Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

5. FEJEZET

 

Borsk Feylya tanácsos felnézett az adattábláról. Rőt szeme kitágult, világos színű szőrzete szorosan rásimult a testére.

– Tehát végül mégis napfényre került – suttogta.

– Igen – bólintott Leia. – És magyarázatot követel.

– Nincs mit megmagyarázni – rázta meg a fejét Feylya. – Az első szótól az utolsóig igaz.

– Értem. – Leia vállára hirtelen mintha mázsás súly nehezedett volna. Eddig nem is vette észre, mennyire reménykedett benne, hogy Karrdénak van igaza, és a caamasi dokumentum hamisítvány. – Biztos benne?

– Igen – rebbent vissza ismét Feylya tekintete Leiáról az adattáblára.

– Akkor azt is tudnia kell, kik érintettek az ügyben.

– Nem – felelte Feylya. – Épp ez a probléma magva, Organa Solo tanácsos. És ezért hallgattunk erről ilyen sokáig. Csak annyit tudunk, amennyit ön is: egy csoport bothai segített Palpatine szenátor ügynökeinek eljutni a caamasi pajzsgenerátorokhoz. Még azt sem tudjuk, melyik klánról van szó, az egyes személyekről nem is beszélve.

– Megpróbálták egyáltalán kinyomozni? – kérdezte Leia nyersen.

– Természetesen! – meredt fel Feylya bundája. – Palpatine azonban nagyon alaposan eltüntette a nyomait. Az is csak sokkal később, a lázadás első évei során jutott a klánfőnökök tudomására, hogy bothaiak is érintettek a Caamas elpusztításában.

Tulajdonképpen az ezt követő döbbenet vitt rá minket arra, hogy népünk elkötelezze magát a Lázadók Szövetsége és Palpatine megbuktatása mellett. Akkor viszont már túl késő volt az árulók nyomába eredni.

– Értem – sóhajtott fel Lei a.

– Ön hisz nekem, ugye? – esdekelt Feylya. – Hinnie kell nekem!

Leia egy pillanatig nem szólalt meg. A bothai arcára meredt, s az Erővel kinyúlva igyekezett az esetleges kétszínűség nyomaira bukkanni. Semmit sem talált.

– Elhiszem, hogy az igazat mondja… legalábbis azt, amit igaznak tart – közölte a tanácsossal. – Sajnos, nem én vagyok az egyetlen, akit meg kell győznie.

Feylya megborzongott, testén helyenként csomókban felmeredt a szőr.

– Nem – értett egyet komoran. – Sokan lesznek, akik azt hiszik, hogy a bothai összetartás nevében egyszerűen csak az árulókat fedezzük.

Leia felvette az adattáblát, s közben elfojtott egy grimaszt. Ebben igaza volt a tanácsosnak. A csillagközi politika bothai megközelítésében sokkal több acsarkodás és egymásra mutogatás volt, mint amennyi az Új Köztársaságnak tetszett. Általában még azok a fajok is igyekeztek türtőztetni magukat más fajokkal szemben, akiknél a vitás kérdések élethalál-küzdelemmel történő eldöntése teljesen hétköznapi dolognak számított. Az, hogy a bothaiak nem voltak képesek vagy hajlandóak ugyanígy tenni, sokkal több ellenséget szerzett nekik diplomáciai körökben, mint amennyit valójában megérdemeltek volna.

– Egyetértek – jelentette ki Leia. – Egy okkal több, hogy a lehető leggyorsabban megoldjuk ezt az ügyet.

– De hogyan? – kérdezte Feylya. – A bothaiak sokáig kutattak a felelősök névsora után, mind a Bothawuin lévő hivatalos törzsi archívumokban, mind a telepes világainkon és a szórványcsoportjainknál. Ilyen névsor egyszerűen nem létezik.

