Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

8. FEJEZET

 

– Na jó – mondta a nyálkás kinézetű férfi gyanakodva összehúzott szemmel a kom képernyőjén. – Próbáljuk meg még egyszer!

– Már kétszer mondtam el – csempészett a hangjába és arcára egy kis mogorva fáradtságot Luke. – Nem fogok változtatni rajta csak azért, mert neked nem tetszik.

– Mondd csak el még egyszer. A neved?…

– Mensio – felelte Luke fáradtan. Kinézett az ablakon a mellettük elhúzó aszteroidák százaira, és eltöprengett, vajon melyiken rejtőzködik ez az őrszem. – Wesselmannak dolgozom, és egy szállítmányt kell eljuttatnom hozzátok. Ennek melyik részét nem érted?

– Kezdjük a téged és Wesselmant érintővel! – mordult fel a fickó. – Eddig még sohasem beszélt semmiféle Mensióról.

– Ha visszamentem, majd elküldöm neked az összes embere névsorát – ígérte Luke gúnyosan.

– Vigyázz a szádra! – csattant fel a másik. Egy hosszú pillanatig szúrósan Luke arcára meredt. Luke állta a tekintetét, s közben próbált olyan unottnak és közömbösnek látszani, amennyire csak tudott. Mindent számításba véve, Luke Skywalker arca valószínűleg egyike a legismertebbeknek a galaxisban. Azonban sötétre színezett hajjal és bőrrel, álszakállal, szeme gorezhi stílusú elferdítésével és az egyik arcán díszelgő két forradással nem ismerhetik fel.

– Meg aztán általában Pinchers szokta megkapni ezt a fuvart – szólalt meg végül az őrszem. – Hogyhogy most nem ő jött?

– Ledöntötte valami a lábáról, és nem tud repülni – válaszolta Luke. Ami nagyjából fedte is a valóságot. Pinchers valószínűleg még mindig békésen hortyog a Wistrilen a Luke által rábocsátott gyógyító jeditransz hatása alatt.

A társai nem fognak örülni neki, hogy a csempész hagyta magát elaltatni. Másfelől viszont, mikor felébred, sokkal egészségesebb lesz, mint évek óta bármikor.

– Figyelj, nincs időm egész héten itt ülni és a port törölgetni veled! – folytatta Luke. – Beengedsz, vagy vigyem vissza az árut Wesselmannak, hogy aztán csak kétszer annyiért kapjátok meg? Nekem mindegy, én így is, úgy is megkapom a pénzem.

Az őrszem érthetetlenül morgott valamit.

– Oké, oké, csak lassan a testtel. Mid van?

– Mindenből egy kicsi – felelte Luke. – Néhány Norsam DR-X55-ös taposóakna, pár Praxon mentőkapszula, egy-két GTU-csatapáncél. No és néhány kis meglepetés.

– Igazán? A kapitány utálja a meglepetéseket.

– Ezeket imádni fogja – ígérte Luke. – Az egyes számú meglepetés egy hiperhajtómű-utánégető. A kettes pedig egy SB-20 kódtörő droid. – Vállat vont. – Persze, ha nem kell neki, akkor örömmel átveszem tőletek.

– El is hiszem! – horkant fel az őrszem. – Oké, rendben van, indulj el befelé! Ismered az utat, vagy küldjek át egy térképet?

– Ismerem – tette keresztbe Luke lélekben az ujjait. Elméletileg csak két biztonságos útvonal vezetett át az aszteroidalabirintuson a Cavrilhu kalózok bázisáig: az egyik befelé, a másik kifelé. Luke Pinchers elméjéből vette át az útvonalakat, miközben transzba ejtette, és az X-szárnyúval nyugodtan neki is vágott volna bármelyiknek.

Viszont egy imbolygó thalassi Y60-asban teljesen más lapra tartozott a dolog. Különösen így, hogy az Y60-asnak hiányoztak a középső fénysebesség alatti hajtóműegységei a fúvókák mögül.

– Persze – harákolta az őrszem. – Próbálj meg nem nekimenni semminek!

A képernyő hirtelen elsötétült. Luke kikapcsolta, majd üzembe helyezte a hevenyészve összetákolt interkomot, amely a középső hajtómű hajdani helyén tátongó hatalmas üreghez vezetett.

– Célegyenesben vagyunk – közölte. – Te jól vagy ott hátul?

Artu igenlően visszacsipogott, majd kissé idegesen füttyögött még valamit.

– Ne aggódj, minden rendben lesz! – nyugtatgatta Luke. – Te csak arra ügyelj, hogy a hajó felszállásra kész legyen!

A droid ismét füttyentett egyet, s Luke-nak egy pillanatra eszébe jutott az a trükk, amelyet annak idején, Thrawn hadjárata alatt a hírszerzéssel dolgoztak ki, hogy bejuthasson a birodalmiak által ellenőrzött Poderis bolygóra. Ő és Artu akkor is egy nagyobb hajó belsejében rejtették el az X-szárnyúját, szükség esetére.

Most azonban egy csempész hajóján repültek, nem pedig egy gondosan megtervezett, speciális járművön. Teljesen más lesz kiszabadítani belőle a vadászgépet, ha esetleg sietve kell távozniuk.

Mindegy, ezt az akadályt majd ráér akkor leküzdeni, ha elé kerül. Addig is jobb lesz, ha mindent megtesz, hogy ne kelljen menekülniük. Ehhez pedig legelőször is meg kell győznie a kalózokat arról, hogy valóban az ellátóhálózatuk egyik tagja.

Kezét a teherhajó vezérlőpultján nyugtatva végigvette jedi nyugtatógyakorlatait.

– Az Erő legyen velem! – suttogta, azzal elindult.

Nem is volt olyan rossz, mint amitől tartott. Pinchers a csempészekre jellemző finesszel átalakította az Y60-as hajtóműveit és vezérsíkjait, így a teherhajó gyorsabbnak és fordulékonyabbnak bizonyult, mint előnytelen külseje alapján hinni lehetett. Még így, a középső hajtómű nélkül is elég tolóerő maradt a feladat végrehajtásához. A hajó könnyűszerrel bevette az éles kanyarokat, s idejében ki tudott jönni a fordulókból, hogy ne kerüljön a kalózok védelmi berendezéseinek a hatókörébe. És persze az aszteroidákat is sikerült kikerülnie.

