakozni hozzánk?

Corf meglepetten pillantott fel az apjára.

– De hát azt mondtad…

– Maradj csöndben, Corf – szakította fél őt Binalie, miközben maga se kisebb meglepetéssel nézett Dorianára. – Azt hittem, magánlátogatást tervez.

– Az még az előtt volt, hogy megtudtam, Tories mester itt van a környéken – mondta Doriana, miközben Binalie arckifejezését figyelte. Kockázatos volt, de eldöntötte: kipróbálja, meddig mehet el nála.

– Ami azt illeti – tette hozzá –, semmi okát nem látom annak, miért ne vihetnénk magunkkal a fiát. Amúgy is vezető pozícióba fogja helyezni őt pár év múlva, jól gondolom?

Binali torkában az izmok összeszorultak, szemei veszélyesen összeszűkültek. Lord Pilester Binalie-nek, a legnagyobb halnak ebben a kicsi tóban új dolog volt, hogy valaki kirántja talajt a lába alól.

Doriana is konyított a hatalomhoz. Szilárdan állta Binalie tekintetét anélkül, hogy azt a kihívás vagy a rosszindulat jelének lehessen értelmezni, miközben azon töprengett, vajon milyen messzire képes elmenni a másik ahhoz, hogy ráébredjen, kivel is áll szemben.

Valószínűleg idáig.

– Ahogy óhajtja – mondta a másik hűvösen. – Kövessenek.

 

* * *

 

Tories csak egy maroknyi alkalommal járt a Binalie-k Spaarti Alkotásokba vezető magánalagútjában, de minden alkalommal elfogta a csodálat. Lord Binalie egyszer elmondta neki, hogy cranscocok saját maguk alakították ki ezeket a járatokat bármiféle gépezet használata nélkül. Az eredmény egy olyan durva, érdes falú alagút lett, amelyben még mindig erősen érezhető volt a kivájt föld csípős szaga.

Azonban tudta, hogy a friss aroma mellett más eredménye is volt ennek az ásási eljárásnak; a hatására a falakat alkotó föld olyan kemény és tartós anyaggá alakult át, mint a permakrét. A felszínük látható durvasága ellenére szövevényes faragványokat és finom mintázatokat rejtett, melyeket az ásást végző cranscocok véstek bele munka közben.

Gyakorlatias, művészi és minden általánosan elfogadott technológiával kivitelezhetetlen. Ez volt magának a Spaarti Alkotásoknak is a tökéletes jellemzése, elmélkedett Tories.

– A cranscocok nem akarják, hogy bármilyen jármű vagy ember az üzem és a város közötti füves területre merészkedjen – magyarázta Binalie Dorianának, miközben a terepsikló alattuk halkan haladt előre az alagútban. – Az mondják, felidegesíti őket, bár azt nem tudjuk, miért és miképpen. Ezért az alagút.

– És mi van a többi alkalmazottal? – kérdezte Doriana. – Azokkal, akik nem cranscocok. Ők hogyan mennek dolgozni?

– A legtöbbjük a túloldalon él – válaszolta Binalie. – A egyedülálló munkások számára van néhány szállóhely a gyár keleti oldalánál, a főépület és az Egyes Külső Láncszem között. A cranscocoknak az egyes és a kettes Láncszem között van az otthonuk a gyártól északra, míg a nem-cranscoc családok a kettes és a hármas között élnek.

– De hogyan jutnak el a gyárhoz? – tudakolta Doriana. – Ehhez hasonló alagutakon keresztül?

– Alagutak kötik össze a gyárat a Külső Láncszemekkel, de azokon főleg csak rakományt és felszerelést szállítanak – mondta Binalie. – A munkások általában csak átsétálnak a gyárhoz a tisztáson keresztül.

Doriana tanácstalan pillantását látva kissé elmosolyodott.

– Tudom. A cranscocok nyílván azon az egy részen engedélyezték az áthaladást. Senki se tudja, miért.

Ahogy az alagút felfelé kezdett lejteni, Tories azon kapta magát, hogy lopva Dorianát figyeli. Amikor először használta ezt az alagutat, természetesen arra számított, hogy valamiféle állomásra fognak befutni és szinte ledöbbent, amikor egyből az egyik gyártórészleg közepén találta magát. Talán tanulságos lenne látni, vajon meglepődik-e Doriana is ugyanezen.

Igen, meglepődött. A mennyezet egyik része lenyílt fölöttük, s a terepsikló felkúszott a rámpán egyenesen a sürgölődő gyár központjába. Doriana arca végig közömbös maradt, de Tories egy kis csodálkozást vélt felfedezni annak kifejezéstelen tekintete mögött.

– Érdekes végállomás – Ennyit mondott, amikor Binalie leállította a terepsiklót.

– A cranscocok szeretik tudni, mi folyik körülöttük – mondta Binalie, miközben kikászálódott az ülésből. A padló mögöttük a helyére csúszott. – Ez a négyes számú gyártórészleg. Ez a rész, ahol jelenleg állunk, a Caamas mocsárvidékén történő betakarításhoz állít elő eszközöket. Az ottani talajt olyannyira átszövik a növények gyökerei, hogy lehetetlen a hétköznapi eszközök használata anélkül, hogy azok tönkremennének.

– Szóval önök töltik ki a hiányt a piacokon? – kérdezte Doriana.

– Alapvetően igen – biccentett Binalie. – Nincs elég megművelhető mocsárvidék a Köztársaság területén, ezért nem is érdemes egy külön gyártósort felállítani a megművelésükhöz szükséges eszközök készítésére. Azonban a cranscocok rendszerének segítségével pár nap alatt le tudjuk gyártani mindazt, amire a caamasiaknak szüksége lehet az elkövetkezendő egy-két év során, aztán már állhatunk is át a következő projektre.

– És hol található az a hely, ahol ezt az egész varázslatos átállítást végzik? – kérdezte Doriana.

– Az egész a fő vezérlőállomásnál kezdődik – mutatott Binalie egy kerek platformra, amely két méter magasan emelkedett két gyártószalag között. – Ezé a részlegé ott fent van.

Binalie és vendégei elindultak a platform felé szállítók, kézikocsik, ember és idegen munkások tömegén át. Felérve a lépcsőn egy hosszú konzol előtt találták magukat, amely Toriest egy elnyújtott, sáros hegyoldalú vulkánra emlékeztette, köszönhetően a lejtőinek különböző pontjaiból előtörő halványzöld masszának, mely lassan, de folyamatosan lefelé csordogált. Az ezt összegyűjtő medence előtt öt tétlen cranscoc álldogált; külső kitinpáncéljuk csillogott a napfényben, amely a három emelettel a fejük fölött lévő tetőablakon keresztül szűrődött be. Hosszú, ízelt lábaikkal valamilyen ritmust kopogtak a platform füvel borított padlóján egy olyan zenére, melyet valószínűleg csak ők képesek hallani.

– Ők öten twillerek – mondta Binalie halk hangon. – Bármit is csinálnak a folyadékáramlással, az hatással lesz az itt látható gépek többségére.

