Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

7. FEJEZET

 

Az Új Köztársaság Szenátusa Nagycsarnokának építését csak három hónapja fejezték be. A csarnok létrehozása életbe vágóan fontossá vált, miután Kueller bombái helyrehozhatatlanul megrongálták a Szenátus régi épületének szerkezetét. És bár az apróbb munkálatok még mindig nem értek véget, az összhatás pontosan olyan lenyűgöző lett, ahogy azt a tervezők megígérték. A régi elrendezést – amelyben a küldöttek székeit koncentrikus, befelé, a kiemelt szószék felé ereszkedő félkörökben helyezték el – felváltotta egy sor különböző méretű, különböző alakú székegyüttes, amelyeket rövid lépcsők és rámpák kötöttek össze látszólag véletlenszerűen, de amelyek mégis kecses, harmonikus benyomást keltettek. A székcsoportokat üvegtáblák, faragott rácsok vagy egyszerű korlátok választották el egymástól – ahogy a tervezők agyából épp kipattant. Minden egyes székcsoportról egyenesen rá lehetett látni a szószékre, s mindegyikben helyet kapott egy képernyő is, amellyel tetszőlegesen rá lehetett közelíteni akár a középen álló, akár a helyükről felszólaló képviselőkre.

A hely sok szempontból a csodálatos alderaani Corioline Marlee Színházra emlékeztette Leiát. A fejében híres művészeti központ egyet jelentett az udvariassággal, a kultúrával és a civilizációval. Titokban azt remélte, hogy a Nagycsarnok hasonló elrendezése felszínre hozza ugyanezeket az értékeket az ott összegyűlő szenátorokból is.

Aznap azonban nyilvánvalóan nem ez történt.

– Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy jól értettem önt, Gavrisom elnök – harsogta egy durva opquisi hang a csarnok hangrendszerében. – Azt mondja, hogy a bothaiak kulcsszerepet játszottak a Caamas elpusztításában és a caamasi nép szinte teljes kiirtásában. S ugyanakkor mégis azt mondja, hogy nem fog igazságot tenni ebben az iszonyatos gyalázatban?

– Egyáltalán nem ezt mondtam, szenátor – felelte Ponc Gavrisom elnök szelíden, miközben a farka rándult egyet, majd ismét megnyugodott a hátsó lábai mellett. – Hadd ismételjem meg! A tragédiában a bothaiak egy eddig még nem azonosított kis csoportja, érintett. Ha és amikor megtudjuk a nevüket, teljes szigorával le fog sújtani rájuk a törvény. Addig azonban ez egyszerűen lehetetlen.

– Miért? – kérdezte egy kusza, kékeszöld hajú, hosszú arcú lény. Egy forshul, azonosította bizonytalanul Leia, az Yminis-szektor nyolcvanhét lakott bolygójának képviseletében. – Feylya tanácsos nem tagadja, hogy bothaiak is részt vettek a pusztításban. Akkor viszont kapjanak szigorú büntetést ennek a szörnyűségnek az elkövetéséért.

Leia rápillantott az emelvény másik végén, a Nagytanács félkörben elhelyezkedő tagjai között ülő Borsk Feylyára. A bothai tökéletesen ura volt arckifejezésének és szőrének, Leia jedi érzékei azonban gond nélkül felfogták a higgadt álarc mögött dúló érzelmeket. A hercegnő tudta, hogy a tanácsos épp az ülés előtt tárgyalt hosszasan a Bothawui klánszövetségének vezetőivel. Rezzenéstelen vonásaiból ítélve nem mehetett túl jól a tárgyalás.

– Megértem az érzéseit, szenátor – mondta Gavrisom. – Azonban fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy az Új Köztársaság törvénykezésének irányelvei nem azonosak a forshulok hagyományos becsületkódexével! – Az elnök széttárta szárnyait magas háta mögött, és maga elé emelte őket. Toll kapaszkodóujjai megérintettek egy gombot a pulpituson, és a feje fölött feltűnt az Új Köztársaság büntető törvénykönyvének egy bekezdése. – Ezek az irányelvek nem engedik, hogy az egész bothai népet büntessük meg néhányuk bűnéért.

– És miért nem tudjuk, kik azok pontosan? – kiáltotta az ishori szenátor. – Látom, Feylya tanácsos ott ül a jobbján! Mi hozzáfűznivalója van ehhez az egészhez?

Gavrisom a bothai felé fordította a fejét.

– Feylya tanácsos, kíván válaszolni?

Feylya láthatólag összeszedte magát, majd felállt.

– Megértem a haragot, amelyet ez a felfedezés önök közül sokakban kiváltott – kezdte. – Biztosíthatom önöket, hogy a bothai klánok vezetése ugyanezt a dühöt érzi, és ugyanazt a vágyat, hogy ennek a rettenetes bűnnek az elkövetőire lesújtson a törvény. És arról is biztosítom önöket, hogy ha pontosan ismernénk a bűnrészesek kilétét, akkor azonnal elbánnánk velük. Sajnos, nem ez a helyzet.