Luke-ot az egész út meglehetősen emlékeztette Leia egyik háborús történetére, nevezetesen arra, amelyikben a Falcon a Lázadók hothi bázisának kiürítése után egy aszteroidamezőn keresztül volt kénytelen menekülni. Luke-nak azonban természetesen nem teljes sebességgel, nyomában TIE-vadászokkal és csillagrombolókkal kellett megtennie az utat.

Kifelé persze lehet, hogy másképp alakul a dolog.

Beért a labirintus közepébe, s egy hatalmas, de egyébként teljesen jellegtelen aszteroida felé vette az irányt. Az Új Köztársaság hírszerzésének szűkös információi és a Pinchers elméjéből kiszipkázott emléktöredékek szerint a kalózok bázisa egy sor barlangból és alagútból állt, amit eredetileg egy még a Klónháborúk előtt csődbe ment bányatársaság hagyott maga után. A leszállópályákat völgyeknek álcázták az egyenetlen felszínen, s miközben Luke az aszteroida felé közeledett, két éles szélű szirt között egy fénykör gyúlt ki, jelezve a számára kijelölt leszállóhelyet. Leeresztette a teherhajót a platformra – egy pillanatra megrázkódott, ahogy áthaladt a légnyomást biztosító erőtérgáton –, s ahogy a leszállótalpak hangos csattanással a sziklának ütköztek, már lent is volt.

A rámpa végében egyetlen ember várt rá.

– Te vagy Mensio? – kérdezte nyersen, fürkésző pillantásokat vetve Luke elváltoztatott vonásaira. Luke észrevette, hogy a kezét teljesen nyíltan az övén lógó pisztoly agyán tartotta.

– Valaki másra számítottál? – kérdezett vissza Luke, válaszképpen a saját pisztolyára téve a kezét, és körülnézve a leszállópályán. Az atmoszférapajzs alatti terület nagyjából kör alakú volt, durván vájták ki a sziklából, s a kerületén többé-kevésbé egyenletesen elosztva fél tucat nyomásbiztos ajtó állt. Szélsőségesen rideg hangulatot árasztott. – Ja, Mensio vagyok. Szép ez a hely.

– Nekünk tetszik – vont vállat a fickó. – Épp most beszéltünk Wesselmannal.

– Na ne viccelj! – nézelődött tovább Luke. Az Új Köztársaság hírszerzésének ügynöke az Amorrison elméletileg pár napra teljesen elszigetelte Wesselmant a kommunikációtól. Ha kudarcot vallott, vagy a szállító megszökött valahogy… – Remélem, üdvözöltétek a nevemben.

– Persze hogy üdvözöltük – bólintott a kalóz sötéten. – Azt mondta, soha a büdös életben nem hallott még rólad.

– Nahát – mondta Luke könnyedén, miközben az Erővel kinyúlt a másik felé. Érzett némi gyanakvást az elméjében, de semmi olyan bizonyosságot, ami arra utalt volna, hogy valóban sikerült elérniük Wesselmant. Ez biztos csak egy blöff.

Vagy talán inkább egy próba.

– Fura, hogy beszéltetek vele, meg minden – folytatta Luke, befejezve a vizsgálódást és egyenesen a kalóz szemébe nézve. – Wesselman nekem azt mondta, hogy egypár napig nem lesz elérhető. – Egy kicsit mélyebbre hatolt a másik elméjében… – A Morshdine-szektorba megy, ha jól emlékszem. Talán egy be nem jelentett tibannagáz-rakományt szed fel nektek…

A kalóz félig elvigyorodott, félig rávicsorgott, de közben megszűnt a gyanakvása.

– Ja, rendben, tényleg odament – ismerte be. – De még nem ért oda. Próbáltuk elérni, de nem sikerült.

Luke vállat vont, azt kívánva, bárcsak pontosan ismerné Wesselman útitervét. Ha túl sokáig nem jelentkezik, akkor a kalózok valószínűleg ismét gyanakodni kezdenek. Most már azonban túl késő ezen töprengeni.

– Hát, ha sikerül, akkor üdvözöljétek a nevemben! – mondta. – Szóval, átmentem?

A kalóz megint elvigyorodott, és felemelte a bal kezét. A hat ajtó közül négy kinyílt, és négy kemény kinézetű bandita lépett ki a leszállópályára. Kezükben tartott fegyvereiket eltéve elindultak Luke hajója felé.

– Ja, átmentél – közölte a fickó. – Van valami trükkös zár vagy bomba a raktered ajtaján, amiről tudnunk kellene?

– Nincs, minden tiszta – felelte Luke. – Érezzétek otthon magatokat! Van itt valami rendes kajátok? A koncentrátumoktól már hányingert kapok.

– Persze – mutatott a kalóz a két ajtó egyikére, amelyek mögül nem léptek elő őrök. – Ott van a kantin. Ne idd le magad, pár órán belül kirakodunk, és nem szeretném, ha félrészegen mennél neki a kifelé útnak! Elég sok szemét maradna utánad, amelyet nekem kellene feltakarítanom.

A jelzett ajtó egy körülbelül tíz méter hosszú és négy méter széles helyiségbe vezetett, amelynek a közepén két hosszú asztal állt, két-két oldalukon padokkal. A jobb oldali falon különböző zenegépek és videóvetítők álltak; a másik oldalon pedig egy derékmagasságú pult, mögötte egy ragyogóra fényezett SE-5 pincérdroiddal.

– Szép jó napot, uram! – köszöntötte a robot vidáman a belépő Luke-ot. – Miben lehetek a segítségére?

– Van tomofűszeres karkanbordátok? – kérdezte Luke, s közben körülnézett. Nem látott semmiféle kijáratot, amelyen keresztül a komplexum belsejébe lehetett volna jutni. Valójában nem is túl meglepő, ha figyelembe vesszük, miféle vendégeknek szánták a kantint.

– Igen, uram, természetesen van – biztosította a droid arrébb lépve és előkapva egy csomagot a pult alól. – Csak néhány perc, és már el is készítettem.

– Remek – mordult fel Luke.

