Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

6. FEJEZET

 

A nőstény alacsony volt, szőrös, harsány és elszántan próbált rásózni Wedge Antiilesre egy dinnyét.

– Sajnálom – próbált a lehető legtávolabb kerülni tőle a pilóta a zsúfolt morishimi piacon, kifelé fordított tenyerét maga elé tartva. – Ma nem kívánok wkou dinnyét, köszönöm.

A morishi nőstény vagy nem értette a Basic nyelvet, vagy még nem állt készen belátni vereségét. Szorosan Wedge nyomában maradt a nyakába akasztott tálcával, s miközben felé nyújtogatta a gömbölyű, halványpiros héjú dinnyét, egyfolytában hadart valamit a saját nyelvén.

– Most nem kérek – ismételte meg Wedge határozottan, és próbálta felfedezni valamelyik zsiványkommandóbeli társát a vásárlók forgatagában. Janson és Tycho elméletileg tudott valamennyire a morishiak nyelvén, de pillanatnyilag egyiküket sem látta.

Hirtelen azonban rés támadt a körülötte zajló gyalogosforgalomban.

– Talán majd holnap! – kiáltotta oda a nősténynek, azzal lelépett.

– Szép dolog, mondhatom! – csendült fel mögötte Janson hangja. – Egy ekkora X-szárnyú pilóta, és nem tud nemet mondani?

– Megvettem vagy nem vettem meg? – vágott vissza Wedge szembefordulva vigyorgó bajtársával. – Hol voltál, mikor szükségem volt rád?

– Ó, a show nagy részét láttam – vigyorgott még szélesebben Janson. – Különösen tetszett az a rész, amikor elé tartottad a tenyeredet.

– Miért, az itt nem azt jelenti, hogy „nem”? – szűkült össze Wedge szeme.

– Hát nem egészen – felelte Janson láthatólag remekül szórakozva. – Azt jelenti, hogy azon az áron nem akarod, de az eladó próbálkozhat egy jobb ajánlattal.

– Köszönöm szépen, hogy elárultad! – mordult fel Wedge. – Nem csoda, hogy nem akart békén hagyni.

– Nagy a világ – állapította meg Janson filozofikusan. – Annyi mindent kellene tudni az embernek. Gyere, összefutottam az egyik régi barátoddal!

– Remélem, nem próbál meg rám sózni valamit – morogta Wedge, miközben Janson átvezette a vásárlók között. – Van valami hír a bázisról?

– Nem sok – szólt vissza Janson a válla fölött. – A tárgyalás még csak egy félórája kezdődött el. És ha egy olyan híres tábornokról van szó, mint Bel Iblis, akkor valószínűleg még az előzetes bókokon sem jutottak túl. Itt is vagyunk. Hé… tábornok!

Pár emberrel arrébb egy előkelő kinézetű, fekete köpenyes alak megfordult…

– Lám, lám – mondta Wedge, közelebb nyomakodva és a kezét nyújtva. – Calrissian tábornok!

– Most már csak simán Calrissian – helyesbített Lando Calrissian, a hóna alá véve a nála lévő wkou dinnyét, és megragadva Wedge kezét. – A katonai karrieremnek már rég vége. Jó téged újra látni, Wedge.

– Téged is – felelte Antilles. – Mit csinálsz pont a galaxisnak ebben a fertályában?

– Reménykedem, hogy sikerül beszélnem Bel Iblis tábornokkal – intett Lando a fejével az Új Köztársaság vadászbázisának piramis alakú, a város mögött elhelyezkedő indítótornyai felé. – Tenni kellene valamit a Varn környékén egyre fokozódó kalóztevékenység ellen.

– Elkapták az ércszállítmányaidat, mi? – kérdezte Wedge.

– Egyfelől, másfelől pedig elriasztják a potenciális kuncsaftjaimat – válaszolta Lando. – Nem tudom, hallottál-e róla, hogy hozzáépítettem egy kaszinót és egy kilátótermet a Deep Pocketshez.

– Ez aztán nagy húzásnak tűnik – jegyezte meg Janson szárazon.

– Meglepne, milyen érdekes látvány a víz alatti bányászat – magyarázta Lando. – Ami azt illeti, csúcsforgalom esetén maga a kaszinó többet hoz, mint az egész komplexum. Így viszont, hogy félnek odajönni…

– Egyszerre mindenhol kalózbandák bukkantak elő – helyeselt Wedge. – Még a Mag rendszereiben is. Próbáltál már beszélni a Coruscanttal?

– Már teljesen berekedtem tőle – legyintett Lando keserűen. – Semmit sem értem el. Azok a bürokratikus bitszortírozók ugyanolyanok, mint a Birodalom idején.

– Néhány még ugyanaz is! – horkant fel Janson.

– Ez a legújabb politikai irányváltás talán segít majd – vélte Wedge, próbálva elterelni a beszélgetést arról, ami neki és a Zsiványkommandó többi tagjának is érzékeny pontja volt. – Egyértelmű, hogy csak úgy történhet változás, ha a politikai hatalmat visszahelyezik a rendszerek és szektorok szintjére. A Birodalom már bebizonyította, hogy a központosítás nem működik.

Felnézett a tiszta, kék égre.

– Hát nem furcsa, hogy megfordultak a dolgok? Emlékszem, voltak idők, amikor ha ilyen közel állomásoztunk a Birodalom határához, akkor az X-szárnyúban aludtunk. Most meg úgy sétálgatunk itt, mintha a Svivrenen vagy az Ord Mant ellen lennénk.

– A helyedben én nem lennék túlzottan elbizakodott! – figyelmeztette Janson. – A Birodalom még messze nem halott. Nagyon is oda tudnának ütni, ha akarnának.

– És egyszer már nézett úgy ki, hogy bedobják a lapjaikat – tette hozzá Lando. – Emlékszel, milyen volt a helyzet, mielőtt Thrawn főadmirális visszatért?