Rövid, átható sikoly harsant fel a csarnokban. Leia ösztönösen talpra szökkent, későn ismerve fel az ayrouk szkeptikus felhorkanásának vérfagyasztó hangját.

– Komolyan azt hiszi, hogy ezt bevesszük…?

– Gavrisom elnök, ismételten kérem, szólítsa fel a Moddell- szektor szenátorát, hogy fejezze be ezt a visítozást! – vágott a szavába dühösen egy másik szenátor. – A felhangjaik miatt már két tojásomat vesztettem el ebben az évben, és ha nem hozom világra az előírt számú fiókát, akkor elveszítem a státusomat és a lehetőséget, hogy a szektorom parlamentje újra delegáljon ide!

– Ami engem illet, én nem is bánnám – szúrta közbe valaki, mielőtt Gavrisom reagálhatott volna. – Vagyunk néhányan, akiket nagyon fáraszt már, hogy állandóan a tojásaival jön, mikor nem tetszik valami…

Gavrisom szárnyujjai megérintettek egy gombot, és ezzel kikapcsolták a hangosítórendszert. Egypár percig még dühös hangok visszhangoztak a csarnok minden része felől, de a jelenlévők végül észrevették, hogy szavaik úgysem jutnak el címzettjükhöz, és ha vonakodva is, de elhallgattak. Gavrisom a biztonság kedvéért várt még néhány másodpercet, mielőtt visszakapcsolta volna az erősítőket. – Az Új Köztársaság alkotmányának bevezetője – kezdte halkan – felszólítja a társult világokat, hogy civilizált és elfogadható modorban viselkedjenek egymással. A Szenátus tagjaira talán ennél enyhébb szabályok vonatkoznak?

– Ön civilizált viselkedésről beszél, Gavrisom elnök – mondta egy magas bagmim sötéten. – De hogyan tarthatná civilizáltnak magát az Új Köztársaság Szenátusa, ha nem mutatja ki megvetését a Caamas ellen elkövetett szörnyű bűntettel szemben?

– Emlékeztethetném a Szenátust arra – köszörülte meg Leia a torkát –, hogy akármilyen szerepet is játszott az ügyben a bothaiak egy csoportja, semmi sem utal arra, hogy részt vettek volna a Caamas tényleges elpusztításában. Márpedig nekem úgy tűnik, hogy ez áll dühünk és felháborodásunk középpontjában.

– Ezek szerint ön meg akar bocsátani a bothaiaknak? – szólalt meg egy szenátor, akit Leia nem ismert fel.

– Mellesleg az árulók kétségkívül Palpatine ügynökei voltak – tette hozzá valaki a csarnok másik végéből. – S mint ilyenek, valószínűleg elpusztultak a Birodalommal vívott hosszú, fárasztó harc során.

– Biztos ebben? – harsant fel egy újabb hang. – Hiszen még csak most kezdjük megtudni, milyen árulásokat követett el a Császár a galaxis népeivel szemben. Ki állíthatja bizonyossággal, hogy az ügynökei nem járkálnak még mindig közöttünk?

– Közülünk vádol valakit?

– Maga mondta, nem én! – vágott vissza a másik. – A pletykák szerint még mindig birodalmi kémek rejtőznek közöttünk…

Gavrisom ismét kikapcsolta az erősítőket, s a perpatvar ismét haszontalan egymásra kiabálássá redukálódott. Leia, miközben figyelte, ahogy lassan elhalkul az értelmetlen vita, magában legalább ezredszer hálát adott az Erőnek, amiért ideiglenesen nem neki kell rendet tartani ebben a bolondokházában.

A hangzavart végül feszült csend váltotta fel. Gavrisom visszakapcsolta az erősítőket.

– Biztos vagyok benne, hogy a Chorlian-szektor szenátora csak átvitt értelemben beszélt – jelentette ki szokásos, rendíthetetlen nyugalmával. – Akárhogy is, ez a vita túllépte a hasznosság határát, s ennélfogva lezártnak tekintem. Ha az Organa Solo tanácsos által elénk terjesztett dokumentumokat helyre lehet hozni annyira, hogy a konkrét neveket is megtudjuk, akkor újra visszatérünk a kérdésre. Addig azonban más ügyekkel is foglalkoznunk kell.

Lepillantott a képernyőjére, aztán jobbra fordította a fejét.

– A Gazdasági Bizottság jelentésével kezdjük. Quedlifu szenátor?

A Gazdasági Bizottság jelentése a szokásosnál hosszabbra nyúlt, ugyanis két törvényjavaslatot is a Szenátus teljes ülése elé bocsátott. Ez már önmagában is nagyon szokatlannak számított: minden szenátor évente csak egy törvényjavaslatot nyújthatott be, s mivel az illetékes bizottság egyhangú szavazata kellett ahhoz, hogy a tervezet a Szenátus teljes plénuma elé kerüljön, elég ritkán került sor az általános szavazásra. S az előzetes szűrésen átjutott törvényjavaslatoknak is csak egy töredékéből lett hatályos jogszabály.