Nem egészen négy percig tartott, amíg a droid felmelegítette a bordaszeleteket, és művészien elrendezte őket egy tányéron. Luke közben a teremben kószált, látszólag a videóvetítőket nézegette, valójában azonban rejtett kamerák után kutatott.

Hármat szúrt ki, mire az étel elkészült. A Cavrilhu kalózok még egy teljesen elszigetelt helyiségben sem bíztak semmit a véletlenre.

– Ajánlhatok esetleg valami italt? – kérdezte a droid, miközben felszolgálta Luke-nak az ételt.

– Ne fáradj! – legyintett Luke. – Jobb van nekem a hajón.

– Aha – hümmögte a droid. – Evőeszközt hozhatok?

– A fűszeres bordához? – nézett rá Luke megvetően. – Ugye csak viccelsz?

– Ó – motyogta a robot egy kicsit meghökkenve. – Nos… jó étvágyat, uram.

Luke elfordult, magába fojtva a szerepéhez egyáltalán nem illő késztetést, hogy megköszönje a droidnak az ételt. Letépte az egyik bordaszeletet, és jóízűen rágódva rajta visszament a leszállópályához.

A kalózok nem lustálkodtak a távollétében. Leeresztették az Y60 rakodórámpáját, és antigravitációs targoncáikon elkezdték lehordani a termetes ládákat.

– Remélem, vigyáztok a sarkokra azokkal a dolgokkal! – figyelmeztette az egyiket Luke, a targonca felé intve a bordával. – Nem szeretném, ha lenyúznátok a rögzítőgyűrűimet!

– Befoghatnád a pofád! – morogta az egyik kalóz megrázva a fejét, hogy copfját visszalökje a válla fölé. – Semmit sem nyúzunk le. Kivéve talán a bőrödet, ha feltartasz minket.

– Ja… majd pont te – vágott vissza Luke, és felment a fickó mellett a rámpán. – Ha megengeded, magam nézek utána!

– Csak ne kerülj az utamba!

A raktérben két másik kalózt talált; az egyik még a ládákat pakolta a targoncájára, a másik már épp kifelé indult a sajátjával. Luke odament a helyiség külső falához, s miközben úgy tett, mintha a rögzítőgyűrűket venné szemügyre, kinyúlt az Erővel. A közelben, valahol az aszteroida folyosóin két másik kalózt érzékelt, amint a következő adagjukért jöttek. Megbecsülte az időt… igen. Pont meg tudja csinálni.

A két kalóz közül a lassabb már majdnem a rámpánál járt. Luke látszólag elégedetten dörmögve a tulajdona állapotát látva irányt változtatott, és a hajó lakóterébe vezető ajtó felé indult. A kalóz leügyeskedte a targoncáját a rámpán, és elfordult a hajó oldala mentén.

És a következő tíz másodpercre Luke egyedül maradt.

Nem volt vesztegetni való ideje. Szerencsére az ideúton rengeteget gyakoroltak Artuval, s már szinte automatikusan ment minden. Luke halkan füttyentve odalépett a ládához, amelyet a droiddal előkészítettek, de közben az Erővel megragadta a tányérját és átrepítette a raktéren. Artu meghallotta a füttyöt és kinyitotta a lakótérbe vezető ajtót, ahogy az étel odaért. Luke a következő másodpercben annyira berepítette a tányért a belső helyiségbe, amennyire csak belátott, majd letette a padlóra és levette a láda oldalát, amely mellett állt.

A ládában, jól bebugyolálva az esetleges ütődések ellen, Wesselman híres SB-20-as kódtörő droidja állt. A kalózok már nemigen vehették hasznát, mivel teljesen ki volt pucolva a belseje, a burkolata viszont ideális rejtekhelyet nyújtott a bázisra való csendes behatoláshoz. Luke bepréselte magát a szűk helyre, és az Erővel visszahúzta a láda oldalát.

Épp idejében. A fedélzet enyhén megremegett alatta, ahogy a visszatérő kalózok felmentek a rámpán. Luke kinyúlt az Erővel, s azonnal megérezte hirtelen támadt gyanakvásukat. Végigfutott az érzékszerveit felerősítő technikákon…

– Control, itt Grinner – jutott el egy suttogó hang Luke füléhez, olyan tisztán, mintha a kalóz közvetlenül mellette állt volna. – Látod valahol a csempészt?

– Amikor utoljára láttam, befelé tartott a raktérbe – hallatszott válaszul annak a kalóznak a halk hangja, akivel Luke korábban beszélt. – A rögzítőgyűrűi miatt aggódott.

– Igen, ott volt, mikor mi kijöttünk – erősítette meg egy másik hang.

– Értem – mondta Grinner. – De hol van most?

– Valószínűleg odabent – válaszolta a második hang. – Arrafelé ment, mikor Fulkes meg én kijöttünk. Egy tányér bordát csócsált.

– Valószínűleg le akarta valamivel öblíteni a tomofűszert – tette hozzá egy új hang. – A pincérdroidnak mondta is, hogy van valami jó piája.

– Lehet – morogta Grinner. A hangját majdnem elnyomta a halk, fémes szisszenés, amivel előhúzta pisztolyát. – De az is lehet, hogy valami trükkel próbálkozik, például elbújt valamelyik ládában. Control, akarod, hogy lehívjak egy szkenneres csapatot?

– Nyugi, Grinner – tanácsolta az ismeretlen hang. – Először nézzünk körül mi.

A raktér egy hosszú pillanatra elcsendesedett. Luke az Erővel továbbra is a helyén tartva a láda oldalát kigombolta a tunikáját és megmarkolta a fénykardját. Ha nem veszik be a trükköt, akkor el kell intéznie őket…

– Leereszthettek, fiúk – hallatszott Control hangja. – Minden rendben, bement. A tányér, amelyet a kantinból elhozott, körülbelül ötméternyire van az előttetek lévő ajtón belül. Nem vihette be és jöhetett ki az alatt a… nézzük csak… kilenc másodperc alatt, amíg egyedül volt.

Grinner pisztolya egy horkantás kíséretében visszakerült a tokjába.

– Na jó – mondta. – Csak van valami abban a fickóban, ami nem tetszik nekem.