– Pedig ezen létezett – mutatta fel az adattáblából kihúzott kártyát Leia. – Ez szilárd meggyőződésem. Meglátjuk, hogy a technikusok képesek-e rekonstruálni; ha nem, akkor valahol keresnünk kell egy másik példányt. De legalább tudjuk, mit kell keresnünk.

– Megpróbálhatjuk – bólintott Feylya kételkedve. – De addig is mit akar tenni?

– Nem feledkezhetek meg egyszerűen az egészről, Feylya tanácsos! – pöckölte meg Leia az adatkártyát. – Ezt meg kell értenie! A Nagytanácsnak mindenképpen be kell számolnom az ügyről. Azonban minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy meggyőzzem Gavrisom elnököt arról, ne hozza nyilvánosságra a dokumentumot. Legalább addig ne, amíg ki nem derül, mit tudnak kezdeni a technikusok a sérült részekkel.

– Értem – felelte Feylya hullámzó érzelmekkel és szőrzettel.

– Az persze más kérdés, hogy a technikusok tartani fogják-e a szájukat. S ami még fontosabb, mi a helyzet Talon Karrdéval? Ön azt mondta, ő is mindent tud.

– Megígérte, hogy hallgatni fog – nyugtatta meg Leia. – Továbbá üzent az embereinek, hogy tartsák rajta a szemüket a devaronin, aki megtalálta az adatkártyát. Talán sikerül elcsípniük, mielőtt továbbadná az információt.

– Tényleg azt hiszi, hogy még senkinek sem beszélt róla? – horkant fel Feylya. – Azok után, ahogy ön és Karrde bántak vele?

– Azt tettük, ami akkor helyesnek látszott – fojtotta vissza Leia hirtelen támadt dühét. – Hagytuk volna inkább, hogy elmenjen a Waylandről az adatkártyákkal?

– Röviden szólva: igen – válaszolta Feylya mereven. – Nyilvánvalóan hozzánk akarta eljuttatni őket. Rettenetesen sok pénzt követelt volna értük, és mi fizettünk is volna, de legalább vége lenne az egész ügynek.

– Nem lenne vége, tanácsos – sóhajtott fel Leia. – Nem lesz vége, amíg napvilágra nem kerül a teljes igazság, és a felelősök el nem nyerik a büntetésüket.

– Most már valóban nincs más választásunk – állt fel Feylya.

– Köszönöm, hogy legelőször engem avatott be, Organa Solo tanácsos. Most megyek, és előkészítem a védelmemet.

– Nem bíróság előtt áll, tanácsos – emlékeztette Leia.

– De hamarosan ott fogok – lapult le Feylya bundája. – Méghozzá az egész bothai néppel együtt. Majd meglátja.

 

A Dona Laza csapszékben körülbelül ugyanannyian nyüzsögtek, mint Shada Dukal tapasztalatai szerint mindig. A helyiség szinte szó szerint faltól falig tömve volt egy tucat különböző fajú, az alsó középosztályba vagy lejjebb tartozó lénnyel.

– Népszerű ez a hely ma este – jegyezte meg a lány a szorosan mellette ülő főnökének.

– Ők következnek a Boga Minawk lebegőversenyen – magyarázta Mazzic lustán megsimogatva Shada kézfejét. – Nem is hinnéd, mennyire imádják errefelé ezt a játékot.

– Gondolod, hogy ezért választotta az ügyfelünk ezt a helyet? – kérdezte Shada. – Mert ekkora a tömeg?

– Ne aggódj, Cromf rendben ide fogja hozni! – nyugtatta meg Mazzic. – Ha elég pénzt ad neki az ember, akkor határozottan megbízhatóvá válik. Különösen akkor, ha a fizetség második felét csak az áru leszállítása után kapja meg.

Shada végigmérte az asztaluk mellett tolongó lényeket.

– Sokkal jobban aggaszt az, vajon szép csendesen ki tudjuk-e majd vinni innen ennyi szemtanú orra előtt.