A rendszernek pontosan így is kellett működnie. A Coruscant képtelen lett volna az Új Köztársaságot alkotó lények mindegyikének érdekeit tekintetbe venni – hiszen már most majdnem ezer küldött ült a Szenátusban, s mindegyikük ötven-kétszáz világot képviselt. A Szenátus szerepének utolsó módosítása után a testület hatásköre gyakorlatilag csak a közös védelemre és a szektorok között felmerülő vitákban való közvetítésre terjedt ki. A szó valódi értelmében vett kormányzás átkerült a szektorok, rendszerek, bolygók, régiók, körzetek és városok szintjére.

Néhány, a Régi Köztársaság dicsőségére emlékező szenátor időnként morgolódott amiatt, hogy a Szenátusból egyszerű vitakört csináltak. A többség emlékezetében azonban még élénken élt a Coruscant hatalmának emléke a Birodalom sötét évtizedeiből. Ők pontosan egy viszonylag gyenge központi kormányt szerettek volna.

Mint kiderült, kizárólag a Gazdasági Bizottság állt elő új törvénytervezetekkel, ami azt illeti, egyáltalán bármi bejelentésre érdemes újdonsággal. Gavrisom rutinos könnyedséggel pörgette le a többi bizottságot, s az ülés alig két órával a kezdete után már be is fejeződött.

S mégis, ahogy Leia csatlakozott a csarnokból kihömpölygő lények áradatához, gyanította, hogy a Nagytanács szenátorai közül senki sem a megszokott módon tölti majd ezt a délutánt. Mindenkinek a Caamas körül fog járni az agya. A Caamas és az igazságszolgáltatás körül.

Vagy esetleg a bosszú körül.

– Fenség? – kiáltotta félénken egy hang a beszélgetések moraja fölött.

– Itt vagyok, Thripio! – állt meg Leia a magasba nyújtva a kezét.

– Ah! – sóhajtotta a droid, miután a maga modoros módján áttört a tömegen. – Remélem, minden jól ment az ülésen!

– Pontosan az történt, amire a körülményeket figyelembe véve számítani lehetett – vont vállat Leia. – Nem jött üzenet az adatkártyával foglalkozó technikusoktól?

– Attól tartok, nem – felelte sajnálkozva Thripio. – Solo kapitánytól azonban igen. Visszatért, és a lakosztályukban várja önt.

Leia érezte, hogy felgyorsul a szívverése.

– Mondott valamit az iphigini küldetéséről?

– Nem, sajnos nem – sajnálkozott Thripio ismét. – Rá kellett volna kérdeznem?

– Nem, minden rendben van – nyugtatta meg Leia.

– Nem úgy tűnt, mintha túlzottan beszédes kedvében lett volna – motyogta a droid. – Lehet, hogy akkor sem mondott volna semmit, ha rákérdezek.

– Valószínűleg nem – értett egyet Leia elmosolyodva, miközben kedves emlékek százai sorakoztak elő elméjében a férjéről. Eredetileg úgy tervezte, egyenesen az irodájába megy, hogy átnézzen néhányat az asztalán tornyosuló iratok közül. Most azonban inkább úgy döntött, hogy az várhat. Han a lakosztályukban várja…

– Organa Solo tanácsos? – kérdezte valaki mellette.

Leia felé fordult, a gyomra összerándult. A hang és az elme mintázata…

Jól sejtette. Valóban Ghic Dxono, az ishori szenátor szólította meg.

– Igen, Dxono szenátor?

– Beszélnem kell önnel, tanácsos – szögezte le a másik határozottan. – Az irodájában. Azonnal.

– Természetesen – bólintott Leia, s a gyomra még jobban összeszorult. Az ishori érzelmei nyugtalanságról árulkodtak, de semmi mást nem tudott kiolvasni belőlük. – Mehetünk.

Együtt folytatták az útjukat a tumultusban, nyomukban Thripióval. A félkör alakú oldalfolyosó felé igyekeztek, ahol a Nagytanács tagjainak irodái voltak. Leia megpillantotta Feylyát, amint épp eltűnt a saját szobájában; aztán túljutottak a folyosó ívén…

Leia megtorpant, s önkéntelenül is levegő után kapkodott. Annyira lekötötték gondolatai és Dxono valahogy nyomasztó jelenléte az oldalán, hogy nem terjesztette ki érzékeit előre a folyosón. Három személy várakozott az irodája előtt: Dxono egyik titkára és két karcsú, tetőtől talpig csuklyás köpenybe burkolózott lény.

– Beszélni akarnak magával – közölte Dxono nyersen. – Hajlandó fogadni őket?

Leia nyelt egy nagyot. Rég elfeledettnek hitt gyermekkori emlékek törtek rá az Alderanról, mikor nevelőapja, Bail Organa megengedte, hogy vele tartson a Déli-szigetekre…

– Igen – felelte Dxonónak halkan. – Megtiszteltetés, hogy találkozhatok caamasi barátaival.

A Szenátus üléseinek szokásos menetét ismerve Han arra számított, hogy még legalább egy óráig Leia irodájában gubbaszthat, mielőtt a felesége előkerül. Így hát kellemesen meglepődött, mikor éppen csak kényelembe helyezve magát a belső szobában, egy halk szisszenés elárulta, hogy a külső ajtó kinyílt.