Luke elengedte a fénykardját, és lassan, mintegy halk, megkönnyebbült sóhajként kifújta a visszatartott levegőt. Eredetileg, mikor kölcsönvette a hajót, úgy tervezte, hogy egyszerűen magával viszi a ládába az ételt, amit szerez. Azonban nem tetszett neki ez a változat, ezért dolgozták ki Artuval azt, amit végül is megvalósított. És most már nagyon örült neki, hogy így döntöttek.

– Na, pakoljunk ki, aztán tűnjön innen a francba! – mondta Control. – Láttátok valahol azt az SB-20-as droidot? Az legyen a következő.

– Ööö… nem. Az egyetlen droidláda, amit látok, egy R2-esé.

– Az lesz az – nyugtatta meg Control. – Az SB-20 kívülről úgy néz ki, mint egy R2-es, csak a belsejében van speciális kémfelszerelés és program.

Luke ládája megdőlt, ahogy a kalóz alátolta targoncáját.

– Még sohasem hallottam róla.

– Nem nagyon reklámozzák őket a droiddepókban – jegyezte meg Control csípősen. – A kapitány már egy éve nyaggatja Wesselmant, hogy szerezzen egyet.

– És egész véletlenül pont ma érkezik egy, mi? – mordult fel Grinner. – Érdekes.

– Nyugodj már le, Grinner! – förmedt rá a másik kalóz. – Oké, megvan a droid. Hová vigyem?

– Az elektronikai műhelybe – utasította Control. – A kapitány azt akarja, hogy Pap és KCink nézzék át.

– Rendben.

Pár másodperc múlva már kint is voltak. Lesiklottak a rámpán, majd átvágtak a leszállópályán. Luke kitámasztotta magát a droid burkolatának belső felületén. Fülét a körülötte lévő zajokra hegyezte, és próbált nem tudomást venni a szörnyű rázkódásról, amely valójában csak a targonca kisebb döccenéseiből és rezgéséből származott. Eredetileg arra számított, hogy a szállítmány többi részéhez hasonlóan valamiféle raktárba viszik majd, s így lesz elég ideje észrevétlenül kimászni a ládából. Ugyanakkor az elektronikai műhely valószínűleg közelebb volt a bázis parancsnoki központjához, ahová végül is el szeretett volna jutni. Mindent egybevetve, talán megérte a csere.

Áthaladtak az egyik nyomásbiztos ajtón, és pár percig semmi más nem hallatszott, csak a targonca antigravitációs motorjának a zümmögése, illetve a kalóz léptei és reszelős zihálása. Aztán fokozatosan egyre több zaj kezdett beszűrődni: más hangok és léptek, általában távolról, de időnként közvetlen közelről. Luke az Erővel kinyúlva számos emberi és nem emberi elmét érzékelt a környéken. A visszhangok furcsán megváltoztak, mikor nyilvánvalóan elhagyták a folyosót, és beléptek egy tágasabb helyiségbe; aztán ismét, ezúttal fordítva, mikor megint kiértek egy folyosóra. A targonca befordult egy sarkon, aztán még egyen; ismét nyílt térbe jutott, amit visszafojtott hangok duruzsolása töltött be…

– Lanius? – hallatszott Control hangja.

– Itt vagyok – válaszolta a Luke targoncáját toló kalóz.

– Megváltozott a terv. Pap szétszedett valamit a műhelyben és nincs hely a droidnak. Vidd át a négyes szint raktárába!

– Oké. – A targonca lelassult, és irányt változtatott. – Ugye hiába is kérném, hogy gondolják meg magukat?

– Nagyon vicces – morogta Control. – Csak vidd oda, oké?

– Viszem már, viszem – lihegte Lanius erőlködve.

A targonca folytatta útját, de miközben a folyosókon kanyargott, Luke kellemetlen bizsergést érzett az elméjében. Valahol… valahogyan… valami hirtelen elromlott.

Ismét kinyúlt az Erővel, próbálva nyomon követni az érzést. Előttük sziszegve kinyílt egy ajtó, és a targonca egy tágas helyiségbe ért. Úgy tűnt, elég sokáig fog tartani, míg átmennek rajta…

És a targonca hirtelen megállt.

– Mi a fe… – kezdte a kalóz.

– Eredj onnan, Lanius! – bódult fel Control hangja egy hangszóróból. – Utasod van.

A kalóz elkáromkodta magát, aztán csak a léptei csattogása hallatszott, amint elrohant a targonca mellől.

– Rendben, akárki is vagy – folytatta Control. – Tudjuk, hogy ott lapulsz, a biztonsági folyosó szkennerjei kiszúrtak. Gyere ki szépen!

Luke elfintorodott. Tehát ez volt az a bizsergető érzés: ennek a csapdának az előjele, amelybe most került. Kár, hogy nem figyelt rá jobban, bár az is igaz, hogy hirtelen nemigen tudott volna tenni semmit az események alakulása ellen.

Különben semmit sem nyer azzal, ha most elkezdi átkozni magát a tévedései miatt. Előhúzta és bekapcsolta a komlinkjét.

– Artu? – suttogta.

Csak statikus zúgás érkezett válaszul.

– Ja, igen, zavarjuk az adásaidat – tette hozzá Control. – Attól tartok, én vagyok az egyetlen, akivel beszélni tudsz.

Luke tehát csak magára számíthatott. Egy kicsit mélyebbre gyömöszölte a fénykardját a rejtekhelyére, és lazán ráhúzta a tunikáját.

– Oké! – kiáltotta. – Ne lőjetek, kijövök!

Elengedte az Erővel a láda oldalát és hagyta, hogy az kinyíljon. Három kalózt pillantott meg tisztes távolságban a ládától, fegyverüket egyenesen rászegezték. Ugyanakkor érzékelte, hogy öt másik a látóterén kívül veszi körül.

Öt másik és egy defel valahol az árnyékok között, hátvédként. Most sem bíztak semmit a véletlenre.

– Lám, lám – mondta Control, miközben Luke kikecmergett a kibelezett droidból és felegyenesedett. – Rossz helyen fordultál be, igaz, Mensio?