– Ezzel nem kell kapkodni – vélte Mazzic. – Figyelembe véve, mennyi bajunk volt vele, legalább hallgassuk meg a sötét titkot, amelyet annyira el akar mondani nekünk. A többit majd utána meglátjuk.

Shada fürkésző pillantást vetett főnökére a szeme sarkából.

– Karrde nem fog örülni, ha megtudja – figyelmeztette. – Határozottan megkért mindenkit, hogy ne beszéljünk Lak Jittel.

– Nem Karrdétól kapjuk a fizetésünket – emlékeztette Mazzic a lányt nyersen. – S ha hozzávesszük még Cromf tiszteletdíját, akkor igencsak mínuszba megyünk ezzel az üggyel. Ha ennek a kis titoknak van valami piaci értéke, akkor szerintem megérdemlünk egy morzsányit belőle.

Shada elfordult a férfitól. Egyébként is borongós hangulatát sötét hullám árasztotta el. A csempészek világában végül mindig ide lyukadtak ki: a haszonra, a minél több haszonra és az összes lehetséges ármányra, amivel szert lehetett rá tenni. Az olyan fogalmak, mint a hűség vagy a becsület…

– Ugyan, Shada! – feddte meg Mazzic ismét megsimogatva a kézfejét. – Le kellene már szoknod ezekről a lelkiismeret-furdalás rohamokról! Ezt a játékot mindenki így játssza. Te is tudod.

– Persze – morogta Shada. Igen, tudta. Pont az fájt neki a legjobban, hogy az elmúlt tizenkét év során lelkesen részt is vett benne. Lelkesen és nagyon tehetségesen.

Néha éjszakánként azon töprengett, hogy mi történhetett a galaxissal. Vagy benne változott meg valami?

A tömegből egy fiatal garoos tűnt elő, testét és megrakott tálcáját ügyesen átcsúsztatva néhány hangos és vadul gesztikuláló ishori között. A poharakból egy csepp ital sem ömlött ki, mialatt lecsússzant a Mazzickal szemközti székre.

– Huh! – füttyentett egyet, felvéve a négy ital egyikét a tálcáról. Lilás árnyalatú kopoltyúfedői ritmikusan lüktettek, ahogy levegőt vett. – Asszittem, sossem érek ide.

– Szép munka volt, Cromf – nézett rá elismerően Mazzic. Levett két másik poharat a tálcáról, s az egyiket Shada elé tolta. – Felbukkant már az ügyfelünk?

– Nem láttam még – felelte Cromf, óvatosan belekortyolva az italába, miközben idegesen körülnézett. Az egyik fülbojtja egy pillanatra kitárult, ahogy valaki recsegve felnevetett a közelben, aztán ismét összehúzódott. – Nem teccik ez nekem, Mazk. Túl sokan látnak.

– Ne aggódj! – csitítgatta Mazzic. – Csak hozd ide az asztalhoz! A többit bízd ránk.

Shada bal füle mellett a hajába font díszes lakkozott tűk egyike kétszer halkan megcsendült.

– Üzenet Grivtől – mondta Mazzicnak. – Lehet, hogy megjött.

– Remek – bólintott Mazzic. – Cromf, menj, hozd ide, az oldalsó bejáratnál van! Gondolj közben a jutalmad másik felére!

A garoos füttyentett egyet, felállt az asztaltól, és ismét eltűnt a tömegben. Shada vett egy mély lélegzetet, elméjét harci üzemmódra állította, és még egyszer felmérte kettejük körül a terepet. Ha a devaroni valamit megszimatolna és megpróbálna meglépni, akkor valószínűleg bal felé indulna…

Ebben a pillanatban visszatért Cromf, a nyomában egy szarvas fejű devaronival.

– Huh! – füttyentett, lehuppanva Mazzic mellé. – Miccsoda tömeg! Ő Lak Jit. Essz pedig Mazk, a csempéssz.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Lak Jit – kínálta meg Mazzic a devaronit a tálcán álló negyedik itallal. – Remélem, szereted a vistulói lángsört?