Halkan levette a lábát Leia íróasztaláról, ugyanolyan halkan felállt a székéből, és odalopakodott a két helyiséget elválasztó ajtóhoz. A régi szép időkben felesége beléptekor egy hatalmas öleléssel és egy csókkal lepte volna meg, mostanában azonban hála Leia egyre erősödő jediképességeinek, hiábavaló erőfeszítés lett volna megpróbálni meglepni.

Mellesleg most sokkal jobban felbosszantotta volna valami gyerekes tréfával, mint ezzel az egész iphigini üggyel. Különösen, ha van vele valaki.

Volt. Han a fülét az ajtóhoz szorítva legalább két hangot hallott még a Leiáén kívül.

Egy pillanatig csak állt, várva, hogy eldőljön, Leia behozza-e a vendégeit, vagy őt hívja ki, hogy üdvözölje őket. Persze csak ha nem hagyja inkább ki teljesen az egészből…

Ekkor az íróasztalon álló kom képernyője hirtelen életre kelt.

– …értenie, hogy nem kívánunk senkinek bajt okozni – mondta valaki. – Nem vágyunk a bosszúra, az igazságszolgáltatás pedig már elkésett.

Han a homlokát ráncolva visszament az íróasztalhoz. Oké. Leia azt akarta, hogy hallgassa végig a beszélgetést, de nem akarta, hogy kimenjen. Vagy hogy az, akivel beszél, megtudja, hogy kihallgatják.

Ránézett a képernyőre, és rögtön megértette a dolgot. Két ishori volt odakint… és két caamasi.

– Nem a bosszúról van szó – makacskodott az egyik ishori. Valószínűleg egy szenátor, vélte Han, már ha jelent valamit az aprólékosan kidolgozott váll-lap. – Az igazságszolgáltatás pedig sohasem jöhet túl későn.

– És mégis, mi célt szolgálna ez az úgynevezett igazságszolgáltatás? – vágott vissza halkan az egyik caamasi. – A világunk elpusztult, a néhány túlélő pedig szétszóródott a galaxisban. A bothaiak megbüntetése egyszerre mindent jóvátenne?

– Talán igen – felelte az ishori kissé felemelt hangon. Ha az ishoriaknak keményen és gyorsan kellett gondolkodniuk, mindig dühbe gurultak. Han elfintorodott, ahogy eszébe jutottak a hiábavaló iphigini tárgyalások. – Ha a bothaiakat bűnösnek találnák és köteleznék, hogy tegyék jóvá…

Az asztal végén felcsipogott a másik kom. Leia privát vonala, állapította meg Han idegesen. Pont akkor, mikor kezdett volna érdekessé válni a kinti beszélgetés! De valószínűleg valamelyik kölyök az, fel kell vennie. Egy ujjmozdulattal felvételre állította a kinti eseményeket közvetítő komot – ami valószínűleg törvénytelen volt, de nem különösebben érdekelte –, majd levette a hangerőt és fogadta a másik hívást.

Nem a kölykök voltak, nem is Winter, de még csak nem is a noghrik.

– Hello, Solo! – üdvözölte Talon Karrde. – Nem rád számítottam ezen a csatornán.

– Ezt én is mondhatnám – ráncolta a homlokát Han a csempészre. – Hogy szerezted meg ezt a frekvenciát?

– Természetesen a feleséged adta meg – felelte Karrde, és sikerült egyszerre gazemberes és gyerekes ábrázatot öltenie. – Én hoztam vissza a Coruscantra a Waylandről a Wild Karrdéval. Azt hittem, tudsz róla.

– Igen, Leia küldött egy rövid üzenetet – bólintott Han. – Azt viszont nem tudtam, hogy kicsaltad tőle a privát vonalának a frekvenciáját.

Karrde elmosolyodott, de aztán újra elkomorodott.

– Egyszer csak azon vettük észre magunkat, barátom, hogy egy láda robbanószeren ülünk – közölte. – Leia és én úgy döntöttünk, hogy hasznos lenne, ha bármikor el tudnám érni… hogy is mondjam… diszkréten. Beszélt már a caamasi adatkártyáról, amit a Waylandről vitt magával?

Han tekintete a két caamasit mutató képernyőre villant.

– Nem, még nem tudtunk beszélni, mióta visszajöttem. De egész véletlenül épp két caamasi van nála az irodájában. Két ishori társaságában.

Karrde halkan elfüttyentette magát.

– Tehát az ishorik is kezdenek belekeveredni. Ezek szerint a diamalák kétségtelenül a másik oldalra állnak majd.

– Ó, kétségtelenül! – helyeselt Han. – De minek a másik oldalára?

– Nem hiszem, hogy még mindig titok lenne – tűnődött Karrde fennhangon. – Legalábbis azokban a magas körökben, amelyekben mostanság forgolódsz. Leia majd elmondja később a többit, de a lényeg az, hogy felfedeztük, hogy egy csoport eddig még nem azonosított bothai tette tönkre a Caamas pajzsait az elpusztítása előtti éjszakán.

Han gyomra görcsbe rándult.