– Nem, szerintem Lanius fordult be rossz helyen – felelte Luke messzire eltartva a kezét a pisztolyától. Egy tágas, magas helyiségben volt, a falak mentén egymásra tornyozott ládák álltak. Az övét egy egyébként üres sarokban tették le, távol a többi árutól; a nyolc kalóz laza félkörben helyezkedett el körülötte. A defelt nem látta, de valószínűleg valahol közte és az egyetlen ajtó között lehetett, a terem másik végében, a pisztolyok gyűrűje mögött. – A kapitányotokat szerettem volna látni, nem a készleteiteket.

Az egyik kalóz a Luke-kal szemben állók közül érthetetlenül morgott valamit.

– Azt hiszem, tudnod kell, hogy Hensing nagyon utálja a gúnyos palikat – közölte Control.

– Nahát! – vetett még egy könnyed pillantást Luke az ajtó felé. A világítás kapcsolója az ajtószárny mellett volt a falon: egyszerű nyomásérzékelő, amelyet az Erővel is tud működtetni. Tökéletes. – Ezt sajnálattal hallom.

– Ráérsz még sajnálkozni – figyelmeztette Control. – Van egy elmélete, miszerint a palik sokkal kevésbé gúnyosak, ha lelövi az egyik vagy mindkét kezüket.

Luke komoran elmosolyodott, megfeszítve műkeze ujjait.

– Ebben igaza van – jelentette ki. – Nekem elhihetitek.

– Akkor megértettük egymást – nyugtázta Control. – A pisztolyod, légy szíves… biztosra veszem, hogy ismered a műveletet…

– Persze – húzta elő Luke a fegyverét kínos óvatossággal, és tette le maga elé a padlóra. – A tartalék tárakat is? – kérdezte faz öve másik oldalán lógó két kis dobozkára mutatva. – Nem, nyugodtan elbújhatsz mögéjük, ha akarsz – felelte Control. – Csak rúgd el a pisztolyt magad elől!

Luke engedelmeskedett, s az Erő segítségével pontosan Hensing lába előtt állította meg a fegyvert.

– Most boldog vagy?

– Boldogabb, mint te leszel hamarosan – kuncogott Control.

– Attól tartok, még nem fogtad fel, mekkora slamasztikába kerültél, Mensio.

Itt az ideje taktikát változtatni, döntötte el Luke.

– Oké, akkor hagyjuk a hülyéskedést! – jelentette ki éles hangon, kissé kihúzva magát. – Azért jöttem, hogy üzleti ügyben beszéljek a kapitányotokkal.

Ha Controlra gyakorolt is valamilyen hatást az új Mensio, a hangja semmit sem árult el belőle.

– Hát persze – tamáskodott. – Akkor miért nem kértél egy időpontot?

– Meg akartam nézni, hogy működik a biztonsági rendszeretek – felelte Luke. – Csak hogy tudjam, olyanok vagytok-e, akikkel a megbízóm szívesen kötne üzletet.

– És miféle üzlet lenne az?

– Azt a parancsot kaptam, hogy ezt a kapitánnyal beszéljem meg – jelentette ki Luke fellengzősen. – Nem pedig holmi beosztottakkal.

Hensing ismét felmordult, s a pisztolyát is megemelte.

– Akkor a megbízód vagy hülye, vagy bolond, vagy mindkettő – vélte Control. – Öt másodperced van, hogy előállj valami hihetőbbel. Azután rád eresztem Hensinget.

– Ha ragaszkodsz hozzá – fonta keresztbe a karját a mellkasán Luke, elnézve a világítás kapcsolója felé. Az a figyelmeztető bizsergés ismét felbukkant… – Megtudtuk, hogy klónokkal töltöttétek fel néhány hajótok legénységét. Szeretnénk bérbe venni néhányat.

– Cö-cö! Sajnálom, rossz válasz! – közölte Control. – Végezzetek vele! – A kalózok felemelték a fegyvereiket…

És Luke az Erővel kinyúlva lekapcsolta a világítást.

Valaki kurtán elkáromkodta magát, a hangját majdnem elnyomta a Luke felé küldött lézersugarak süvöltése. Luke azonban már nem ott állt. Egy az Erővel megtámogatott ugrás átrepítette a kalózok feje fölött az ajtó felé, a kezében bekapcsolásra készen tartott fénykarddal. Ha annyira bíztak magukban, hogy nem állítottak őrt az ajtón kívülre…

Valami figyelmeztetően megrezzent benne, és épp idejében kapta védekező pózba a fénykardot, hogy megpillantsa a defel halványvörösen izzó szemeit, amint egy ládahalom tetejéről rámerednek. Inkább csak érezte, mint látta a ráirányuló fegyvert, s ugyanabban a pillanatban kapcsolta be a fénykardját, amelyikben a vörös szemek közül elővillant a célzásra tartott pisztoly lézersugara.

A zöld penge rémisztő fénnyel kelt életre a sötétségben, és térítette el a defel lövését. Luke azonban már az ajtó mellett földet érve rájött, hogy ezt a kört a defel nyerte meg. A lövése nem talált ugyan, viszont rákényszerítette Luke-ot, hogy felfedje a helyzetét és a kilétét.

A kalózoknak sem tartott sokáig rájönni egyikre sem. Valaki elkáromkodta magát a helyiség másik végében…

– Ez Skywalker! – kiáltotta egy másik… és egyszerre újra lézersugarak záporoztak felé a levegőben.

Luke az ajtóhoz hátrált, hagyva, hogy az Erő vezesse a kezét védekezés közben. Az ajtót valószínűleg lezárták; oldalazva felé szökkent, hogy ideiglenesen elterelje támadói figyelmét, s kétszer megsuhintotta a kardját. Egy lapos ugrás a résen át, és szabad volt.

Odakint a folyosó üresen tátongott. Luke talpra szökkent, maga elé kapta a fénykardot, és a rá váró csapda után kutatva kinyúlt az Erővel. Azonban senki másnak a jelenlétét nem érzékelte a közelben.

– Mi az, ilyen hamar feladtátok? – kiáltotta.

– Nemigen – hallatszott Control hangja egy mennyezetre szerelt hangszóróból, pár méter távolságból. – Elég nagy hülyeség volt a részedről, hogy ilyen hamar leleplezted magad.