– Mindent képesek innen átállítani? – kérdezte Doriana.

– Nem, néhány gépet helyben kell beállítani. Minden részlegen vannak külön erre a feladatra kijelölt twillerek. A bonyolultságtól függően minden gyártórészleg átállítása kettőtől nyolc órát vehet igénybe.

– Vagyis nagyjából egy éjszaka alatt történik meg a változtatás – bólintott Doriana.

– Szó szerint egy éjszaka alatt – értett egyet Binalie. – A nappali órákban a cranscocok csak kisebb változtatásokat eszközölnek, például, ha egy gépet újra kell kalibrálni. A nagyobb átállításokat csak az este beállta után végzik el.

– És nem tudja, hogy mi ennek az oka?

– Hogy őszinte legyek, nem tudunk túl sokat a cranscocokról – ismerte be Binalie. – Oxigént lélegeznek, helyi zöldségeket és magvakat fogyasztanak, minden mást extra magnéziummal és kobalttal kell dúsítaniuk. Szeretnek földet művelni, ásni és művészi tárgyakat létrehozni.

– Szerencsére a mocsárvidéki földművelő-eszközök ez utóbbi kategóriákba esnek.

– A földművelő-eszközök és minden más is – mondta Binalie. – Úgy tűnik, szeretik a Spaartit dolgok készítésére használni.

Visszavezette a csapatot a főemeltre.

– Említette, hogy ez a négyes gyártórészleg – mondta Doriana. – Mennyi van még ezen kívül?

– Jelenleg huszonhét működő részlegünk van – válaszolta Binalie. – Nyolc közülük ettől nagyobb és összetettebb, míg a többiek ugyanekkorák vagy kisebbek.

– Szeretnék megtekinteni egyet a nagyobbak közül.

Binalie egy pillanatra összeszorította az ajkait, azonban csak ennyit válaszolt:

– Természetesen. Erre tessék.

 

* * *

 

Még további két gyártósort tekintettek meg, mielőtt Doriana kijelentette, hogy eleget látott.

– Ennyi elég lesz – mondta, mikor Binalie a következő részlegre vezette volna őket. – Esetleg van valahol egy dolgozószoba, ahol magunkközt válthatnánk pár szót?

Binalie a homlokát ráncolva meredt rá.

– Miről szeretne ott beszélgetni? – kérdezte gyanútól sötétlő hangon. – Már bizonyosan ön is belátja, hogy nem lesznek képesek máshol is alkalmazni a technológiát.

– Magunkközt, ha kérhetném – ismételte Doriana.

Binalie mélyen felsóhajtott.

– A legjobb pedig az lenne, ha a fiú most nem tartana velünk – tette hozzá Doriana.

Binalie tekintete megkeményedett. Úgy látszik, hirtelen elege lett abból, hogy folyton az orránál fogva vezetik.

– Nincsenek titkaim a fiam előtt – vette oda neki Binalie. – Ha bármit mondani akarna nekem, Doriana, akkor azt a fiam jelenlétében kell, hogy tegye.

Doriana hagyta, hogy a szája széle megránduljon. A fortélyaival ezúttal nem sikerült befolyásolnia a másikat.

– Ha ragaszkodik hozzá – mondta.

Binalie aprót biccentett.

– Ide be.

Egy „térképszoba” megjelölésű helyiségbe vezette őket. Kiküldött onnan egy embert és egy durost, akik éppen egy pár nagy terepasztalon dolgoztak, majd kulcsra zárta mögöttük az ajtót.

A helyiségben található két szék közül kifordította az egyiket a látogatónak, míg ő maga egy félig álló, félig támaszkodó pozícióba helyezkedett az egyik asztal szélénél.

– Akkor tehát halljuk! – mondta nyersen.

– A dolog igazán egyszerű – mondta Doriana. Leült, és higgadtan nézett a föléje tornyosuló férfira. – Mint ahogy azt ön is mondta, a Spaarti Alkotások egyedülálló a maga nemében, nem leszünk képesek hasonlót alkotni. Éppen ezért, ezt a gyárat kellesz használnunk.

Binalie-nek még csak arcizma se rándult. Jól tudta, hogy végül ide fog vezetni a gyárlátogatás.

– Az lehetetlen – mondta. – Egy egész fajnak, a cranscocoknak jelenti ez az üzlet az egyedüli megélhetést, és ahogy azt a Szenátus 422-es számú, kormányzatba való beavatkozásról szóló rendelete is kimondja, egy efféle cselekedet véghezvitele szigorúan és kifejezetten tilos.

– Az elkeseredett idők elkeseredett lépéseket követelnek – ellenkezett Doriana, és egy adatkártyák húzott elő a zsebéből. – A 3591-es szenátusi rendelet értelmében Palpatine főkancellárnak joga van bármilyen erőforrást az irányítása alá vonni, ha úgy érzi, ezzel hamarabb véget vethet a háborúskodásnak. – Binalie felé nyújtotta a kártyát. – A ma estétől kezdődően a Spaarti Alkotások teljes kapacitásával az új tervezésű klónozó tartályok gyártására fog átállni.

Binalie lassan a kártya felé nyúlt, elvette, majd az adattáblájába csúsztatta azt.

Egy hosszú percig az egyetlen hang a dolgozószoba áttetsző mennyezetén túlról hallatszódó gyártószalagok lármája volt, mialatt Binalie újra és újra átolvasta a rendeletet.

– Ezt nem teheti – mondta, mikor végre elszakította a tekintetét a szövegtől. – Nem hallotta, amit a dolgozószobámban mondtam önnek? Ha önök most átveszik az irányítást a Spaarti felett, csak idő kérdése lesz, hogy idejöjjenek a szeparatisták is.

– Először is: önnek nincs beleszólása az ügybe. A Szenátus rendelete világos, Palpatine kancellár döntése pedig már megszületett. Másodszor: semmi okunk nincs feltételezni, hogy a szeparatisták tudomást szereznek az itt folyó tevékenységünkről. Ha jól végezzük a dolgunkat, továbbra is azt fogják hinni, hogy csak földművelő- és ásófelszereléseket gyártanak és fogalmuk sem lesz, hogy valójában klónozó hengereket tárolnak. Ami pedig a jelenlétemet illeti, már gondoskodtam egy fedőtörténetről, miszerint Emil Kerseage ügyében járok itt.

– És mi lesz a munkásaimmal? – ellenkezett Binalie. – A twillereket nem számítva közel tizenháromezer ember és más, egyéb fajú alkalmazott dolgozik itt. Hogyan tudja garantálni, hogy tartani fogják a szájukat?

– Nem beszélhetnek olyanról, amiről nem is tudnak – mondta Doriana. – Ugyanis hozzávetőleg négy óra múlva ön mindegyiküket leparancsolja az emeltről és hazaküldi őket az otthonaikba.

– Óh, hogy én, mi? – kérdezte Binalie szarkasztikusan. – És mégis mit vár tőlem, milyen indokkal tegyem ezt?

– Nincs szükség indokra – felelte Doriana higgadtan. – Orvosi karantént kellesz bevezetni a plyridian-láz kitörése miatt.