– Wedge? – kiáltotta egy hang a lármás piactéren. – Hé… Wedge!

Wedge lábujjhegyre állva körülnézett, megpillantott egy kócos, világosbarna fejet, és felemelte a kezét.

– Itt vagyok.

– Ki az? – kérdezte Lando a nyakát nyújtogatva, hogy lásson valamit.

– A neve Tycho Celchu – felelte Wedge. – A Zsiványkommandó tagja. Nem tudom, ismeritek-e egymást.

– Hé, Wedge – ért oda melléjük Tycho. – Ezt a fickót neked is hallanod kell! – közölte sötét arccal, komor hangon. – Gyere, itt van nem messze!

Átvezette őket a piactéren egy kis pulthoz, amelyen egy aszott morishi könyökölt.

– Ő az – gyűjtötte maga köré a társait Tycho. – Wsimi protou?

– Mrishkavish foril – zihálta a morishi. – Mshisht Caama, por krivresmi Both.

Janson halkan elfüttyentette magát.

– Mit mond? – kérdezte Wedge.

– Azt, hogy épp most került elő egy új információ a Caamas elpusztításáról – fordította Tycho komoran. – És hogy a bothaiak a felelősek a történtekért.

– Ugye csak viccelsz? – meredt Wedge Tychóra.

– Úgy nézek én ki? – tört ki Tychóból. Kék szeme szikrátszórt. – Stimmelne, nem? Az Endor, a Borleias és most ez.

– Nyugi! – csempészett Wedge egy kis gyakorlótéri keménységet a hangjába. – A Borleiasról nem is a bothaiak tehettek.

Tycho feszengve vállat vont.

– Nem teljesen – visszakozott morogva.

– Hallottál már valamit erről az új caamasi információról? – nézett Wedge Landóra.

– Egy árva szót sem – méregette Lando gyanakodva a morishit. – Kérdezd meg, ő hol hallotta!

– Rendben. – Tycho feltette a kérdést a morishinak, és választ is kapott rá. – Azt mondja, az Öreg Remetétől – fordította le. – A Nagy Tatmana-hegyen él, egy barlangban. Láthatólag mindenről tud, ami a galaxisban történik.

Wedge megfordult, és felnézett a Tatmana-hegységre, aminek fűrészfogas csúcsai az Új Köztársaság bázisával szemben nyúltak az ég felé, a város másik oldalán. Nehezen tudta elképzelni, hogy valami öreg bennszülött remete onnan tudhatná, hogy mi folyik itt lent a városban, a galaxisról már nem is beszélve.

Másfelől viszont Wedge épp eleget kószált Luke Skywalkerrel ahhoz, hogy tudja, vannak megmagyarázhatatlan dolgok a világon. Lehet, hogy ez az Öreg Remete egyike az Erő latens birtokosainak, akiket Luke állandóan igyekszik felkutatni.

És ami azt illeti, pillanatnyilag nem volt túl sok dolguk.

– Kérdezd meg, hol találjuk ezt az Öreg Remetét! – utasította Tychót.

– Fel akarsz menni oda? – kérdezte Lando, ahogy Tycho megint a morishihoz kezdett beszélni. – Mi a fenének?

– Kíváncsiságból – vigyorgott rá Wedge. – Van időnk, a tábornoknak még pár óráig nem lesz szüksége ránk. Velünk tartasz?

Lando felsóhajtott.

– Mutasd az utat! – bólintott beletörődően.

 

Az erős szélben enyhén megdőlve a három X-szárnyú kecsesen leereszkedett a város fölé magasodó szirtre.

– Nektek könnyű – morogta Lando, magában felmérve a zsebkendőnyi helyet, amelyet neki hagytak, hogy letegye a Lady Luckot. Szoros lesz, de a büszkesége nem engedte, hogy visszavonulót fújjon. Tovább morogva a szirt felé ereszkedett a jachttal.

Tényleg elég szoros lett a leszállás, s csak tovább nehezítette az erős szél. Ennek ellenére sikerült különösebb gond, s ami még fontosabb, bármiféle zavar nélkül letennie a hajót. Miután kikapcsolta a hajtóműveket, lemászott a pilótafülkéből levezető létrán, és a kijárat felé vette az irányt.

Wedge, Janson és Tycho a Lady Luck rámpájának tövében vártak rá.

– Hideg van itt fent – állapította meg Lando, megmarkolva a szélben vadul verdeső köpenye sarkát. – Remélem, az Öreg Remete barlangjában van fűtés!

– Legalább a szél nem fog fújni – helyeselt Janson egy keskeny, két méter magas repedésre mutatva a sziklafalban. – Az lesz az. Menjünk!

A barlang sokkal mélyebben nyúlt a hegy belsejébe, mint azt Lando a bejárata viszonylag szűk mérete alapján hitte volna. És meglepően meleg volt odabent.

– Mintha valami világítana előttünk – mondta Wedge. A hangja furán visszhangzott a zárt térben. – A fordulón túl.

– Most vajon be kell jelentkeznünk? – töprengett Lando, miközben feszengve körülnézett. A legkevésbé sem zavarta, ha egy szűk űrhajóban kellett utaznia, azonban egy keskeny járaton végigmenni úgy, hogy a feje fölött szinte érezte a rájuk nehezedő kőtömeg súlyát… nos, ez teljesen más lapra tartozott.

Vagy talán túlságosan is a Tantiss-hegy belsejére emlékeztette a hely. Akárhogy is, mikor befordult a sarkon, azon vette észre magát, hogy keze szorosan rákulcsolódik a pisztolya agyára.