– Jobban szeretek úgy gondolni rá, mint túlpezsgő önbizalomra – vágott vissza Luke még távolabbra kiterjesztve érzékeit. Semmi; és ha valóban nincsenek őrök, akkor okosabb lesz nem hagyni időt nekik, hogy újra összeszedjék magukat. Kiválasztva azt az irányt, amerről reményei szerint jöttek, szapora ügetésbe kezdett.

– Hajlandóak vagytok elárulni, honnan szerzitek a klónjaitokat? – vetette oda a hangszórónak. – Tényleg nem szívesen hajtanám fel a kapitányotokat, hogy személyesen tőle kérdezzem meg.

– Azt hajtasz fel, akit akarsz – felelte Control most egy másik hangszóróból. Nyilvánvaló volt, hogy nyomon követik Luke mozgását. – Itt senkit sem találsz, aki tudja. De azért kösz, hogy elárultad, tényleg emiatt jöttél ide.

– Igazán nincs mit – szorította össze a fogát Luke, ahogy ismét rátört a veszélyt jelző bizsergés. Előtte a folyosó enyhén jobbra kanyarodott; és valahol a kanyar mögött végre megérezte a kalózok jelenlétét.

A klasszikus egérfogó-felállás: csalogassuk az ellenfelet egy olyan kanyarba vagy szögletbe, ahol kereszttűz alá lehet venni anélkül, hogy a csapda két végén állók egymást is fenyegetnék. Luke érezte, hogy a raktárban hagyott kalózok most kiözönlenek a folyosóra; néhány szívdobbanás múlva a hátába is lézertüzet fog kapni.

A kalózok vészhelyzetekre kidolgozott tervei azonban valószínűleg nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy egy jedi szabadul el a bázisukon. A kanyar külső oldalában egy nehéz fémajtó egy oldalfolyosó létére utalt, bal felé kivezetve a csapdából. A pisztoly, amelyet a raktárban hagyott, meg sem karcolta volna; Luke-nak azonban sokkal hatékonyabb eszközök álltak a rendelkezésére, mint amire a kalózok számíthattak. Megállt az ajtó előtt, bekapcsolta a fénykardját, és átvágta a zárszerkezetet. Az ajtó nehézkesen nyílni kezdett…

Luke veszélyérzékelői felvijjogtak, és épp időben pördült meg ahhoz, hogy a fénykard három suhintásával elhárítsa a felé süvítő lézersugarakat. A raktárból kirohanó kalózok, látva, hogy az egérfogó csődöt mond, teljes sebességgel, folyamatosan tüzelve szaladtak felé. Luke elhárított újabb két lövést – a többi célt tévesztett –, és beugrott a még mindig nyílófélben lévő ajtón az oldalfolyosóra.

A folyosó kialakítása szinte mellbe vágta. A bázis durván megmunkált falaitól eltérően ezt a szakaszt mintha egyenesen egy csatahajó fedélzetéről ültették volna át az aszteroidára. A négy méter széles, négyzetes keresztmetszetű járat falait sima fém borította, csak mintegy húsz méterrel távolabb ágazott el T alakban két, a megszokott módon durván kifaragott sziklaalagútba.

A járatot mindössze a Luke mögül beszűrődő fény, illetve a másik végén valami hasonló derengés világította meg. Ennek ellenére tisztán látszott, hogy a falakat, a padlót és a mennyezetet tíz centiméteres négyzethálóban elhelyezkedő, három centiméter átmérőjű körök díszítik.

A járat tökéletesen elhagyatottnak tűnt, és Luke az elágazáson túl sem érzékelt senkit. Láthatólag valóban sikerült felkészületlenül érnie őket.

A veszélyérzete azonban még mindig nem csillapodott. A folyosóval lehet valami? Azonban a két csapattal a háta mögött nem mehetett másfelé, csak előre. Bár az érzékei veszélyt jeleztek, elindult.

Négy lépést tett meg, mikor a gravitáció figyelmeztetés nélkül megfordult, s ő zuhanni kezdett a mennyezet felé.

Esélye sem volt fizikailag vagy lelkileg felkészülni. A feje és a válla nekicsapódott a fémnek. Fájdalom hasított belé, majd egy tompa puffanással a teste többi része is lezuhant, még több fájdalmat keltve. Levegő után kapkodott – a becsapódás kipréselte belőle az összest –, de még mielőtt félig megtölthette volna a tüdejét, ismét zuhanni kezdett, ez alkalommal az egyik oldalfal felé.

Keményen ráesett a jobb oldalára, a fején, a vállán és a csípőjén újabb fájdalomfolyam hömpölygött át, ahogy valami kapaszkodó után tapogatózott. A sima fémen azonban semmibe sem tudta beleakasztani az ujjait. Az Erőn keresztül megérezte, hogy a gravitációs mező ismét változni fog; és az új padló hirtelen ismét mennyezetté változott, ő pedig a szemben lévő fal felé zuhant.

Ez alkalommal azonban nem ért el a sima fémig. A nyakát tekergetve észrevette, hogy a díszítésnek hitt körök valójában lapos végű fémrudak végei. A rudak most előbújtak a falból, tompa hegyű lándzsaerdőként várták, hogy megállítsák az esését.

Luke a fogát összeszorítva kinyúlt az Erővel, és kinyújtotta a kezét a közeledő rudak felé. A köztük lévő helyet figyelembe véve nem csúszhatott be közéjük; de ha meg tudna ragadni kettőt, akkor legalább az esésén tompíthatna valamennyit. Elkapta az arca és a mellkasa felé mutatókat, és az Erő segítségével lelassította magát. Sikerrel járt, s egy rövid pillanatig ott egyensúlyozott rajtuk…

Amikor is a mögötte lévő falból kinyúló rudak keményen belenyomódtak a hátába és a lábába. Felnyögött, ahogy ismét kiszorult belőle a levegő, s megpróbált úgy fordulni, hogy a rudak erdeje ne nyársalja fel.

Azonban még a bal karját sem szabadíthatta ki a két rúd közül, amely közrefogta, amikor a padlóból és a mennyezetből is előcsusszant az összes rúd. Nekinyomódtak a vállának, a fejének, a lábának, s egyre keményebben szorították a helyére. A gravitáció újabb változásai már csak a különböző testrészeit ütötték oda az egyre közelebb kerülő rúdvégekhez…

És amikor a tömegvonzás visszaállt a normálisra, nagyjából egyenesen lógva találta magát a folyosó közepén, minden oldalról acélrudakkal körülvéve.