Binalie ajkai egy centiméternyit szétnyíltak.

– Plyridian-lá…? – Szemei a mennyezetre szegeződtek. – Mit művelt?

– Nyugodjon meg, Lord Binalie – intette nyugalomra Doriana. – Három embert és két idegent kezeltem le, amikor áthaladtunk a…

– Mit tett! – vicsorogta Binalie. – Szándékosan fertőzte meg őket?

– Azt mondtam, nyugalom – ismételte Doriana. – Természetesen nem fertőztem meg senkit. A plyridian-láz lappangási ideje négy hét. Az, amit átadtam nekik csak nagyon hasonlít a járványhoz, és néhány igen meggyőző tünetet produkál. Nincsenek veszélyben sem ők, sem pedig más, de ezt nem fogják tudni még legalább négy hétig.

Binalie-nek olyan volt a pillantása, mintha savanyú mifkát rágcsálna.

– És amíg ők karanténban vannak, természetesen felügyeletet is biztosít melléjük – morogta.

– Igen, hacsak nem akarjuk kiterjesztjük a karantént az egész bolygóra – jelentette ki Doriana. – A cranscocok hidegvérűek, immunisak a plyridian-lázra, vagyis ők zavartalanul folytathatják a munkát.

– Ez teljesen elfogadhatatlan – mondta Tories a szoba sarkából.

Dorianát elfogta a csodálkozás, amikor a jedi megszólalt.

A tiszteletlen-fajta csodálkozás, ugyanis azt hitte, hogy az öregember időközben elszunnyadt és átaludta a beszélgetés egy részét.

– Elnézést, hogy mondja? – kérdezte, és szembefordult az öreggel.

– Ez a fajta viselkedés túlmegy minden határon – jelentette ki Tories. – Nem fogom tétlenül nézni vagy a részesévé válni.

– Ez háború, Tories mester – emlékeztette őt Doriana. – Nem csak egyszerű háború, hanem a túlélés háborúja. Ha mi veszítünk, a Köztársaságnak is befellegzett.

– Nem érdekel – mondta Tories határozottan. – Most megmondom magának, hogy a Jedi Tanács nem fogja tétlenül nézni és hagyni, hogy egy nem létező járvánnyal tartsa rettegésben Cartao népét.

– Talán a Jedi Tanács másképpen látja a dolgokat, mint ön – válaszolta Doriana, majd egy második adatkártyát húzott elő a zsebéből. – Itt vannak az utasítások, amelyekkel megkérik önt, hogy működjön együtt velem és az embereimmel. – Felvonta a szemöldökét. – A Tanács parancsait azért még teljesíti, ugye?

Némán, ugyanazzal a nem-létező lelkesedéssel, mint amivel Binalie az első adatkártyáért nyúlt, Tories elvette a másodikat.

– Jó – mondta Doriana elevenen, és talpra állt. – Már csak annyi a teendőjük, hogy hazatérjenek és várják, hogy az az öt munkás hirtelen jött szédüléssel és lázzal ágynak essen.

– És gondolom, az összes többit majd maga elintézi – mondta Binalie keserűen.

– Persze – felelte Doriana. – Hisz’ ezért vagyok itt.

 

* * *

 

Az első munkás öt perccel a megjósolt idő után kezdett el szédülésre panaszkodni. Kilenc perccel azt követően, hogy a gyár orvosa megvizsgálta őt, hirtelen elájult, majd eszméletlenül nyöszörgött és vonaglott. A második munkás ettől sokkal higgadtabban viselkedett; még tizenöt perc elteltével is az állomásán dolgozott, mikor is a padlóra zuhant. Három perccel később Lord Binalie elrendelte az üzem kiürítését.

– Áh Doriana – üdvözölte őt a holovetítő fölött lebegő, egykedvű arc. – Hírei vannak?

– A gyár készen áll, Roshton parancsnok – mondta Doriana. – Leszállhatnak, amikor jónak látják.

– Kiváló – mondta Roshton elismerően. – És mindezt kevesebb, mint egy nap alatt. Nagyszerű munkát végzett.

– Csak azt teszem, amit a főkancellár parancsolt – válaszolta Doriana egy kevés figyelmeztetéssel a hangjában. A zűrzavar és a gyanú ezen napjaiban nem ártott emlékeztetni az embereket, hogy kinek is tartoznak hűséggel. – Se többet, se kevesebbet.

– Természetesen – értett egyet Roshton higgadtan. – Mint mi mindannyian.

– Igen – Doriana kipillantott a tetőablakon keresztül a sötétedő égboltra. – Hamarosan beesteledik. Olyankor látnak a cranscocok a komolyabb munkálatokhoz. Mikorra várhatom az embereit?

– Az első transzport már úton van, vezető technikusokkal és a művelet terveivel a fedélzetén – mondta Roshton. – Egy órán belül ott lesznek.

– Jó – felelte Doriana – Biztosíthatom, hogy a cranscocok készen állnak. Már tudatták velük, hogy az éjszaka alatt el kell végezniük az átállítást.

– Biztos benne, hogy elég lesz a kétezer főnyi személyzet? – kérdezte Roshton a homlokát ráncolva. – Utánajártam egy kicsit a dolognak és úgy látszik, hogy a gyárnak általában hatszor ennyire van szüksége.

– Mi csak a felügyeletet biztosítjuk – emlékeztette őt Doriana. – Nem lenne helyes teljesen megtöltenünk a gyárat.

– Igen, de…

– Azonkívül, a tizenháromezer munkás többsége így is részt fog venni a munkálatokban karbantartóként, rakodóként vagy nyersanyag-mozgatóként – szakította félbe őt Doriana. – Ha Palpatine kancellár úgy dönt, hogy kiterjeszti a műveletet, tudunk még embereket hozni ide. Most azonban koncentráljunk a feladatunkra: legyártani és felhalmozni annyi klónozó hengert, amennyi szükségeltetik a katonák gyártásához.

– Igenis, uram – motyogta Roshton. – Egy órán belül megkapja a terveket, a többi szállítóhajó harminc perces időközönként érkezik majd.

– Már alig várom, hogy lássam őket, parancsnok. Doriana kilép.

Megszakította a kapcsolatot, és lejjebb eresztette a holovetítőt az ölébe, ahogy kinézett a dolgozószobából. Hátborzongató érzés volt egyedül egy ilyen hatalmas szoba közepén ülni. Akár az utolsó élő sejt egy halott testben, gondolta.

A részleg irányítóplatformján túl mozgásra lett figyelmes. Egy csoport cranscoc mászkált arrafelé, mintha dadognának lépéseikkel járás közben. Ahogy tovább kopogtak néma zenéjükre, Doriana rájött, hogy valószínűleg egy emberek számára nem-hallható hullámhosszon dúdolják azt.

Furcsa lények. Furcsa technológia. Ezt leszámítva azonban nagyon becsületes munkát végeznek. Ismét felemelte a holovetítőjét, és beütötte az új kódot.