S ez csak még hétköznapibbá tette az eléjük táruló látványt. A barlang kiszélesedő végében egyetlen ősöreg morishi ült, még annál is idősebb, akivel a pultnál beszéltek. Elmélyülteti pengette valamilyen hangszer húrjait. A jobb oldalán egy alacsony, katonai szerelőlámpa állt; a balján egy antik parázstartó. A barlang két oldalán, ahová alig jutott a szerelőlámpa fényéből, régi, nyilvánvalóan az Öreg Remete háztartását alkotó tárgyak sorakoztak. A háta mögött egy nehéz esésű, kézzel festett függöny lógott, nem teljesen eltakarva az üreg hátsó falát.

Ha az Öreg Remete meg is lepődött a láttukon, semmi jelét nem adta. Egy percig némán tanulmányozta őket, ahogy egypár méternyire megálltak tőle, majd ismét a hangszerére nézett, és morgott valamit a saját nyelvén.

– Üdvözöl minket – fordította Tycho. – Úgy ahogy. Tudni akarja, mit akarunk tőle.

– Mondd meg neki, hogy hallottunk valamit a Caamas elpusztításáról – utasította Wedge. – Szeretnénk többet hallani.

– Pénzt fog kérni – figyelmeztette Janson.

– Igaz – értett egyet Tycho. – Próbáljunk meg ötvenet kínálni neki.

A morishi megremegett.

– Háromszáz – közölte tisztán, szinte tökéletes kiejtéssel. – Ez a sztori háromszázat ér.

– Nahát, nahát – hümmögte Wedge szárazon. – Ennyit a helyi nevezetességekről. Gyanítom, valószínűleg sokkal jobban beszélik a Basicet, mint ahogy mutatják. Százat adok.

– Háromszáz – makacskodott az Öreg Remete. – Különben nincs sztori.

– Százötven – alkudozott Wedge. – Új köztársasági valutában. Ennyi van nálam.

– Háromszáz. Egy kredittel sem kevesebb.

– Majd én kifizetem – szólt közbe Lando körülnézve a barlangban. Valami nem tetszett neki ebben a helyben. Valami, ami nagyon kellemetlen emlékeket idézett fel benne…

– Legyen – sóhajtott fel Wedge. – Háromszáz. De ha nem éri meg…

– Megéri – biztosította az Öreg Remete. – Ahogy a sötét ostromló flotta összegyűlt a Caamas fölött…

Lando agyában hirtelen minden a helyére kattant. Egy lépéssel megkerülte a parázstartót, és megragadta a függöny szélét…

– Kaalee! – visította a morishi félrelökve hangszerét, és a szerelőlámpa felé ugorva. A keze eltűnt alatta…

– Ne mozdulj! – csattant fel Wedge. A Zsiványkommandó mindhárom pilótája enyhén berogyasztott térddel, pisztolyát a morishira szegezve állt.

– Vedd ki a kezed! – parancsolta Wedge. – Üresen.

Az Öreg Remete egyfolytában rájuk bámulva lassan visszahúzta a kezét. Janson megkerülte a szerelőlámpát, leguggolt mellé, és előhúzott alóla egy apró, de veszélyes kinézetű lézerpisztolyt.

– Rendben – mondta Wedge, mikor Janson visszalépett Tycho mellé. – Most ülj le, és légy jó fiú! És tartsd úgy a kezed, hogy mindig lássuk! – A tokjába csúsztatta a pisztolyát, és a társait hátulról megkerülve odament Landóhoz. – Mit találtál?

– A mindentudás forrását – felelte Lando komoran, félrehúzva a függönyt. – Ezt nézd meg!

Wedge halkan elfüttyentette magát; és még Landónak is – aki pedig nagyjából sejtette, mire számítson – el kellett ismernie, hogy megdöbbentő a látvány. A barlang hátsó fala elé állított széles, a padlótól a mennyezetig érő állványrendszeren egy teljes birodalmi kommunikációs központ kapott helyet. Semmi sem hiányzott: megvoltak a titkosító és visszafejtő modulok, csatlakozóaljzatok egy tucatnyi különböző típusú droid és érzékelő számára, egy forgalomfigyelő modul és egy hordozható Generations III. generátor.

– Lám, lám – jegyezte meg Wedge. – Szép fogás, Lando. Hogy jöttél rá?

– A szag – borzongott meg Lando önkéntelenül. – A poros elektronikának semmi mással nem lehet összetéveszteni a szagát. Ugyanezt a szagot éreztem a Tantiss-hegyen, a Spaarti-hengerek termében. Majd megfulladtam tőle.

– Valószínűleg azelőtt rendezték be ezt a helyet, hogy visszavettük tőlük a Morishimet – vélte Janson. – Valószínűleg innen kémkedtek a bázis után.

– És innen terjesztették a híreket a helyiek között – tette hozzá Wedge félrelökve a függönyt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a műszereket. – Ez közvetlenül becsatlakozik a birodalmi hírszolgálatba. És a Coruscanti Hírmondóba is.

– Érdekes lesz majd átnézetni valakivel a naplóját – vélte Lando. – Talán felfedezhetjük a kezük nyomát egy-két eseményben.

– Igen – helyeselt Wedge. – Biztos sietve hagyták itt a berendezéseket és…

Elhallgatott és a homlokát ráncoiva az űrbéli forgalmat figyelő monitorra nézett.

– Tycho, rohanj az X-szárnyúdhoz, és hívd fel a bázist! Úgy néz ki, egy koréliai korvett lép be a rendszerbe. Birodalmi azonosítót sugároz…

Hirtelen megmerevedett.

– Hagyd! – csattant fel. Elengedte a függönyt, és elrohant az Öreg Remete mellett. – A gépekhez, azonnal!

Két társa sietve csatlakozott hozzá, s mindhárman eltűntek az alagút fordulója mögött.

– Mi az? – kérdezte az Öreg Remete idegesen. – Hé, te… ember… mi az?

Landónak elég volt egyetlen pillantást vetnie a képernyőre.