– Remek! – mordult fel. – Egyszerűen remek! Mintha nem lennének így is elegen, akik utálják a bothaiakat. Pont ez hiányzott.

– Egyetértek – bólintott Karrde. – Remélem, a Szenátus képes lesz valamennyire ellenőrzése alatt tartani az ügyet. Egyébként azért hívtam Leiát, hogy közöljem, Mazzic barátunk elfogta Lak Jitet, a devaronit, aki tulajdonképpen rátalált az adatkártyára. Bezártuk, és bezárva is marad, amíg Leia másképp nem dönt. Sajnos, úgy tűnik, annyira már elterjesztette a hírt, amennyire a lábától és a beáramló kreditektől tellett. Attól tartok, reménytelen lesz a dolgot az Új Köztársaság vezetésének magánügyeként kezelni.

– Hát már úgyis kezdtek túl simán menni a dolgok – mondta Han keserűen. – Köszönjük.

– Nincs mit – felelte Karrde nyájasan. – Tudod, hogy bármikor számíthattok rám.

– Az jó – bólintott Han. – Van ugyanis egy problémám, amit szeretném, ha megpiszkálnál egy kicsit.

– Természetesen. Készpénz vagy átutalás?

– Akadt egy kis összetűzésünk néhány kalózzal az Iphiginnél – folytatta Han elengedve a füle mellett a kérdést. – Tekintélyes méretű csapat volt: egy Kaloth csatacirkáló, néhány koréliai naszád és pár Corsair vadász.

– Jól felszerelt banda – értett egyet Karrde. – Másfelől csak egy bolond csapna le az Iphigin mellett elég tűzerő nélkül.

– Ettől függetlenül meglepett egy kicsit a dolog – mondta Han. – De most jön a lényeg. Luke szerint a csatacirkálón klónok voltak.

Karrde arckifejezése mit sem változott, csak a szeme sarkában feszültek meg az izmok észrevehetően.

– Nahát, mik vannak – morogta. – És miféle klónok?

– Azt nem mondta – vont vállat Han. – Hallottál már olyan kalózokról, akik klónokkal töltik fel a hajóik legénységét?

– Most nem jut eszembe egy sem – vakarta meg a szakállát elgondolkodva Karrde. – Szerintem abból a nagy birodalmi offenzívából maradtak meg, tíz évvel ezelőtt. Thrawn főadmirális elég sokáig uralta a Tantiss-hegyet ahhoz, hogy jó párat létrehozzon belőlük.

– De mit keresnek egy kalózbandában? – makacskodott Han. – Szerinted a Birodalom nem akarná inkább magának megtartani a maradékot?

– Igaz – látta be Karrde. – De lehet, hogy úgy gondolták, hatékonyabb bérbe adni őket tanácsadókként vagy elit katonákként. Cserébe meg ők választhatják ki a célpontokat vagy részt kapnak a zsákmányból.

– Lehet – bólintott Han. – De az is lehet, hogy valamelyik banda talált egy újabb klónhengerkészletet.

Karrde szája megrendült.

– Igen – értett egyet komoran. – Akár ez is lehetséges.

– Tehát, mit csináljunk?

– Szerintem jobb lesz, ha én foglalkozom az üggyel – vélte Karrde. – Majd meglátjuk, mit tudok kideríteni. Készpénz vagy átutalás? – vonta fel az egyik szemöldökét.

Han az égre emelte a tekintetét. Minden egyes alkalommal, mikor azt hitte, hogy Karrde végre valami nemeset és önfeláldozót tesz, a másiknak valahogy sikerült emlékeztetnie rá, hogy a kapcsolata az Új Köztársasággal szigorúan üzleti jellegű.

– Feladom – tárta szét a karját. – Mivel lehetne téged végre a mi oldalunkra állítani?

– Ó, nem is tudom – tűnődött el Karrde. – Téged mi tántorított el a független kereskedők gondtalan életétől?

Han elfintorodott.

– Leia – jelentette ki.

– Pontosan – mondta Karrde szárazon. – Na már most, ha lenne egy húga… gondolom, nincs neki.

– Én nem tudok róla – vont vállat Han. – Bár… a Skywalker famíliánál sohasem lehet tudni.

– Nincs időm kivárni, amíg előkerül – közölte Karrde. – Rendben, csináljuk akkor átutalással. Az árat majd később megbeszéljük.

– Nagylelkű vagy.

– Tudom – vigyorgott Karrde. – Kinek jelentsek: neked vagy Luke-nak?

– Inkább nekem – javasolta Han. – Luke-ot nem biztos, hogy el tudod érni; már elindult a maga kis privát kalózvadászatára.

– Tényleg? – ráncolta a homlokát Karrde. – És kire hajt, ha szabad megkérdeznem?

– A Cavrilhu bandára. Az Új Köztársaság hírszerzése megszerezte az egyik fészkük koordinátáit, egy aszteroidacsoport a Kauron rendszerben, mire Luke úgy döntött, hogy belopakodik és körülnéz egy kicsit.

– Értem. Gondolom, már túl késő lenne visszahívni?

– Valószínűleg – felelte Han. – De ne aggódj, Luke tud vigyázni magára!