Ezúttal meglehetősen sok idő telt el a kapcsolat létrejöttéig.

Doriana kényszerítette magát, hogy türelmesen várjon, miközben azt figyelte, hogy a tetőablakon túli égbolt egyre sötétebbé válik.

Aztán azzal a váratlansággal, amely mindig is megdöbbentette, egy kísérteties hologramkép jelent meg előtte.

– Jelentsen! – parancsolta csendesen a csuklyás alak.

– A Spaarti Alkotások üresen áll, Sidious nagyúr – mondta Doriana. – Az első köztársasági technikusok egy órán belül megérkeznek, a többiek a munkásokkal és a katonákkal együtt valamikor az éjszaka folyamán szállnak le.

– Hány katona lesz ott?

Doriana elbizonytalanodott.

– Nem tudom biztosan – felelte, miközben összeszedte magát. Sidious nem szívlelte, ha az emberei nem tudtak válaszolni minden egyes kérdésére. – Palpatine Roshtonra bízta a tervezést, ő pedig nagyon titokzatoskodó a kontingense összeállításával kapcsolatban. Nem lehet több ezer klónkatonánál, de valószínűleg nincsenek ötszázan Roshtont és a tisztjeit is beleszámítva.

Megkönnyebbülésére, Sidious csak bólintott.

– Rohstonnak megvannak a saját ambíciói és azt hiszi, tudja, hogyan kell játszani – mondta megvetően. – De nem számít. Még ha ezer katonája is lenne, az se jelentene problémát. Mi a helyzet a tulajdonossal és a jedivel?

– Nem voltak túl boldogok, de beletörődtek az elkerülhetetlenbe – mondta Doriana. – Az egyetlen probléma akkor adódhat, ha Tories a Jedi Tanácshoz fordul a parancsok megerősítésért. Egyébként se lelkesedtek nagyon az ötletért, szóval ha Tories pont a rossz pillanatukban találja Yodát vagy Windut lehet, hogy megváltoztatják a döntést.

– Még ha lenne is merszük hozzá, Tories akkor se érne el semmit – biztosította őt Sidious rosszindulatú éllel a hangjában. –  Nem, minden a terv szerint halad. Jó munkát végzett.

– Köszönöm, nagyuram – Doriana érezte, hogy a megkönnyebbülés és a büszkeség jóleső érzése szétárad a testében. – Van valami új parancsa?

– Egyelőre nem – válaszolta Sidious. – Tegye, amiért ott van és hagyja, hogy a terv beteljesítse önmagát – Kajánul elmosolyodott. – Értesítsen, ha dolgok érdekesre fordulnak.

– Úgy lesz, nagyuram – ígérte Doriana.

A csuklyás alak bólintott, majd a kép szertefoszlott.

Doriana mély levegőt véve felállt, majd az övének egyik zsebébe csúsztatta a holovetítőt. Tehát a kockát elvetették, a játék elkezdődött. A következő lépés megtétele a Köztársaságra vár.

Megállt a szoba ajtajában, s a nehéz csöndet hallgatva a gondolataiba merült. Olyan volt ez, mintha egy vékony, kifeszített kötélen sétálna; Plapatine-nak még csak fogalma sincs, hogy a segédje és tanácsadója, akiben olyannyira megbízik, valójában a sith sötét nagyurának az ügynöke. Annak, aki az árnyékok között munkálkodva próbálja meg tönkretenni mindazt, amit a főkancellár képviselt. Ha Palpatine mégis felfedezné az igazságot…

Határozottan megrázta a fejét. Nem, ez nem történhet meg. Sidious igen nagy hatalommal rendelkezik, Doriana pedig elég eszes ahhoz, hogy ne hagyjon veszendőbe menni egy ilyen hasznos kapcsolatot.

Keresztülsétált az üres emeleten, lépéseinek zaja visszaverődött a magas mennyezetről. Binalie a gyár főbejáratánál fogadja az érkező köztársasági erőket, a főkancellár nagy tiszteletben álló képviselőjének pedig illene ott állnia mellette.

 

* * *

 

– Ez így nem fair – panaszkodott Corf. Elhajított egy kisebb követ egy csapat flutteri közé, akik néhány virág között röpködtek a domb tetején. – Hogy jöhetnek csak így ide, hogy átvegyék az irányítást?

– Háborúban állunk – emlékeztette Tories. – Mindenkinek áldozatokat kell hoznia.

– Lefogadom, hogy Palpatine nem hozz semmiféle áldozatot – mondta Corf és felvett egy újabb követ és az első után hajította.

Tories kinyúlt az Erővel, mire a kő megállt a levegőben.

– Megértem, hogy dühös vagy, Corf – fedte meg a fiút, ahogy hagyta a földre zuhanni a követ. –, de semmi okod rá, hogy ártatlan flutteriken töltsd ki a haragodat.

Corf a fogai között sziszegett.

– Tudom – ismerte el vonakodva, és felnézett a felhőtlen égre. – Úgy néz ki, ott jön egy másik is.

Tories felnézett. A távolban egy fekete pont jelent meg; az űrből érkezett és feléjük közeledett.

– Nézd a dolog jó oldalát – javasolta neki –, talán az a szállító azért jön, hogy mindegyiküket elvigye innen.

– Ja, persze – horkantotta Corf. – Lehajolt és felvett egy újabb követ. Tories óvatosságból szemmel tartotta, de a fiú nem dobta el, csak babrált a kővel. – Ha elmennének, akkor apa beszélt volna róla. Vagy legalább elkezdett volna mosolyogni. Különben is, még csak egy hete vannak itt, az a cicomás-öltözékű Doriana pedig azt mondta, hogy négy hétig maradnak.

– Doriana úr – javította ki Tories gépesen. – Én nem kéne folyton mindenben csak a rossz dolgot látnod. Figyelembe véve, hogy milyen gyorsan haladnak a munkával lehet, hogy a hamarabbi indulás mellet döntenek.

– Miért tennék? – ellenkezett Corf. – Ha olyan sok elvégeznivalójuk van, miért távoznának?

Ez egy jó kérdés volt, ezt Toriesnek el kellet ismernie. Ha sikerülnek választ találnia rá, akkor azzal képes lenne Dorianával is vitába szállni.

Gondolkodj, jedi! – figyelmeztette magát. Harmincévnyi meditáció után ez vált az elsődleges feladatává. Biztosan ki tudna találni egy módot, hogy megoldja ezt a helyzetet.

És hirtelen ki is talált egyet.

– Hol van az apád? – kérdezte.

– A gyárban – Corf a szemöldökét ráncolva felnézett rá. – Miért kérdezed?

– Talán befolyásolni tudjuk Dorianát – mondta Tories, és előhúzta az adóvevőjét.

– Doriana urat.

– Bocsánat – felelte Tories szárazon, ahogy ráhangolódott Lord Binalie frekvenciájára.

– Tehát, mi a terv? – kérdezte Corf. – Gyerünk, mondd el!

– Mi az az ok, ami a legnagyobb hatással lenne Doriana úrra? – tette fel a kérdést szónokian Tories. – Válasz: az, hogy a szeparatisták tudomást szereztek az itteni dolgokról és idejönnek, hogy leállítsák azt.