– Egy birodalmi csillagromboló – közölte. – A korvett nyomában van.

– És erre tartanak.

– Lando? – hallatszott Wedge hangja a Lady Luck vezérlőpultjából. – Hallasz engem?

– Tisztán és érthetően – felelte Lando, állítva egy kicsit a hangszórón.

– Maradj a közelben! – figyelmeztette Wedge. – Ez a frekvenciakeverős trükk nem fog működni a zavarásban, ha túlságosan eltávolodunk egymástól.

– Vettem – pillantott végig Lando a kommunikációs egység képernyőjén sorakozó zavaros adatokon. A rendszer remekmű volt, és még néhány egzotikus kiegészítéssel is megtoldotta, de nem igazán az Új Köztársaság katonai csatornáinak és kódjainak a vételére készült. Mindeddig azonban úgy tűnt, működni fog a sebtében összedobott pótáramkör. – Mi történik?

– Leértem a bázisra, amíg te a felszálláshoz készülődtél – felelte Wedge. – A Zsiványkommandó többi gépe is úton van már, plusz a bázis összes nélkülözhető vadásza.

Néhány X-szárnyú és A-szárnyú kötelék egy birodalmi csillagromboló ellen. Szörnyű!

– Mi van a Peregrine-nel és azzal a rohamfregattal, amelyen Vriss admirális érkezett?

– A Peregrine úton van, de a bolygó másik oldaláról kell átjönnie – magyarázta Wedge. Egyébként hűvös, profi repülőhöz illő hangjába most egy árnyalatnyi megvetés keveredett. – A rohamfregatt sajnos kimarad a buliból. Úgy néz ki, hagyták, hogy a rendszerek a készenlétinél egy kicsit alacsonyabb üzemmódba kerüljenek.

– Amatőrök – morogta Lando. – Ki a parancsnoka?

– Egy bagmimokból álló tanács – közölte Wedge. – A legénység főleg bagmimokból, emberekből és povaraniakból áll.

– A bagmimok elég jó harcosok, ha felbosszantják őket.

– Akkor dühösebbnek kellett volna maradniuk – füstölgött Wedge. – Pillanatnyilag csak a levegőt pazarolják.

– Ezen már késő bosszankodni – mondta Lando, gondosan ügyelve arra, hogy emlékeztesse Wedge-t rá, milyen megjegyzéseket tett nem is olyan rég a dolgok lazábbá válásáról. – Mi a terv?

– Megpróbáljuk lelassítani őket – válaszolta Wedge. – A Peregrine úton van, a tábornok pedig idevezényelt két cirkálót is Haverlingből. Amíg ide nem érnek, csak magunkra számíthatunk.

A három X-szárnyú és a jacht felemelkedett a Morishim horizontjának görbülete fölé, és meglátták a behatolókat: a birodalmi csillagromboló lenyűgöző méretű testét, amint a bolygó felé tartó korvett nyomában száguldott.

– Wedge? – ráncolta a homlokát Lando.

– Látom – morogta Antilles. – Zsivány Hét, kérek egy gyors analízist!

– Nem tévedsz, Zsivány Vezér – válaszolt azonnal Tycho. – Azok nem véletlen lövések, a csillagromboló határozottan a korvettre céloz. A korvett teljes sebességgel menekül, minden energiáját a hátsó pajzsokra irányítja. Igen, üldözik.

– És az adásait is zavarják – tette hozzá Janson. – A pályája alapján egyenesen a bázis pajzsa felé tart. Úgy tűnik egy „ellopta és átállna” esettel van dolgunk.

– Lehet – értett egyet Wedge óvatosan. – De az is lehet, hogy csak egy trükk, hogy beengedjünk egy azonosítatlan hajót a pajzs alá.

– Tehát mit csinálunk? – kérdezte Janson.

– Próbáljuk egy kicsit megzavarni őket! – javasolta Wedge. – Zsivány Kettő, Zsivány Öt: vágjatok be a korvett jobb oldala mellé, hátha magatokra tudjátok vonni a csillagromboló figyelmét! Én a másik oldalra megyek. Figyeljetek a vonósugarakra, lehet, hogy megpróbálják felhúzni a korvettet!

– Értettük, Zsivány Vezér.

A két X-szárnyú kecsesen elsuhant Wedge és Lando mellől.

– Én mit csináljak? – kérdezte Calrissian.

– Jobb lesz, ha itt maradsz – felelte Wedge felgyorsítva. – A jachtodat nem ilyesmire tervezték. Egyébként is, lehet, hogy csak rajtad keresztül tudunk majd kommunikálni az erősítéssel.

Alig ejtette ki a szavakat a száján, mikor tompa villanás látszott a korvett felől, amit egy törmelékfelhő követett.

– A felső érzékelőit találták el – jelentette Janson. – Belső tűz, valószínűleg ki kell kapcsolniuk a főreaktort.

Azaz nem lesz tolóerő, nem lesznek pajzsok, nem marad reményük a menekülésre. Lando magában elkáromkodta magát, s közben a kiegészítő kommunikációs rendszerrel végigpásztázta az összes létező csatornát. Az összes frekvencián csak a birodalmiak zavarásának statikus zörejét hallotta.

– Vonósugár bekapcsolva – közölte Tycho tömören. – Elérte őket… elkapták.

– Hajók hátulról – vágott közbe Janson. – A Zsiványkommandó, három A-szárnyú és két X-szárnyú kötelék. Érkezés körülbelül négy perc múlva.

Wedge sóhaja mintha a zavarás halk visszhangja lett volna.

– Túl kevés, túl későn – mondta vontatottan. – Leválunk. Most már semmit sem tehetünk értük.

Lando kinézett a korvettre, öklével dühösen megkocogtatva a vezérlőpult szélét. Az elnémított és megbénított korvettet elfogják vagy elpusztítják, és senki sem fogja tudni, kik voltak rajta és mit akartak itt.