– Nem is miatta aggódom – fintorodott el Karrde. – Inkább az zavar, hogy a hirtelen felbukkanásával felzavarja őket, aztán bottal üthetjük a nyomukat.

– Hát, ha ilyen könnyen megijednek, akkor nem jelenthetnek túl nagy veszélyt – vélte Han.

– Így is fel lehet fogni a dolgot. – Karrde elhallgatott, árnyék suhant át az arcán. – Apropó, Luke hogy van mostanában?

Han figyelmesen szemügyre vette a csempészt, próbálva megfejteni hirtelen megváltozott arckifejezését.

– Azt hiszem, nincs semmi baja – válaszolta óvatosan. – Miért?

– Csak egy megérzés – felelte Karrde. – Mara szokatlanul ideges mostanában, és egy kicsit érzékenynek is tűnt egy darabig, miután összefutottunk Leiával a Waylanden. Azt hittem, talán Luke-kal lehet kapcsolatban a dolog.

– Különös, hogy megemlítetted ezt – vakarta meg az állát elgondolkodva Han. – Ugyanez az érzésem támadt Luke-kal kapcsolatban, mikor utoljára szóba hoztam előtte Marát. Véletlen egybeesés lenne?

– Talán – vont vállat Karrde. – Ugyanakkor mind a kettejükben nagyon erős az Erő. Lehet, hogy készül valami, amit mind a ketten érzékelnek.

– Lehet – bólintott Han lassan. Bár ez még nem magyarázza meg azt, ahogy Luke viselkedett az Iphiginnél. Vagy mégis? – Esetleg a klónok?

– Megpróbálok majd beszélni Marával róla – ígérte Karrde. – Talán valahogy össze tudjuk hozni őket.

– Igen, elég régen találkoztak már – helyeselt Han. – Én majd megpróbálom megpuhítani Luke-ot, ha visszajött.

– Jó – mondta Karrde. – De addig is jobb lesz, ha ráállok erre a kalózügyre. Üdvözöld a nevemben Leiát, és mondd meg neki, hogy majd jelentkezem!

– Persze – bólintott Han. – Jó vadászatot!

Karrde elmosolyodott, s azzal a képernyő elsötétült.

Han sötéten maga elé meredve hátradőlt a székben. A Caamas. Amint azt Karrdénak is mondta, pont ez hiányzott most az Új Köztársaságnak.

Ugyanis nemcsak a Caamasról szólt a dolog, bár a Caamas már önmagában is épp elég rossz volt. Az igazi problémát az jelentette, hogy a Caamas újbóli előrángatása elő fogja hozni még legalább ezer atrocitás emlékét, amelyeket egyik csoport a másiknak okozott az évek során. Régi ellentétek, ősi viták, örök konfliktusok – tőlük forrongott a galaxis. Ez tette lehetővé, hogy a Karrdéhoz – és ami azt illeti, hozzá meg Csubihoz – hasonló emberek tisztességesen megéljenek a csempészésből. Annyi fél áll a konfliktusok különböző oldalain, akik vevők a csempészek áruira…

Az elmúlt néhány évtizedben a Birodalom elleni összefogás szükségessége a legtöbb vitát a felszín alá temette. Ennek azonban vége. A Birodalom jelentette fenyegetés a nevetségesség szintjére csökkent. Ha a Caamas-ügy ismét felhevíti azokat a régi problémákat…

Összerezzent, ahogy az ajtó szisszenve kinyílt.

– Helló – mondta Leia halkan, és belépett a szobába.

– Ó! Helló – tápászkodott fel ültéből Han, egy elkésett pillantást vetve az interkom képernyőjére. Először a Karrdéval folytatott társalgásban, aztán a saját gondolataiban merült el, s így észre sem vette, hogy Leia vendégei távoztak.

– Bocsáss meg, elmerengtem!

– Semmi baj – lépett oda hozzá Leia egy gyors ölelésért. Vagy talán nem is olyan gyorsért. Ott maradt, szorosan hozzábújva férjéhez.

– Épp most beszéltem Karrdéval – mondta Han. Leia hajszálai az ajkát csiklandozták. – Elmondta, mit derítettetek ki a Caamasról.

– Bajban vagyunk, Han – suttogta Leia a férfi mellkasába. – A legtöbben még nem látják, de ez lehet a legnagyobb fenyegetés, amivel az Új Köztársaságnak valaha szembe kellett néznie. Szó szerint darabokra téphet minket.

– Minden rendben lesz – csitította Han, a pillanat komolysága ellenére egy kicsit nevetségesnek érezve magát. A legtöbb szenátor nem vette észre, milyen veszélyt jelent a Caamas, ő azonban igen. – Az almaniai lázadást is átvészeltük, emlékszel?

– Ez most más – felelte Leia. – Kueller egy feldühödött fickó volt, aki összevissza csapkodott maga körül, az Új Köztársaság pedig megpróbálta úgy megfékezni, hogy közben ne hihesse mindenki azt, hogy a Birodalom egy új változata lettünk. A Caamas viszont őszinte, jó emberek között szít ellentéteket, akik mind igazságot akarnak szolgáltatni, csak épp abban különböznek rettenetesen, hogy mit értenek igazságszolgáltatás alatt.