– Értem – értett egyet Corf. – Vagyis?

– Vagyis annyi mindössze a dolgunk, hogy meggyőzzük, azzal a négy héttel csak a szerencséjüket kísértik – Tories a szemöldökét ráncolta. – Úgy tűnt, ezúttal szokatlanul hosszú idő kellett, hogy létrejöjjön a kapcsolat az adóvevők között. – Ha a szeparatisták felfedeznék, mi folyik itt, azzal örökre elvesztenék a Spaartit. Dooku emberei ostrom alá vennék Cartaót és mindennek véget vetnének.

– De nem lenne valami szép hazudni – grimaszolt Corf.

– Nem lenne az, valóban – értett egyet Tories. – Másfelől viszont apránként, naponta csak pár emberét idehozva Dorianának elég hatalma lenne ahhoz, hogy korlátlan ideig folytathassa a műveletet.

– Úgy érted, minden hónapban egyszer átvenné az irányítást a gyár felett vagy folyamatosan hosszabb ideig? – kérdezte Corf kétkedve. – Nem hiszem, hogy apa hagyná így elfajulni a dolgokat.

– Hagyni fogja, ha választhat Doriana kellemetlenkedése és a szeparatista blokád között – mondta Tories. Az adóvevője felé fordult, ismét ki- és bekapcsolta. A nyaka hátsó részén elkezdett bizseregni a bőr. Valami nagyon nincs itt rendjén…

Visszafojtotta a lélegzetét é felnézett, miközben magában szitkozódott saját figyelmetlensége miatt. Az a fekete pont, amit korábban észrevettek, még egy türelmetlen aszteroidánál is gyorsabban száguldott feléjük.

Ebből a távolságból Tories már ki tudta venni a hajó jellegzetes, dupla szárnyú sziluettjét.

– Mi az? – kérdezte Corf feszült hangon.

– A Kereskedelmi Szövetség egyik C-9979-es leszállóhajója – bökte ki Tories, miközben újra megpróbálkozott az adóvevővel. Ezúttal se járt sikerrel.

– Óh, ne – sóhajtotta Corf, miközben az övénél a saját adóvevőjével babrált. – Figyelmeztetnünk kell apát!

– Nem tudjuk – mondta Tories, ahogy zsebre vágta az adóvevőt. – Kiütötték a rendszert.

– Akkor oda kell mennünk – Corf a ház felé fordult. – Gyerünk!

– Várj egy percet – mondta Tories és megragadta a fiú karját. Fejében egymást kergették a gondolatok. Mire elérnék a házat és lemennének az alagutakba, az invázió már javában folyna. Amire most szükségük volt, az egy mód, hogy figyelmeztethessék a gyárban lévőket.

– Miért? – követelte Corf. – Menjünk!

– Csönd – parancsolt rá Tories. – Hadd gondolkozzak.

A fejük felett a C-9979-es magasan, közvetlenül a gyár fölé lebegett és nagyjából húsz apró jármű vált le annak főszárnyáról.

STAP-ek, ismerte fel őket: fürge, repülő platformok, melyek egyetlen harci droid hordozására képesek. Szétszéledtek a leszállóhajótól a szélrózsa minden irányába, keresve a védőket, vagy bármilyen egyéb fenyegetést, amely veszélyeztetheti a landolást vagy a csapatok felfejlődését.

És közülük három épp abban a percben vágott neki a Spaarti Alkotások és a Binalie-birtok közötti tiltott, füves területnek…

Túlságosan messze voltak, így Tories egyelőre nem szállhatott velük harcba szemtől-szembe. Előhúzta a fénykardját, megnyomta rajta az aktiváló gombot és kiszemelte azt a STAP-et, amely a legközelebb volt hozzá és Corfhoz.

Amennyire pontosan csak tudta, megbecsülte a droid sebességét és távolságát, majd az Erő segítségével felé hajította a fénykardját.

A droid minden figyelmét a gyár körülötti területre összpontosította, valószínűleg nem is látta, mi közelít feléje. A pörgő fegyver keresztülsüvített a STAP-en, zöld penge átvágta az energiacellát, közvetlenül a lábtartók fölött. Egy meglepett elektronikus kiáltás kíséretében a droid és a jármű lezuhantak az égből, és puffanva a földbe csapódtak.

A többi droid azonnal reagált; két újabb STAP indult elesett bajtársuk irányába. Fémfejeik előre-hátra forogtak, kutatva a támadás forrása után.

– Fuss! – parancsolta rá Tories Corfra, miközben visszahívta magához a fénykardját. – Be a házba, aztán pedig a biztonsági szobába. Itt már nem tehetünk többet.

– De mi lesz apával? – kérdezte Corf aggódva, téve néhány bizonytalan lépést lefelé a domboldalon.

– Lemegyek az egyik terepsiklóval az alagútba, amint biztonságban leszel – mondta neki Tories. A harci droidok mostanra már észrevették őt, és tüzet nyitottak a STAP-ek iker sugárvetőiből. – Menj! Itt leszek mögötted.

– Rendben – mondta Cord, ahogy végre megfordult és elindult. – De veled megyek – szólt hátra a válla fölött. – A terepsikló nem fog működni, legalább egyvalaki kell hozzá a családból.

A fénykard visszaröppent Tories kezébe, fél másodperccel azelőtt, hogy a droidok lőtávolságba értek. Ám egy jedi számára fél másodperc is több volt, mint elég. A fénykard elmosódott, ahogy sebesen forgott a kezében, akár egy vadászó makthier, miközben eltérítette és viszapattintotta a lézersugarakat. Egy pár sortűzzel később már három tönkrement droid és STAP hevert a tiltott területen.

Tories leeresztette a fénykardját és futni kezdett a fiú után, aki már a kúriához vezető út felénél járt. Mindent elkövetett, hogy figyelmeztesse a gyárban lévőket. Most eljött az ideje, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk.

Csak remélhette, hogy előbb ér oda, mint a droidok.

 

* * *

 

– Remélem megérti, mennyire hihetetlen dolog ez – jegyezte meg Roshton parancsnok, miközben átadta az adattáblát a technikusnak. – Úgy terveztük, hogy a felhalmozott nyersanyagok legalább négy hétig elegendőek lesznek, azonban a jelenlegi termelési mértéket figyelembe véve kettőtől több ellátmányra lesz még szükségünk.

– Nem vagyok meglepve – mondta Doriana. – Mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy amit Spaarti Alkotásokban művelnek, a lehetetlennel vetekszik.

– Ez egy hihetetlen erőforrás, Lord Binalie – értett egyet Roshton Binalie felé fordulva. – Igazán büszke lehet rá.

Binalie nem válaszolt. Miközben azt figyelte, hogyan ontja magából sorra a klónozó tartályokat szeretett gyártóüzeme, egyre csöndesebbé vált – vette észre Doriana.

Roshton vagy nem figyelt fel erre vagy csak egyszerűen nem foglalkozott vele.