– Ha van, aki fizesse – ült le Mazzickal szemben Lak Jit. – Mindenekelőtt közölnöm kell veled, Mazzic, hogy bár amit mondani fogok, az utolsó betűig igaz, tudom, hogy nem kérhetek érte pénzt cserébe. Már nincs kézzelfogható bizonyítékom arról, amit a saját szememmel láttam.

– Értem – fektette le a kezét az asztal közepére Mazzic. Mikor visszahúzta, egy kis kupacnyi, magas névértékű érme tűnt fel alóla. – Ettől függetlenül egy tisztességes úriember hajlandó fizetni a birtokába kerülő értékekért.

Lak Jit halványan elmosolyodott, és az érmék felé nyúlt… S a csuklójára szorosan rákulcsolódott Mazzic keze.

– A birtokába kerülő értékért – ismételte meg fagyos hangon a csempész. A másik kezével visszasöpörte maga elé, az asztal szélére az érméket. – Most pedig halljam, mit kínálsz! – engedte el a devaroni csuklóját.

Lak Jit előrehajolt, szinte ráfeküdt az asztalra.

– Tudnod kell, hogy amit most elmondok, az teljesen titkos és exkluzív – suttogta. – Az Új Köztársaság kormányán kívül senki sem tud róla.

– Természetes – mondta Mazzic szárazon. A hangsúlya egyértelművé tette Shada számára, hogy ezt a főnöke sem hiszi el jobban, mint ő maga. A devaroni valószínűleg már egy fél tucat másik vevőnek is eladta ezt az „exkluzív” információt.

– Halljuk!

Lak Jit körülnézett, és igyekezett még közelebb hajolni.

– A Caamasról van szó – kezdte. – Bizonyítékot találtam arra nézve, hogy valóban Palpatine szenátor ügynökei pusztították el.

Shada keze keményen ökölbe szorult az asztal alatt. A Caamas. Már hosszú, hosszú ideje nem gondolt arra a világra. Hosszú, hosszú ideje próbálta kizárni a nevét, az arról eszébe jutó gyerekkori emlékeit a saját otthonáról, az Emberlene-ről. Most pedig hirtelen megint itt van.

Nem számított rá, hogy Mazzicot hasonlóan megrázza a szó. Nem is rázta.

– Hát ez nem éppen eget rengető újság – vont vállat. – Ez volt a legáltalánosabban elfogadott elmélet gyakorlatilag azóta, mióta kihunyt az utolsó tűzvihar is a Caamason.

– De amit én találtam, az bizonyíték! – makacskodott Lak Jit. – A Császár személyes raktárából került elő egy feljegyzés a Waylanden.

– Egy irat, ami egész véletlenül nincs nálad.

– De van még más is! – sziszegte a devaroni még jobban előrehajolva, hogy a szarvai szinte már hozzáértek Mazzic homlokához. – Most már tudjuk, miért tudták olyan könnyen elpusztítani a bolygót. A pajzsgenerátorokat szándékos szabotázzsal tették tönkre. – Az egyik ujjával az asztalra koppantott, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Méghozzá egy csapat bothai!

Mazzic Shadára villantotta a szemét.

– Tényleg? – kérdezte még mindig közömbös hangon, bár most már határozottan fel lehetett fedezni rajta az érdeklődés jeleit. – A nevüket is tudod?

– Sajnos nem – rázta meg a fejét Lak Jit. – A feljegyzésnek az a része megsérült, s az én szerény kis adattáblámmal nem lehetett elolvasni – dőlt hátra a székében. – De szerintem nem is számítanak a nevek. Így vagy úgy, de a bothaiakra nagyon nehéz idők várnak. Egy okos üzletember pedig bizonyára könnyen hasznot kovácsolhat abból, ha tudja, hogy hamarosan milyen instabillá válik egy világ helyzete. Remélem, egyetértünk? – intett a Mazzic előtt heverő érmék felé.