– Akkor is minden rendben lesz – makacskodott Han, megfogva Leia felsőkarját, és eltolva magától annyira, hogy a szemébe nézhessen. – Ne adjuk fel, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, jó?!

Elhallgatott, hirtelen szörnyű gyanú hasított belé.

– Hacsak – tette hozzá lassan – már vége nincs az egésznek. Tudsz valamit, amit én nem?

– Nem tudom – nézett félre Leia. – Érzékelek valamit az előttünk álló napokkal kapcsolatban. Egy… nem is tudom… fordulópontot, azt hiszem, ahol valami életbe vágóan fontos dolog kétféleképpen is alakulhat.

– A Caamasszal kapcsolatban? – kérdezte Han.

– Nem tudom – sóhajtott fel Leia. – Próbáltam meditálni, de még semmi többet nem tudtam meg. Csak annyi biztos, hogy akkor kezdődött, mikor találkoztam Karrdéval a Waylanden, és elolvastuk a caamasi adatkártyát.

– Hm. – Han azt kívánta, bárcsak megpróbálta volna lebeszélni Luke-ot a privát kis kalózvadászatáról. Ő talán segíthetne Leiának fókuszálni a megérzéseit. – Ne aggódj, meg fogod tudni, mi az! Egy kis pihenés… egy gyöngéd férj társaságában… és minden be fog ugrani.

Leia elmosolyodott, s arcáról eltűnt a feszültség egy része.

– Ez az, amit szeretnél? Egy kis hitvesi gyöngédséget?

– Először is el akarlak vinni innen – fogta meg a karját, és indult el az ajtó felé Han. – Csendre és nyugalomra van szükséged; és ha a kölykök visszajönnek az iskolából, mind a kettőből nagyon kevés marad. Élvezzük ki, amíg lehet.

– Jól hangzik! – sóhajtott fel Leia. – Nem hiszem, hogy a többiek bármi mást csinálnának, mint hogy az igazságszolgáltatáson és a bosszún vitatkoznak. Ahhoz pedig nem kell az én segítségem.

– Na ugye – helyeselt Han. – A következő egy óra során semmi fontos nem fog történni a galaxisban.

– Biztos vagy benne?

– Garantálom – simított végig Leia karján Han megnyugtatóan.

 

A híd fényei megrebbentek, és az ablakokon túl a hipertér pöttyözött látványa elhalványult.

Csak éppen nem a csíkokká mosódott csillagok megszokott képe vette át a helyét. Ez alkalommal totális sötétségbe halványult.

És totális vakságba.

Nalgol kapitány egy hosszú pillanatig kinézett a Tyrannic ablakain az ürességbe, leküzdve magában a sebezhetőség émelyegve rátörő érzését. Igaz, az álcázóernyő leple alatt végrehajtott ugrás teljesen vakon és süketen juttatta el a csillagrombolót a Bothawui rendszerbe, márpedig ez potenciálisan katasztrofális állapot volt egy hadihajó számára. Ebben az esetben azonban az álcázóernyő természetesen a másik irányba is működött, elrejtve őket az ellenség elől. Ennek ellenére, mivel minden más szempontból egyenlők voltak az esélyek, önként nem szívesen vállalta volna a cserét.

– Jelentés a hangárból, uram! – kiáltotta a vadászgépeket irányító tiszt. – A felderítők elindultak.

– Nyugtázva – szólt vissza Nalgol, annyit szemügyre véve az odakinti feketeségből, amennyit csak a feje megmozdítása nélkül tudott, nem vette volna jól ki magát, ha a híd legénysége előtt ide-oda bámul a semmibe. Megpillantotta a hajótest alól felbukkanó hajtóműfények egyikét; aztán a felderítő áthatolt az álcázóernyőn, és eltűnt.

Nalgol vett egy mély lélegzetet, és megint eltöprengett, hogy vajon mi a fenét keresnek ők itt? Disra moff irodájában ülve Trazzennel, Argonéval és Dorjával még úgy tűnt, van valami értelme az egésznek. Itt viszont, a vad Bothawui rendszer közepén, több millió kilométernyire mindentől, egyáltalán nem látszott olyan jó ötletnek.

Másfelől viszont Thrawn főadmirális tervei közül hány tűnt akár csak homályosan is érthetőnek, mielőtt rászabadult volna az ellenségre?

Nalgol magában felhorkant. Sohasem szolgált közvetlenül Thrawn alatt, sőt ami azt illeti, a Birodalom egyetlen főadmirálisa alatt sem, úgyhogy sohasem tudott véleményt alkotni a képességeikről. Ennek ellenére még akkor is el kellett ismernie, hogy a Birodalom jó úton halad a főadmirális vezetése alatt, mikor a Tyrannicot Thrawn háborús gépezetének a peremére szólította a kötelesség, s csak a távolból szemlélhette az eseményeket. Mielőtt végzett volna vele az az áruló noghri, Rukh.