– Nem tudom, említette-e Doriana úr, de ezek a klónozó tartályok sokkal fejlettebb modellek mint azok, amiket a Kaminón használnak – folytatta a parancsnok, ahogy fejét lassan elfordítva megszemlélte a sürgölődő gyártórészleget. – Az önök legfőbb problémája, hogy elszigetelik magukat a külvilágtól: nem tartanak lépést a modern technológiai haladással. Ezekkel a tartályokkal tizedannyi időbe telik létrehozni egy klónt, mint amennyire a kaminóiknak szükségük van. Amint pár milliót legyártunk magunknak, a szeparatisták búcsút mondhatnak a drágalátos droidhadseregüknek. – Hirtelen felvonta a szemöldökét. – Hát őket meg mi lelte?

– Kiket? – kérdezte Doriana, ahogy ő is arra fordította a tekintetét. A részleg irányítóplatformjánál szolgálatban lévő öt cranscoc úgy remegett, akár egy csapatnyi repulzoros lift; A bőrük remegett és sebesen változtatta a színét az áttetsző kitinpáncélzat alatt.

– Valami baj van – vetette oda kurtán Binalie.

Elsietett Roshton mellet, majd felvágtatott a platformra, kettesével szedve a lépcsőfokokat.

Mikor Doriana és Roshton utolérték őt, Binalie az egyik idegenhez hajolt és szemeit összeszűkítve tanulmányozta azok bőrének színárnyalat-változásait. Innen fentről Doriana jól látta, hogy ezek a változások sokkalta változatosabbak és finomabbak, mint azt először gondolta.

– Valami feldúlta őket – motyogta Binalie. – Valamelyik tabujuk megszegése…

– És ezt így képes állapítani? – kérdezte Roshton. – Nem tudom felfogni, hogy ők hogyan tudnának…

– Fogja be! – szakította félbe őt Doriana. Roshton csak a szemeit meresztette rá.

– A füves terület – mondta hírtelen Binalie. – Valami vagy valaki rámerészkedett a tisztás déli részére.

– Ennyi az egész? – Roshton hangjában felháborodottság érződött. – Biztos egy ostoba gyerek a városból.

– Nem – jelentette ki Binalie. – Cartaónak ezen a részén mindenki tisztában van ezzel a fóbiájukkal. – Vagy a maguk emberei azok…

Szünetet tartott és éles pillantást vetett Dorianára.

– Vagy pedig a szeparatisták – fejezte be helyette Doriana és megragadta az adóvevőjét. – Parancsnok: teljes riadó!

– Nevetséges – állította Roshton, de azért ő is elővette az adóvevőjét és lenyomta rajta a kapcsolót. – Hogyan tudtak volna…?

– Nem érek el senkit – mondta Doriana, majd egy másik csatornán próbálkozott. – Parancsnok?

– Zavarják az adást – felelte Roshton. A szkepticizmus hirtelen eltűnt a hangjából.

– Mit tegyünk? – kérdezte idegesen Binalie. Körülnézett, mintha arra számítana, hogy egy egész droidhadsereg fog kitörni a fenti csővezetékeket lezáró rácsok mögül.

– Felkészülünk az ellenséggel való találkozásra – válaszolta Roshton jeges nyugalommal. Előhúzta a sugárvetőjét, majd a mennyezetre célozva meghúzta a ravaszt.

Még a gyár hangos zajai közepette is jól hallható volt a sugárlövés jellegzetes, sistergő hangja.

Roshton még háromszor lőtt, majd szünetet tartva még kétszer tüzelt.

Doriana a füleit hegyezte. A felettük lévő helyiségből halkan bár, de hallotta a válaszjel hangjait.

– A riadó továbbítva – mondta Roshton. Eltette az adóvevőjét, de a fegyvert továbbra is a kezében tartotta. – Menjünk a parancsnoki központomba, a következő gyártórészlegbe!

Egy klónhadnagy és a rangidős technikus várta hármójukat a parancsnoki központban. Míg az előbbi mereven, vigyáz állásba állt, addig az utóbbi szinte nevetséges látványt nyújtott, ahogy idegesen előre-hátra hintáztatta a testsúlyát a lábain.

– Jelentést! – parancsolta Roshton, miközben rápillantott a helyzetrajzra, amely a csapatok elhelyezkedését mutatta.

– Jelenleg a Kereskedelmi Szövetség egyik C-9979-ese lebeg a gyár fölött – felelte a hadnagy. – Nagyjából húsz STAP nyújtja számukra a légi támogatást, három közülük lezuhant délen. Valamint egy szövetségi Lucrehulk-c/osztályú vezérlő maghajó jelent meg a horizont fölött. Jelen pillanatban nincs több hajó észlelési távolságon belül.

– Mennyire rossz a helyzet? – dörmögte Binalie.

– Eléggé – válaszolta Roshton. – Egy C-9979-es tizennégy AAT harci tankot képest hordozni, valamint tizenegy MTT szállítójárművet, egyenként kétszázhúsz droiddal megpakolva. Plusz még az odafent lévő maghajón is van pár C-9979-es arra az esetre, ha elfogyna a türelmük.

Binalie elsápadt.

– Szóval azt mondja, hogy több mint háromezer harci droid van odakint? Meg még ezek a tankok is?

– Valójában, hogyha hozzáadjuk az AAT-k legénységét is, akkor ötezertől is több droiddal kell számolnunk – dörmögte Doriana.

– Tehát ötezer droid – nyögte ki Binalie. – És maguknak csak ötszáz emberük van?

Roshton alig észrevehetően elmosolyodott.

– Kilencszáz klónkatonám van – helyesbített. – Nagy különbség. Hadnagy, a felderítőink a helyükön vannak?

– Minden bejáratot szemmel tartunk – erősítette meg a klónharcos. – Ha leszállnak, tudni fogunk róla.

– Szerencsére nincs túl sok lehetőségük – mormolta Roshton, és ismét a helyzetjelző-asztalra pillantott. – Csak a keleti és a nyugati bejáratoknál van akkora szabad terület, amekkorára egy C-9979-esnek szüksége van.

– Megerősítve – értett egyet a hadnagy. – A csapataink mindkét helyen a készek a fogadásukra.

– Hogy érti azt, hogy a fogadásukra? – kérdezte Binalie.

– Védelmi alakzatba rendeződnek a bejáratok mögött – válaszolta neki Roshton. – Mi a helyzet az északi és az észak-nyugati kapukkal? Ugye nem hagytuk őket őrizetlenül?

– Várjon egy percet – szakította félbe Binalie. – Védelmi vonal a gyáron belül? Idebent nem harcolhatnak!

– Márpedig odakint nem fogunk – szögezte le Roshton. – Legalábbis légitámogatás nélkül nem.

– Nos, akkor meg nem harcolnak egyáltalán – mondta Binalie határozottan. – Az idebent lévő eszközök érzékenyek és pótolhatatlanok.

Roshton felhorkant.

– Inkább hagyná a gyárat a szeparatisták kezére jutni?