Hacsak…

– Wedge! – kiáltotta. – Van egy ötletem. Kezdjetek el sugározni minden frekvencián, amivel csak hárman elbírtok, teljes energiával, minden lehetséges kódolással. Talán le tudjuk tompítani annyira a zavarást, hogy legalább egypár szót elcsípjünk a korvettről.

– Egy próbát megér – vélte Wedge. – Rajta, Zsiványok!

Lando odafordult a kommunikációs egységhez, és bekapcsolta az egyik egzotikus kiegészítőegységet – ha már annyi pénzt költött rájuk… Valószínűleg nem válik be a dolog, gondolta. Szinte biztos, hogy nem; és maga a próbálkozás is bosszanthatja annyira a birodalmiakat, hogy kisöpörjék az űrből. De legalább csinált valamit. Lélegzet visszafojtva meredt a képernyőre…

És a rutinos szerencsejátékos legnagyobb meglepetésére valami felvillant a statikus zörej közepette.

– Folytassátok! – kiáltotta Wedge-nek és a többieknek, s ujjai őrülten táncolni kezdtek a billentyűzeten. A villanás felerősödött, elhalványult, ismét felerősödött…

Majd hirtelen eltűnt. Lando épp időben pillantott fel, hogy még egy utolsó pillantást vethessen a hipertérben eltűnő csillagrombolóra. – Nos, ennyi – kommentálta Tycho.

– Nem figyeltem – mondta Lando. – Magukkal vitték a korvettet?

– Behúzták a hangárba, és már indultak is – közölte Wedge. – Sikerült elcsípned valamit?

– Nem tudom. – Lando visszajátszásra állította a felvételt. – Nézzük csak.

Először csak statikus zörej hallatszott; aztán a sziszegés alatt alig hallhatóan szótöredékek csendültek fel.

…zh Ver…….leges követ…………on…..irál……….. megbízásából …………el Iblis táb……..bé……… Birodalom és az Új Közt……..kö…………………………………. támadás a……. áruló ele…………. a Birodalom……………….. nem számít………… gadásnak. Ha az Új Kö…………………………..landó……………. ok………………ni, Pal…………….adm…………………………… elha……………. bányász k…………………. itiin…………….. hó…………….. vá………… t……… métlem: itt Me…. Vermel tá……..

A felvétel véget ért.

– Hát ez nem túl sok – jegyezte meg Wedge.

– Nem – ismerte el Lando. – Most mihez kezdünk?

– Te térj vissza az üzenettel Bel Iblis tábornokhoz! – utasította Wedge. – Mi még maradunk egy kicsit.

– Gondolod, hogy ez még csak az első felvonás volt? – vetette fel Lando.

– Az ember sohasem tudhatja.

Lando kinézett arra a pontra, ahol a korvett elvesztette a biztonságért futott versenyt, s kellemetlen borzongás futott végig a gerincén. Az egész dolog nagyon hasonlított – zavaróan hasonlított, ami azt illeti – arra a hajszára, amit Leia Organa hercegnő tanácsosi hajója veszített el Darth Vader csillagrombolójával szemben a Tatuin bolygó fölött, két évtizeddel korábban. Az fordulópontot jelentett a Birodalom zsarnoksága elleni küzdelemben, bár akkor még senki sem sejtette.

És most, a Morishim felett ugyanaz a jelenet játszódott le. Lehetséges, hogy ennek is hasonló nagyságrendű következményei lesznek?

– Wedge?

– Igen?

– Egészen véletlenül… – tétovázott Lando, attól tartva, hogy hülyének nézik – …nem lőttek ki mentőkapszulákat a korvett-ről?

– Ami az illeti, nekem is ez jutott eszembe legelőször – felelte Wedge komoran. – De nem, nem láttunk egyet sem.

– Én se hittem komolyan – hessegette el Lando a múlt emlékeit. A történelem végül is sohasem ismétli önmagát. Jó eséllyel Janson tippje bizonyul majd helyesnek: valaki elkötött egy hajót, és megpróbált átállni vele az Új Köztársaság oldalára.

És jó eséllyel: ezt már sohasem fogják biztosan tudni.

 

A bolygót hivatalosan Muunilinstnek hívták; nem hivatalosan csak Kincstárnak. Ha a Bastion a Birodalom politikai központja volt, akkor a Muunilinst a pénzügyi magja.

Helyzetét számos tényezőnek köszönhette, melyek története visszanyúlt egészen a Régi Köztársaság idejébe. Az, hogy szerepét ezekben a sötétebb évtizedekben is megőrizte, legalább annyira volt a tehetetlenség és megszokás, mint a körülötte keringő két Golan III. védelmi platform diadala.

A konferenciaterem ablaka előtt állva Pellaeon felpillantott, ahogy az egyik platform elhaladt a Muunilinst napja előtt, egy pillanatra elhomályosítva azt. Pár éve, mikor a Birodalom fővárosát a Bastionra költöztették, jutott eszébe, Disra moff megpróbálta a két Golan III-at is áthelyeztetni, azzal érvelve, hogy a Birodalom kormányzati központja inkább megérdemli a védelmüket, mint a bankárok. A követelés egyike lett Disra ritka tévedéseinek és legcsúfosabb politikai vereségeinek.

Pellaeon mögött valaki diszkréten elköhintette magát.

– Igen? – kérdezte az admirális az asztal felé fordulva. Az asztal köré gyűlt hat főtiszt mind őt nézte.

– Feltételezem, admirális – kezdte Sutt Ramic tábornok halkan –, hogy ez nemcsak egy javaslattervezet. Ön és a moffok már megegyeztek mindenben, igaz?