– Lám, lám! – csendült fel Control gúnyos hangja a csendben. – Meglepődtünk, igaz?

– Egy kicsit – ismerte be Luke, próbálva leküzdeni a gravitáció változásai után visszamaradt szédülését. Amennyire csak szorosan fogva tartott fejétől tellett, körülnézett. Az egész folyosóból egy hatalmas, háromdimenziós rúdháló lett, teljesen betöltve a két végén helyükre csúszó ajtók közötti teret. Fogoly volt, és moccanni sem tudott.

– Úgy öt éve szereltük fel – folytatta Control. – A te yavini akadémiád tökös kis leendő jedikkel kezdte elárasztani a galaxist, és úgy gondoltuk, csak idő kérdése, hogy az egyik ránk ne szálljon. Úgyhogy kitaláltunk nekik egy kis meglepetést. De azt remélni sem mertük, hogy maga a Nagy Főtökös bukkan fel. Szóval, hogy tetszik a dolog?

– Elismerem, nagyon ötletes – mondta Luke vállával és karjával nekifeszülve a rudaknak. Megspórolhatta volna az erőfeszítést. – Remélem, nem hiszitek, hogy túl sokáig itt tud tartani.

– Meg fogsz lepődni – vélte Control. – Úgy látom, még nem vetted észre, hol van a fénykardod.

Luke még arra sem emlékezett, mikor dobta el a gravitáció változásai közben. Most a szeme sarkából kiszúrta a fegyvert, úgy tizenöt méternyire, hozzá hasonlóan beszorulva a rudak közé. – Láthatod, arrafelé kicsit sűrűbben vannak a rudak – hívta fel rá a figyelmét Control. – Jó szorosan tartják azt a vackot.

Luke elmosolyodott. Az összes előkészület ellenére, a kalóz láthatólag nem tudott eleget a jedikről. Az Erővel kinyúlva bekapcsolta a fegyvert. A zöld penge zümmögve életre kelt; Luke pedig megpróbálta oldalra fordítani a markolatot. Semmi sem történt.

– Egyszerűen zseniális konstrukció – folytatta Control társalgási hangnemben. – A kardot pontosan olyan szögben tartja, hogy a pengéje a rudak között menjen át, és ne tudjon hozzáérni egyikhez sem. Okos, mi?

Luke nem válaszolt. Úgy tűnt, a fénykard szilárdan a helyéhez van szögezve… de ha a penge nem érhetett hozzá a rudakhoz, akkor a markolatnak szabadon kell mozognia előre és hátra. Az Erővel megragadva előrecsúsztatta.

– Ó, igen, el fog mozdulni arra – közölte Control, mikor a fénykard arrébb csúszott. – Amíg be nem akad az egyik kapcsolója, vagy valami más. De ezzel sem mész semmire. A penge nem fog hozzáérni egyik rúdhoz sem…

A penge hegye odaért a falhoz. Luke továbbtolta, egyenesen bele a fémborításba.

– …és természetesen nem vagyunk olyan hülyék, hogy bármi létfontosságút helyezzünk el a falban, hogy aztán átvághasd – fejezte be Control a mondatot. – Most már egy kicsit jobban meglepődtünk, igaz?

– Egy kicsit, talán – mondta Luke. – És most mi lesz?

– Miért, mit gondolsz? – kérdezett vissza Control hirtelen elsötétült hangon. – Tudjuk, mire képes egy jedi, Skywalker, nehogy azt hidd, hogy nem. Szerintem ez alatt a pár perc alatt, amit a bázison töltöttél, eleget megtudtál a tevékenységünkről ahhoz, hogy mindannyiunkat húsz évre a Fodurantra vagy a Beauchenre juttasd. Ha azt hiszed, hogy majd ölbe tett kézzel ülünk és végignézzük, akkor nem vagy normális.

Luke elfintorodott a helyzet iróniáján. Controlnak igaza volt: az összes jediképességét bevetve valószínűleg le tudott volna ilyen mélyen ásni az elméjükbe. De mivel mostanában vonakodott ilyen ötletszerűen használni az erejét, valójában eszébe sem jutott a dolog.

– Akkor mit akarsz? Kössünk üzletet?

– Nem egészen – felelte Control. – A halálodat akarjuk.

– Nahát – mondta Luke szárazon. Lehet, hogy az emberi izomerő nem bír el a rudakkal, de egy jedi számára nem is az jelentette a képességei korlátját. Alaposan bele fog izzadni, amíg széthajlítja maga előtt annyira a rudakat, hogy elérje a fénykardját, de több mint elég gyakorlata van az Erő használatában ahhoz, hogy megcsinálja. – És hagytok végelgyengülésben elpusztulni, vagy valami gyorsabb halálon töritek a fejeteket?

– Ami azt illeti, tulajdonképpen félig-meddig sajnálom a dolgot – engedte el a füle mellett a kérdését Control. – Szerintem kár így elpazarolni téged, különösen, ha figyelembe vesszük, mennyibe került ez a jedicsapda. Manapság azonban senki sem fizet vérdíjat a jedikért. De ha még fizetne is, attól tartok, az a ketrec nem tartana vissza addig, hogy begyűjthessük a pénzt. Hát így van ez. Ég veled, Skywalker!

A hangszóró egy kattanással elhallgatott… és a beálló csendben Luke meghallott valamit, amivel eddig még nem találkozott.

Az áramló gáz halk sziszegését.

Az Erőért kinyúlva vett egy mély lélegzetet. A jedik eszköztárában akadtak olyan méregsemlegesítő technikák, amelyek mindennel elbánnak, akármit is pumpáljanak be. Ettől függetlenül jobb lesz, ha nem halogatja a kitörést. A szemét lecsukva mélyen megmerítkezett az Erőben, és nekifogott, hogy elhajlítsa az egyik rudat az arca elől…

És hirtelen felpattant a szeme, ahogy, ha elkésve is, de rájött az igazságra.