– Ha csak e között a két lehetőség között választhatok, akkor igen – mondta Binalie jeges hangon. – Talán nem fogta fel, mit jelent ez a gyár Cartaónak és a szektor többi…

– Egy pillanat – szakította félbe a hadnagy. – Felhagytak az adóvevők zavarásával. Minden csatornán egy nyilvános üzenetet közvetítenek.

Roshton már elő is húzta az adóvevőjét.

– …ztársasági erők – egy tipikus neimodidi olajos hangja csengett a hangszórókból. – Körülvettük és létszámban jóval fölülmúljuk önöket. Adják meg magukat vagy elpusztulnak.

– Hányszor hallottam már ezt ezelőtt – ellenkezett Roshton, és egy sor kézjellel utasította a parancsnokot. Az bólintott, majd elfordult. Doriana a sisakján halkan átszűrődő hangokból hallotta, ahogy gyorsan parancsokat osztogat. – De most éppen jó kedvemben talált. Mit akarnak?

– A Spaarti Alkotásokat – mondta a neimoidi. – Álljanak hátrébb a nyugati kaputól, és eresszék le a fegyvereiket…

Roshton kikapcsolta az adóvevőt.

– Nyugati kapu – mondta a hadnagynak.

– Megerősítve – válaszolta a másik. – A C-9979-es landolt a tisztáson, a gyár és az erdő között. Átküldjük oda a katonákat.

Roshton bólintott.

– Menjünk!

Ahogy indulni készült, Binalie megfogta a karját.

– Parancsnok, nem fogom hagyni, hogy a gyáramban harcoljanak. Ha szükséges, én magam fogom kinyitni a kapukat.

– Tegye, de akkor árulásért kivégezzük – morogta Roshton, és lerázta magáról a másik kezét.

Binalie Doriana felé fordult, arca csalódottságról árulkodott.

– Doriana?

– Lord Binalie-nek igaza van, parancsnok – mondta Doriana. – A Spaarti Alkotások túl értékes ahhoz, hogy kockáztassuk a megsemmisülését. – Roshton dühösen fordult oda hozzá. – Ugyanakkor, Lord Binalie, Roshton parancsnok nem fogja egyszerűen csak hagyni, hogy a civilek az ellenség kezébe kerüljenek – folytatta Doriana. – Attól tartok, ebben a helyzetben nem tudunk jól dönteni.

Binalie ajkai vértelen vonalakká préselődtek.

– És mi lenne, ha a technikusokat az alagúton keresztül átjutatnánk a házamba? – vetette fel. – Kint tudja tartani a droidokat addig, amíg mindegyiküket kijuttatom innen?

– Megpróbálhatjuk – mondta Roshton egy ideig a férfi arcát tanulmányozva, majd a rangidős technikushoz fordult. – Vigye az embereit a négyes gyártórészlegre evakuálásra. Hadnagy, menjünk!

Ők ketten végigrohantak az emeleten a nyugati bejárat irányába. Doriana eleget várt ahhoz, hogy meggyőződhessen, Binalie és a technikus a megfelelően felkészítik a négyes részleget az evakuálására, majd ő is a katonák után indult.

Mindezek után legalább helyénvaló lenne addig maradnia, hogy lássa, ahogy ezek a bátor katonák hozzáfognak életük utolsó csatájához.

 

* * *

 

A „nyugati kapu” inkább tűnt egy nagyobb hajók befogadására szolgáló hangárnak, mintsem egy egyszerű kapubejárónak. Itt egy szállítócsarnok helyezkedett el, előtte egy pár félrecsúsztatható ajtóval, amelyek bármit képesek voltak befogadni, amire egy modern gyárnak valaha is szüksége lehet. Amikor Doriana beért a helyiségbe, a hatalmas ajtókat résnyire nyitva találta, Roshton és a hadnagy pedig mereven bámultak kifelé a nyíláson át.

Az szállítócsarnok több száz fehér páncélos klónkatonát látott sürgölődni céltudatosan, ahogy azok elfoglalták a pozíciójuk a kapuszárnyakhoz közel, vagy a falak mentén sorakozó nehézrekesz-szállító járművek mögött. Méternyire hátrébb a bejárattól háromlábú lézerágyúk félkörét állították fel.

– Mi a helyzet? – kérdezte, ahogy odaért Roshtonhoz.

– Leszálltak – mondta zavartan Roshton, miközben merőn bámult kifelé a résen. Doriana észrevette, hogy magához vett egy klón-adóvevő készüléket; valószínűleg a többi tisztje kiürítési állapotról szóló jelentéseit hallgathatja. – A szenzoraikkal meggyőződnek róla, hogy tiszta-e a terep a mieinktől.

– Mi a terv? – kérdezte Doriana, és óvatosan kilesett a kapuszárnyak között. Bár már határozottan a földön volt, a leszállóhajó mégis úgy festett, mint egy fejük fölött derengő, haragos fém viharfelhő.

– Megállítjuk őket, természetesen – felelte Roshton tömören. – Vagy legalábbis teszünk róla, hogy minden egyes négyzetcentiméterért drágán meg kelljen szenvedniük.

– Maga meg miket beszél? – kérdezte Doriana a szemöldökét ráncolva. – Vagy nem hallotta miről beszéltünk az imént? Nem harcolhatnak idebent.

Roshton feléje fordult.

– Azt hittem azt csak azért mondta, hogy megnyugtassa Binelie-t.

– Egyáltalán nem azért – mondta Doriana. – Ez az álláspontom. Nem engedhetjük, hogy a technikusok a szeparatisták kezébe kerüljenek, mivel túl sokat tudnak a technológiánkról. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk, hogy az üzem megrongálódjon.

– Szóval azt várja tőlem, hogy csak úgy álljak odébb az útból? – követelte Roshton nyersen. – Álljak és nézzem, ahogy lemészárolják a katonáimat, hogy időt nyerjek Binalie-nek a technikusok kimenekítésére?

– Sajnálom – Doriana hangja halkan és őszintén csengett. – Tudom, hogy lehetetlen helyzetbe hoztuk önt, de attól tartok, nincs más választásunk.

– A francokat nincs más választásunk! – csattant fel Roshton. – És ha maga azt hiszi, hogy… – Szünetet tartott. – Mi? Rendben. Kapcsolja.

– Mi az? – kérdezte Doriana.

– A jedije megérkezett Binalie fiával az oldalán – mondta tömören Roshton. – Tories mester? Igen, itt Roshton.

Talán fél percig hallgatta a jedit, miközben a homlokát ráncolta, majd hirtelen elmosolyodott.

– Értettem – mondta. – Megér egy próbát. Hadnagy?

– Rajta vagyok, uram – válaszolta a klónkatona.

Roshton újra Dorianához fordult.

– Talán mégis van más választásunk – mondta. – Védvonal, fordított jégzivatar alakzatba rendeződni; cél befogása a parancsomra! A kapukat pedig nyissák ki!

Az ajtók nehézkes morajjal lassan, de elkezdetek oldalirányba csúszni.

– Itt az ideje fedezékbe vonulnunk, Doriana – mondta Roshton és oldalra mutatott. – Erre!