Pellaeon egy pillanatig némán tanulmányozta a másik arcát. Ramic tábornok, az egyik Golan parancsnoka volt a Muunilinst véderejének rangidős tisztje, úgy tapasztalat és elismertség, mint rang tekintetében. Ha nem támogatja a javasolt békeajánlatot, akkor a többiek valószínűleg mögé állnak majd.

De nem. A kérdést nem kihívásnak szánta.

– Igen, a moffok hozzájárultak – bólintott Pellaeon. – Ha érdekli, ők sem lelkesedtek jobban az ötletért, mint bármelyikünk.

– Azt hittem, ön javasolta a békekötést – szólt közbe Jaron Kyte tábornok, gyanakvástól sötét hangon, gyanakvó tekintettel. – Hogy mondhatja azt, hogy ellenezte?

– Nem azt mondtam, hogy elleneztem – igazította helyre Pellaeon. – Azt mondtam, nem tetszett az ötlet. Szakmai véleményem szerint azonban nincs más választásunk.

– Pedig én úgy tudtam, hogy hamarosan forradalmian új rendszerek és gépek gördülnek le a gyártósorokról – jegyezte meg Ramic.

Pellaeon komján tökéletes időzítéssel felvillant egy lámpa.

– A rendszerek legtöbbje egyáltalán nem bizonyult olyan hatékonynak, mint tervezőik hinni szerették volna – lépett oda az admirális a széke mellé, és nyomta le a hívást fogadó gombot. – Ami pedig a gépeket illeti, néhányukhoz szándékosan áruló tevékenység mocska tapad. – A terem másik végében az ajtó félresiklott…

És egy vékony, a muunilinsti bankárok hagyományos sálját és fülbevalóját viselő férfi lépett be rajta.

Érdekes lett volna látni a reakcióját, mikor megpillantotta a tisztekkel teli helyiséget, Pellaeon azonban nem rá figyelt. A szemét magukra a tisztekre szegezte, ahogy a burkolt vád hallatán felöltött meglepett vagy felháborodott arckifejezésük megváltozott a váratlan vendég láttán. A legtöbbjük nyilvánvalóan dühösen fordult az ajtó felé, hogy megnézze, ki merte megzavarni a Flotta ügyeinek megtárgyalását.

Az asztal bal oldalának közepén pedig Kyte tábornok összerezzent.

Nem volt valami heves reakció, alig több egy fejrándulásnál és egy pillanatnyi döbbent arckifejezésnél, mielőtt a tábornok újra összeszedte volna magát. A többiek többé-kevésbé közömbös kíváncsiságának háttere előtt olyan feltűnő volt, mint egy leszállófény a sötét hangárban.

– Ah, Lord Graemon – nézett végre a bankárra Pellaeon. – Köszönöm, hogy idefáradt. Megkérhetem, hogy várakozzon egypár percet a szomszéd szobában? Hamarosan a rendelkezésére állok.

– Ahogy óhajtja, Pellaeon admirális – biccentett Graemon. A tekintete, vette észre Pellaeon, rávillant Kyte-ra, miközben átment a másik szobába.

– Ezt meg mire véljük? – kérdezte Ramic.

A tábornokot nem lehetett átverni; nyilván rájött, hogy a bankár megjelenése nem a véletlen műve.

– Árulást említettem – intett Pellaeon a szomszédos szoba felé. – Lord Graemon is egy szál a hálóban.

Az asztal körül újabb meglepetéshullám futott végig, maga Ramic azonban meg sem rezdült.

– Be tudja bizonyítani? – kérdezte.

– Könnyedén – bólintott Pellaeon. – Egyike azoknak a pénzembereknek, akik segítettek birodalmi pénzeket átjátszatni annak a konzorciumnak, amely a hagyományos TIE-vadászainkat felváltó Preybird-öket szállítja a hajóinkhoz.

– Mi ebben az árulás? – horkant fel valaki. – Nekem úgy tűnik, hogy a Birodalom megkapja a pénze ellenértékét azokkal a Preybird-ökkel.

– Az árulás abban van, hogy az üzletet a hivatalos csatornákon kívül kötötték meg – felelte Pellaeon. – És abban, hogy bizonyos magas rangú birodalmi tisztek jelentős összegeket szivattyúznak ki az említett pénzekből a saját zsebükbe.

Szándékosan Kyte-ra nézett.

– És abban, hogy az üzlet részeként birodalmi felszereléssel és katonákkal látnak el különböző kalózbandákat.

Kyte rezzenéstelenül állta a tekintetét, de az arca alig észrevehetően elsápadt. Pellaeon tudta, amit tudott; és most már Kyte is tudta, hogy tudja.

– És mit vár, hogyan állíthatja ezt meg az Új Köztársasággal kötött békeszerződés? – kérdezte Ramic.

– Az együttműködés és a kommunikációs csatornák megnyitása lehetővé tenné, hogy hatékonyabban nyomozzunk a bűnrészesek után – válaszolta az admirális. – És a bűnrészesek nem tehetnének úgy, mintha a Birodalom érdekeit szolgálnák a maguk, mondjuk így, „kreatív” módján.

– Ezek szerint arra gyanakszik, hogy a Flottától is érintve van valaki? – kérdezte egyikük.

– Nem gyanakszom – nézett a kérdezőre Pellaeon. – Tudom.

Egy hosszú másodpercig senki sem szólalt meg. Pellaeon hagyta, hogy rájuk telepedjen és megkeményedjen a csend, majd az előttük heverő adattáblák felé intett.

– De nem emiatt hívtam össze önöket. Hanem a javasolt békeszerződés miatt. Tudni szeretném, támogatják-e! Javaslom, tartsunk egy óra szünetet, hogy legyen idejük átgondolni a részleteket! Beszéljék meg egymás közt, ha gondolják; ha esetleg négyszemközt szeretnének kérdezni valamit, itt megtalálnak!

Végignézett a tiszteken.