Illetve látszólag végzett vele. Ez aztán csinos kis trükk volt! Hogyan maradhatott életben?

S ami még fontosabb, miért rejtőzött el ilyen hosszú időre, s miért hagyta, hogy a Daala admirálishoz hasonló megalomániás barmok elpocsékolják a Birodalom erőforrásait?

És most, hogy visszatért, miért pont Disra moffal állt össze?

Nalgol magában elfintorodott. Sohasem kedvelte Disrát. Ráadásul sohasem bízott benne – mindig az a benyomása támadt, ha ránézett, hogy a moff inkább harcolna körömszakadtáig a Birodalom romjaiból neki jutó morzsáért, semmint hogy valaki más vezetése alatt növekedni lássa. Ha Thrawn összeállt vele, akkor talán mégsem olyan zseniális, mint ahogy a legendák tartják.

Dorja persze kezeskedett a főadmirális katonai tehetségéért és jelleméért. De hát Argona meg magának Disrának a hozzáértését garantálta. Mit tudnak hát valójában?

De legalább valóban Thrawn tért vissza. Az elvégzett genetikai elemzés ezt minden kétséget kizáróan megerősítette. Thrawn az, márpedig róla mindenki azt állítja, hogy katonai lángelme. Csak remélhette, hogy nem tévednek.

A bal oldalon valami mozgásra lett figyelmes, s arra fordulva látta, ahogy egy felderítő átlépve az álcázóernyő határát, módosítja a pályáját, hogy az ernyőn belül maradjon.

– Nos? – követelte Nalgol.

– Majdnem rajta vagyunk, uram – felelte a kommunikációs tiszt. – Csak minimális pályamódosításra van szükség.

– Küldje át a pályát a kormányosnak! – utasította Nalgol, bár nagyon dühös lett volna, ha ezt még nem tették volna meg. – Kormányos, indulás! Kom, mi a helyzet az Obliteratorral és az Ironhanddel?

– A felderítőink kapcsolatba léptek az öveikkel, uram – jelentette a vadászokat irányító tiszt. – Egyeztetik a pályáinkat, nehogy összeütközzünk.

– Remélem is – jegyezte meg Nalgol jeges hangon. Épp elég volt vakon és süketen lapulni itt; a szakmai megszégyenülés csúcsa lenne, ha három csillagrombolónak sikerülne egymásba rohannia. De még annál is rosszabb, ha az álcázóernyők kikapcsolnának és az egész Bothawui rendszer élvezhetné a látványosságot.

De pillanatnyilag természetesen nem láthatták őket. Ez volt a lényege az egész műveletnek. Ami pedig a bothaiak védelmi berendezéseit illeti, számukra semmi sem volt idekint, csak egy maroknyi, láthatólag céltalanul köröző kis hajó.

Egy maroknyi kis hajó… és még egy nem is olyan kicsi üstökös.

– Úton vagyunk, kapitány – jelentette a kormányos. – Öt perc múlva ott leszünk.

– Nyugtázva – bólintott Nalgol.

A percek lassan fogytak. Nalgol kitartóan nézte az ablakokon túli feketeséget, időnként megpillantva egy-egy hajtóműfényt, ahogy egyik-másik felderítő visszabukott az álcázóernyő alá, hogy ellenőrizze a Tyrannic helyzetét, majd újra kilépett az ernyő alól. A számláló elérte a nullát… a kapitány érezte, hogy a hatalmas hajó lassulni kezd…

És hirtelen ott volt a jobb oldalon: egy szeletnyi piszkos szikla és jég fúródott át az ernyőn, és siklott gyorsan a hajó tatja felé.

– Vigyázzanak! – csattant fel a kapitány. – Elmegyünk mellette!

– Rajta vagyunk, uram! – kiáltott vissza a kormányos. Igen, az üstökös szélének hátrafelé irányuló mozgása Nalgol szeme láttára lassult le, majd fordult meg, míg végül meg nem állapodott a parancsnoki felépítmény előtt, a jobb oldalon. – Pálya stabilizálva, kapitány.

– Rögzítőhevederek?

– A siklók már úton vannak velük, uram – jelentette egy másik tiszt. – Tíz percen belül rögzítik őket.

– Jó. – A hevederek természetesen közel sem voltak olyan erősek, hogy együtt tarthassák a csillagrombolót és az üstököst. Mindössze azt a célt szolgálták, hogy megfelelő visszacsatolást adjanak a kormányosnak a két test egymáshoz képest nyugalomban lévő pozíciójának a fenntartásához, miközben az üstökös folytatta lusta sodródását a Bothawui felé. – Van valami hír a másik két csillagrombolóról?

– Az Ironhand már sikeresen rögzítette a hevedereit – közölte a kommunikációs tiszt. – Az Obliterator is a helyén van; körülbelül akkorra fejezi be a műveletet, mint mi.

Nalgol bólintott, vett egy mély levegőt és halkan kifújta. Tehát megcsinálták. Itt vannak, és a bothaiak valószínűleg nem vehetik észre őket.

Most már nincs más dolguk, mint várni. És bízni abban, hogy Thrawn főadmirális valóban az a lángelme, amelynek mindenki tartja.