Pár másodperccel később már az egyik oldalsó fal mentén álló teherszállító-targonca mögött guggoltak.

– Mi történik? – kérdezte Doriana ügyelve arra, hogy az aggodalma nehogy kiérződjön a hangjából. A dolgok nem éppen úgy alakulnak, mint ahogyan azt eltervezte. – Ezzel nem kockáztatunk meg egy totális lerohanást?

– Igen, lehet – értett egyet Roshton. – De lehet, hogy más vége lesz a történetnek.

Ez eléggé vészjóslóan hangzott.

– A jedi mondta, hogy ezt tegye? – tapogatózott óvatosan Doriana.

– Nem, ez a rész az én ötletem volt – mondta Roshton. – Tories mester pusztán csak emlékeztetett egy másik célunkra is. – Kinyújtotta a nyakát. – Ott jönnek.

Doriana fél szemmel kilesett a targonca tolólemeze mögül. Kint a C-9979-es kagylóhéjszerű ajtói már nyitva álltak, a rámpája már a föld felé csúszott. Az ajtók mögötti viszonylagos sötétségben egy MTT, egy páncélozott droidszállító jármű tompa elejét és lézerágyúit látta, amint az a leszállótalpazatban várakozott.

– Készüljenek! – rendelkezett nyugodtan Roshton. –  Cél a jobb oldali lézerkondenzátor!

Doriana a szemöldökét ráncolta, azonban mielőtt kérdezhetett volna, az MTT hűtőrendszere rövidet horkantott az alsó kifúvókon át, majd a jármű elkezdett előrecsúszni a rámpa irányába.

– Tűz! – mondta Roshton higgadtan.

És ahogy a katonák tüzet nyitottak, a szoba dörgő fegyverek visszhangjával telt meg.

Dorianát elbandzsította a több száz energiafegyver tüze – ami mind az MTT baloldali lézerágyúja mögötti páncéllemezre összpontosult –, az őt körülölelő zajtól és a feje felett cikázó hőhullámoktól pedig összerezzent. Tudta, hogy az MTT páncélja hihetetlenül vastag, azonban a tervezői nem készülhettek fel olyan helyzetre, ahol ekkora nagy tűzerőt összpontosítanak egyetlen apró területre. Az energiakondenzátor körüli napfényfényszerű ragyogás elkezdett szétáradni, ahogy a kemény fémburkolat szuperforró plazmává válva elpárolgott…

És egy alig két másodperces roham alatt a köztársaságiak fegyverei keresztülégették a páncélt, a mögötte megbújó nagyenergiájú kondenzátorig.

Az MTT egész baleleje eltűnt egy hatalmas tűzgolyóban, mely egészen a C-9979-es elülső szárnyáig gomolygott fel. Egy sor kisebb robbanás követte az elsőt, ahogy a másodlagos rendszerek a beindult láncreakció következtében megadták magukat. Pár másodperccel később a repulzorliftek is tönkrementek, s a megfeketedett héjazat, mely egykor egy teljesen megpakolt MTT volt, rázuhant a rámpára.

Teljesen eltorlaszolva ezzel a mögötte várakozó járművek útját.

– Ez az! – kiáltotta túl Roshton a pokoli lármát, kegyetlen vigyorral az arcán. – Minden egység vonuljon vissza! – Megragadta Doriana karját. – Jöjjön, Doriana!

Két gyártórészlegen rohantak keresztül, mígnem elértek oda, ahol a kinti zajok csupán távoli morajlásnak hallatszódtak.

– Ügyes – mondta Doriaan nehezen lélegezve, ahogy Roshton gyors sétára váltott. – Eltorlaszolta a lejárati rámpát, akadályozva őket addig, amíg el nem távolítják a roncsokat. De mit nyer ön pontossal ezzel?

– Lehetőségeket, természetesen – válaszolta Roshton, és hátrapillantott a válla fölött. Doriana is oda nézett: klónkatonákat látott, amint azok hozzáláttak a kapott visszavonulási parancs szabályszerű végrehajtásának. – Ha nem tesszük meg ezt, akkor nem tudtunk volna visszavonulni anélkül, hogy nem húzzuk magunkkal a csatát a gyár belsejébe, amit ugyebár ön megtiltott nekünk. Csak álltunk és vártuk volna a halált. – A sugárvetőjével előre intett. – Most már van időnk lemenni Binalie alagútján a föld alá.

Doriana érezte, hogy az ajkai összecsavarodnak. Kilencszáz klónkatona kész a szeparatista hadsereg fogadására és bosszantására. Ezt nem egészen így tervezte.

– Szóval, mit mondott magának Tories egész pontosan?

Roshton rávigyorgott.

– Majd meglátja. Jöjjön, és tartogassa a levegőjét a futáshoz!

 

* * *

 

A Binalie birtok szélénél álltak: Tories, Binalie maga, Doriana és Roshton parancsnok, utóbbi ezúttal civil ruhába öltözve.

– Szóval azok lennének ott, ugye? – kérdezte Binalie.

– Jelenleg igen – felelte Tories, és tekintetét a köztük és a Spaarti Alkotások között húzódó füves sáv felé fordította. A naplemente már hozzálátott sárgára és rózsaszínre festeni a nyugati égboltot.

És árnyékokat vetett a tiltott füves tájon heverő, fél tucat parázsló AAT roncsa mellé.

– Elismerésem a lövészeinek – tett hozzá.

– Nem volt nehéz dolguk – mondta Roshton kegyetlenül. – Mindössze lesben kellett álljunk, hogy biztosan ottmaradjon valami a cranscocokat legjobban irritáló területen.

– Igen – morogta Tories, s érezte a bűnösség érzésének nyilallását. Ez az ő ötlete volt, de hiába volt szükséges a dolog, nem tudott megbarátkozni azzal a tudattal, hogy szándékosan okozott érző lényeknek gyötrelmet és kellemetlenséget. Méghozzá olyan érző lényeknek, akiknek semmi közük nem volt a körülöttük dúló káoszhoz.

– Csak reménykedek, hogy be fog válni – mormolta Doriana.

– Be fog – biztosította őt Tories. – A twillerek nem lesznek képesek megnyugodni addig, amíg azokat a roncsokat el nem takarítják onnan és hagyni fogják, hogy a szeparatisták maguk állítsák át a gyárat annak a gyártására, amit csak akarnak.

Roshton felhorkantott.

– Reméljük nem jönnek rá, hogyan kell, amíg az erősítésünk meg nem érkezik – mondta. – Akkor majd meglátjuk, mire is képesek valójában!

– Csak nehogy elpusztítsa közben a gyárat! – figyelmeztette Binalie.

– Megteszem, amit lehet – ígérte Roshton. – Egyelőre azonban minden a szeparatistákon múlik.

Tories torka összeszorult, a szürkülő égbolt saját, egyre sötétedő hangulatát tükrözte. Tudta, hogy még ha a Spaarti épségben is marad, a dolog, amitől annyira tartott, már megtörtént.

A háború elérte Cartaót.