– Egy óra múlva újra találkozunk, de akkor határozott választ várok önöktől. Kérdés? Rendben, akkor távozhatnak.

Ismét az ablak felé fordult, háttal az asztalnak, miközben a tisztek összeszedték adattábláikat és kártyáikat, majd némán távoztak a teremből. Az ajtó becsukódott mögöttük, és Pellaeon vett egy mély lélegzetet.

– Nos, mi a véleménye? – fordult meg ismét.

Ramic még mindig a székében ült.

– Teljes mértékben helytelenítem a tervet – jelentette ki nyersen. – Az Új Köztársaság saját magát fogja elpusztítani, ezt mind a ketten tudjuk. A kérdés csak az, milyen erős lesz a robbanás, és hogy vajon ez a Caamas-ügy fogja-e kiváltani, amit terjesztünk, vagy valami más. Teljesen felesleges így megalázkodnunk azok előtt az idegenek és idegenimádók előtt.

– Megértem az álláspontját – bólintott Pellaeon. – Ez az utolsó szava?

Ramic egy pillanatra összeszorította keskeny ajkát.

– Nem támogatom a szerződését, admirális – állt fel az asztal mellől. – De a Birodalom tisztje vagyok, és engedelmeskedem a feletteseimnek. Ön és a moffok megállapodtak; ha és amikor kiadják a parancsot a harcok befejezésére, én engedelmeskedni fogok.

A súly, amit Pellaeon a vállára nehezedni érzett, mintha enyhült volna egy kicsit.

– Köszönöm, tábornok – mondta halkan.

– Köszönje a családomnak és a szolgálatban töltött éveknek – vágott vissza Ramic. – Ők plántálták belém a kötelességtudatot és lojalitást. – Az asztalra pillantott, és elkezdte összeszedni az adatkártyáit. – Mit gondol, az Új Köztársaság hajlandó lesz elfogadni az ajánlatát?

– Ez hamarosan kiderül – válaszolta Pellaeon. – Vermel tábornoknak mostanában kell elérnie a Morishim rendszert.

– Igen – morogta Ramic. Elindult az ajtó felé; aztán megállt és visszafordult. – Biztos benne, hogy kalózbandáknak is közük van ehhez az egészhez?

– Teljes mértékben – biztosította Pellaeon. – Annak alapján, amit eddig össze tudtam rakni, arra bérelték fel őket, hogy kifosszák az Új Köztársaság különleges szállítmányait. A zsákmány az övék; a Birodalom nyeresége pedig az ellenség körében keltett zavar és rémület. Az árnyékpartnerek, akik tudják, melyik szállítmányokat fogják megtámadni, a részvénypiacokon tesznek szert nyereségre.

– Ettől eltekintve az egész teljesen érthető zsoldosműveletnek tűnik – vont vállat Ramic.

– Talán igen – látta be Pellaeon. – A gond csak az, hogy nem a főparancsnokság vagy a hírszerzés, hanem az árnyékpartnerek döntik el, melyik szállítmányokat támadják meg a kalózok. Továbbá súlyos bizonyítékok utalnak arra, hogy Thrawn főadmirális szétszórt klónsejtjeiből töltik fel legénységgel a kalózbandák hajóit.

– Már ha valóban léteznek azok az állítólagos sejtek – morogta Ramic. – Engem még nem tudtak meggyőzni erről.

– Ha a katonák nem a lapuló sejtekből valók, akkor az árulók valahonnan máshonnan vonják el őket – mutatott rá Pellaeon. – És az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy a sorállományt csapolják meg.

– Ha valóban ezt teszik, akkor személyesen nyúzom meg a bűnrészeseket! – keményedett meg Ramic arca. – És kire gyanakszik közülünk, ki van benne ebben az egészben Lord Graemonnal együtt?

– Egyedül Kyte tábornok reagált a bankár megjelenésére – felelte Pellaeon. – Ennélfogva ő az első számú gyanúsítottam. Ha szerencsénk van, pánikba esik és a többiek nyomára vezeti a hírszerzést.

– Kyte nem fog pánikba esni – vélte Ramic. – De talán jobbnak látja riasztani a társait.

– Nekem így is, úgy is megfelel – vont vállat Pellaeon. – Most, ha megbocsát, beszélnem kell Lord Graemonnal.

– Meghúz egy másik szálat is a hálóban?

– Valahogy úgy – mosolyodott el az admirális komoran. – Egy óra múlva találkozunk.

– Igenis, uram. – Ramic egy pillanatig a felettese arcát tanulmányozta. – De azért azt tanácsolom, legyen óvatos! Minden hálónak van valami csúnya a közepén… és akárki is van ennek a közepén, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a békeszerződés megkötése után a Birodalomnak már nem lesz szüksége flottafőparancsnokra. Különösen olyanra nem, aki előszeretettel húzgálja a hálója szálait.

Pellaeon elnézett a szoba felé, ahol Lord Graemon várt rá.

– Igen – suttogta. – Ez már nekem is eszembe jutott.

 

A titkos ajtó félresiklott, és Disra felnézett a szobába besiető Tierce-re.

– Nos? Sikerült kapcsolatba lépnie Dorjával?

– Végül is igen – bólintott Tierce. – A jelentése szerint a küldetés nagyjából sikerrel járt.

– „Nagyjából?”

Tierce vállat vont.

– Azt mondja, attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett a hipertérből, a teljes spektrumot zavarni kezdte, de ennek ellenére átjuthatott valamennyi Vermel ezredes üzenetéből, mielőtt elfogta volna a korvettjét.

– Amatőr! – szisszent fel Disra a fogai között.

– Ennek a megfigyelésének már a mi főadmirálisunk is hangot adott – bólintott Tierce. – Úgy tűnik, véletlenül néhány X-szárnyú és egy azonosítatlan jacht a Morishimről is a korvett vektora körül kószált, mikor az kilépett a hipertérből.