A kalózok nem mérget pumpáltak be. A levegőt szivattyúzták ki.

És levegő nélkül még egy jedi sem bírja sokáig.

Luke vett még egy mély lélegzetet, félresöpörve feltörni készülő félelmét. Egy jedi csak nyugodtan, az Erővel békében cselekszik. Rendben. Artu és az X-szárnyú talán már a kalózok kezén van. De ha nem is, a vadászgép akkor sem tudna berepülni a szűk, kanyargós folyosókon. Senki másra nem számíthat, csak magára, és a nála lévő felszerelési tárgyakra: egy komlink, egy lámpa, egy adattábla…

És két tartalék telep a pisztolyához.

Luke az Erő segítségével leemelte a kis dobozokat az övéről, és a szeme elé lebegtette őket. Annak idején, a Lázadás legszebb éveiben, Airen Cracken tábornok, ez a technikai zseni rájött, hogyan lehet felrobbantani a telepeket. Csak össze kellett kötni legalább kettőt, és el kellett távolítani a túltöltődést megakadályozó biztosítékot. Harminc másodperc múlva egy közepes erejű gránáténak megfelelő erősségű robbanást produkáltak.

A robbanás ereje valószínűleg széttörné, vagy elhajlítaná a közvetlen közelében lévő rudakat. Sajnos azonban Luke-ot sem kímélné.

Egy kis furfanggal viszont…

Mindössze pár másodpercig tartott eltávolítani a biztosítékokat a telepekről. Aztán szorosan összenyomva, az Erővel a távolabbi fémajtó felé kezdte mozgatni a rudak labirintusán át. Ha Control még mindig szemmel tartotta – és ismerte ezt a trükköt –, akkor valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy Luke magába az ajtóba akar lyukat robbantani, hogy beengedjen egy kis levegőt. És kétségkívül azt gondolná, hogy a fém könnyedén kiállja a robbantást.

Ami Luke-nak tökéletesen meg is felelt. Minél tovább cselekszenek a kalózok téves feltételezések alapján, annál lassabban fognak reagálni, mikor végre rájönnek, mit forgat a fejében.

Hevenyészett bombája már majdnem az ajtónál járt, tíz másodperc maradt a robbanásig. Luke a telepeket tovább mozgatva az Erő segítségével visszahúzta a fénykardját az egyetlen lehetséges irányban, amíg csak a vége a falnak nem ütközött. A bomba odaért a fénykard rendelkezésére álló mozgástér másik végéhez, ahol is megállapodott a rudak között.

Luke tudta, a kritikus kérdés most az, hogy a robbanás és a szétszóródó törmelék sérülést okoz-e a fénykardnak. Egy hirtelen ötlettel bekapcsolta a fegyvert, s a zöld penge egyenesen a bomba felé mutatva kelt életre. A penge megsemmisíti majd a felé repülő repeszeket, némi védelmet biztosítva ezzel a markolatnak és a benne rejlő elektronikának. Most már nem volt mit tenni, mint várni és küzdeni, hogy el ne ájuljon a gyorsan ritkuló levegőben…

Amikor is a telepek hatalmas tűzkitörés és robaj kíséretében, három másodperccel korábban a tervezettnél, felrobbantak.

Luke nagyot rándult, ahogy egy tucat vörösen izzó fémszilánk csapódott a bal oldalába és karjába. Az eredmény azonban igazolta a reményeit. Még a szállongó füstön keresztül is látszott, hogy a folyosó másik végében a rudak szabályos elrendezését megváltoztatta a robbanás. Nem túlságosan, de talán épp eléggé. Az Erővel kinyúlva előrecsúsztatta a fénykardot a görbe rudakhoz, és elfordította a markolatot.

Nem túlságosan, de épp eléggé. A fénykard részben kiszabadulva börtönéből pont el tudott fordulni annyira, hogy elvágja az egyik mellette lévő rudat. Luke ismét elfordította a fegyvert, s két újabb rúd hullott csörömpölve a padlóra. Megint elfordította, és megint, minden egyes alkalommal egyre szélesebben, ahogy módszeresen megtisztította a fénykard körül a terepet…

És a fegyver hirtelen kiszabadult. Úgy pörgött, mint egy propeller, mindent átvágva, ami az útjába került.

Luke szeme előtt fehér foltok kezdtek táncolni, miközben átküldte a fegyvert a fémajtón, egy háromszögletű lyukat vágva bele, amelyen azonnal jóleső légáramlat tört be a részleges vákuumba. Vett egy mély lélegzetet, s amikor a látása ismét kitisztult, maga felé húzta a fénykardot. A ragyogó penge úgy aratott a fémrudak között, mint egy kasza a búzamezőben.

Egy perc múlva már ismét a sziklafolyosókon járt. Bekapcsolta a komlinkjét, miközben a leszállópálya és a hajója felé vette az irányt.

– Artu? – kiáltotta. – Ott vagy?

Ismét csak statikus zörej érkezett válaszul. Meggyorsította lépteit, jeditechnikákkal csillapította az oldalában és karjában izzó fájdalmat, és próbált felkészülni a kalózok következő lépésére.

Ami valahogy nem akart bekövetkezni. A folyosóról egy tágas, de elhagyatott szobába ért, majd áthaladt egy újabb folyosón, de nem látott és nem érzékelt senkit.

Ami azt illeti, mióta kiszabadult a jedicsapdából, semmi nyomát nem tapasztalta a kalózoknak. Elrejtőztek volna valahol? Vagy egyszerűen összepakoltak és elmentek?

A talpa alatt enyhén megremegett a kőpadló, és valahonnan a távolból egy robbanás hangja szűrődött felé. Épp egy újabb helyiségen haladt át, amikor meghallotta a második robbanást, ez alkalommal nyilvánvalóan közelebbről.

És hirtelen a komlinkje is felcsiripelt.

– Artu? – kapcsolta be izgatottan.

– Nem egészen – válaszolta egy ismerős hang szárazon. – Már megint bajba kerültél, Skywalker?

Luke meglepetten pislogott, aztán elmosolyodott, először érezve őszinte őrömet, mióta az aszteroidára tette a lábát.

– Természetesen – felelte Mara Jadénak. – Láttál már úgy, hogy nem épp bajban lettem volna?