– Tapasztalataim szerint az X-szárnyúak nem szoktak „véletlenül” kószálni valahol! – horkant fel Disra.

– Egyetértek – helyeselt Tierce. – Szerintem valahogy felfedezték a közeledő hajókat, és eléjük mentek körülszimatolni egy kicsit. Lehet, hogy a bolygón hagyott régi birodalmi kémközpontot használták, bár fogalmam sincs, miként bukkanhattak rá.

– Van valami sejtése Dorjának arról, mennyi szivároghatott át Vermel üzenetéből?

– Legfeljebb néhány szó – nyugtatta meg Tierce. – Feltéve, hogy a közelben lévő hajókon megvoltak a megfelelő berendezések, ami nem túl valószínű.

Oisra elgondolkodott.

– Igen – visszakozott végül. – És ha mégis, néhány szóra senki sem fog felfigyelni. Senki olyan, aki számít.

– Különösen, ha figyelembe vesszük, mennyi válság lesz nemsokára a nyakukban – tette hozzá Tierce.

– Igaz – bólintott Disra. – Mit mondott Dorjának, mit csináljon a hajóval és a legénységével?

– Jelenleg épp visszafelé tart ide, s útközben elvégez egy gyors kihallgatást. Szerintem a legénység nagy részének fogalma sincs arról, miben állt Vermel küldetése; ezeket visszaállíthatjuk a szolgálatba, homályosan utalva arra, hogy Vermel árulásra készült. Ami Vermelt magát illeti… – vont vállat –, talán zárjuk be valami csendes helyre. Később még a hasznunkra lehet.

– Ez elfogadhatónak tűnik – felelte Disra. – Trazzenről és a többiekről kapott híreket?

– Megkaptuk az utolsó tervezett jelentésüket – mondta Tierce. – Mostantól kezdve nem lesz kapcsolatunk velük, csak ha mi hívjuk őket.

– Hm – morogta Disra. Látszólag minden terv szerint haladt. És mégis, ez az egész Vermellel és az esetlegesen kiszivárgott üzenettel aggasztotta egy kicsit. Valószínűleg senki sem vette az adást; s ha vették is, bizonyára valami csempész, vagy átállni próbáló dezertőr üzenetének tekintenék, és nem foglalkoznának vele.

– Az jutott eszembe, őrnagy – kezdte lassan –, hogy talán egy kicsit meg kellene nyújtanunk az ütemtervünket. Csak a biztonság kedvéért.

Egy hosszú pillanatra csend támadt.

– Azt hiszem, semmi akadálya – felelte Tierce. – Bár szerintem felesleges. Senki sem fog jelentőséget tulajdonítani a morishimi incidensnek.

– Biztos ebben? – nézett rá keményen Disra.

– Garantálom – mosolyodott el halványan Tierce.

 

A felvétel harmadszor is véget ért, s Bel Iblis tábornok ezúttal végleg kikapcsolta.

– Körülbelül annyira tiszta, mint egy felkavart mocsár – közölte a véleményét Landóval. – Ennek ellenére fogadni mernék, hogy abban a zavarásban még ennyit sem lett volna szabad rögzíteniük. Remek munka!

– Bárcsak többet csíptünk volna el belőle! – sóhajtott fel Lando. – Janson szerint egy átállóval volt dolgunk.

– Igen, úgy néz ki – simított végig a bajuszán Bel Iblis elgondolkodva. – Valahogy mégsem hiszem, hogy az lett volna.

– Akkor mi? – nézett a szemébe Lando.

– Még nem tudom – ingatta a fejét Bel Iblis. – De gondoljuk csak végig a tényeket! A Birodalomnak nemigen van elég csillagrombolója ahhoz, hogy az egyiket egy egyszerű üldözésre pazarolja. És élve akarták elfogni a fickót; és biztosra akarták venni, hogy senkivel sem tudott beszélni.

– Az pedig tudta, hogy ön itt van – mutatott rá Lando. – A „Bel Iblis tábornok” szinte teljesen tisztán hallható.

– Igen – értett egyet a tábornok. – Bár az én követésem már nem túl nehéz feladat. Közel sem tartjuk annyira titokban a dolgokat, mint akár csak öt évvel ezelőtt.

Odafordult a számítógépéhez és nyomogatni kezdte a billentyűket.

– Én úgy hallom, a „Vermel” nevet is említi az üzenet. Ha jól emlékszem, volt egy ilyen nevű birodalmi tiszt Pellaeon admirális törzskarában.

Lando kinézett az ablakon a bolygó alant elnyúló görbületére és a távolban köröző X-szárnyúak hajtóműveinek fényére.

– Szerintem ez az átállásos verzió mellett szól – vetette fel. – Egy ilyen magas rangú szökevényt nem lőnek le szó nélkül, és biztos nem akarnák, hogy megtudjuk, mire készült.

– Lehet – meredt Bel Iblis a képernyőre. – Igen, megvan. Meizh Vermel ezredes.

– Akkor ez egyértelmű – tárta szét a karját Lando. Bel Iblis ismét végigsimított a bajszán.

– Nem – mondta lassan. – Az ösztöneim még mindig azt súgják, hogy nem. Miért egy koréliai korvettel próbált volna megszökni? Miért nem valami gyorsabb vagy erősebb fegyverzetű hajóval? Vagy egy kisebbel, feltéve, hogy a legénység száz-valahány tagja nem egyszerre akart átállni?

– Nem tudom.

– Én sem. – Bel Iblis kivette a gépből az adatkártyát, amire Lando felvétele került. – De azt hiszem, csinálok erről néhány másolatot. Majd meglátjuk, mit tudok kezdeni vele.

– Az ön rengeteg szabad idejével? – húzta fel Lando az egyik szemöldökét.

– Egyébként is kellett már valami hobbi – vont vállat a tábornok.