– Igen – pillantott Mazzic Shada felé az egyik szemöldökét felhúzva. – Rendben. Shada, segítenél a barátunknak?

– Nem szükséges – tiltakozott Lak Jit. Ismét áthajolt az asztal fölött, kinyúlt az érmékért…

Shada pedig ültében félig felemelkedve jobb öklével keményen lesújtott a devaroni bal szarvának tövére.

Lak Jit egyetlen hang nélkül összeesett. Arccal az asztalra zuhant, bal szarvával majdnem felborítva Mazzic poharát. Egy barabel és néhány duros odanézett, aztán elfordult; a kiütött kuncsaftok nyilván nem jelentettek különleges látványt a Dona Lazában.

– Huh! – süvöltötte Cromf, rámeredve az ernyedt testre. – Ugye nem…?

– Persze hogy nem – szólt rá Mazzic, miközben kinyújtotta a kezét, és háromszor megkocogtatta a Shada hajába rejtett, tű alakú jeladót. – Senki sem fizetett érte, hogy megöljünk valakit.

Sebesen áttörve a tömegen Griv bukkant fel az asztal mellett.

– Kész? – kérdezte.

– Kész – bólintott Mazzic felmarkolva az érméket. Négyet odaadott Cromfnak, a többit a belső zsebébe tette. – Vidd ki a siklóhoz!

Griv a vállára kapta a devaronit és átvágott a tömegen.

– Hát ez puszta időpocsékolás volt – állt fel Mazzic, lovagiasan a kezét nyújtva Shada felé. – Talán sikerül egy kicsit feljebb alkudnunk a Karrde által felkínált fejpénzt. Legalább a nullszaldót próbáljuk meg elérni.

– Nem kezdünk semmit az információval? – kérdezte Shada.

– Ne légy bolond! – nézett rá megütközve a férfi, miközben elindultak a tömegben. – Kit érdekel egy fél évszázada elpusztított bolygó?

Shada gyomra görcsbe rándult. A Caamas… és az Emberlene.

– Senkit – helyeselt keserűen. – Senkit a világon.

 

Eltartott egy darabig – mindenki legalább kétszer alaposan átolvasta, vélte Disra, miközben lassan fel-alá járkált ivrooy íróasztala mögött, próbálva inkább türelmetlennek, semmint nyugtalannak látszani. Végül aztán a négy birodalmi kapitány közül az utolsó is befejezte az olvasást, és felemelte a tekintetét az adattáblájáról.

– Minden tiszteletem az öné, excellenciás uram, de ezt az előterjesztést elfogadhatatlannak tartom – jelentette ki Trazzen kapitány, az Obliterator parancsnoka. Lágy hangja meghazudtolta a vadságáról keringő mendemondákat. – Bizonyára ön is belátja, hogy ha kivon négy csillagrombolót a szektor flottájából, akkor nem várhatja el, hogy a fennmaradó erők megfelelő módon ellássák a terület védelmét.

– Csatlakozom – szúrta közbe Nalgol kapitány a Tyrannicról, megtapogatva a Kuatok családi gyűrűjét, amelyet mindig az ujján viselt. – Sőt szintén a legnagyobb tisztelettel, én egészen addig elmennék, hogy megkérdőjelezzem, jogában áll-e önnek egyáltalán elrendelni ezt a két küldetést. Az Új Köztársaságba történő behatolásokat elméletileg kizárólag Pellaeon flottaparancsnok utasítására hajthatjuk végre.

– Talán – felelte Disra. – Talán nem. De egy percre tegyük félre ezt a problémát! További kérdések?

– Nekem lenne egy – szólalt meg Dorja kapitány, a Relentless parancsnoka. – A Morishim térségében végrehajtandó akcióról, amelyre engem is kijelölt. Pontosan mi ez a futárhajó, amelynek az elfogására felkért?

– Amelynek az elfogására „felkértem”, kapitány? – vonta fel a szemöldökét Disra. – „Felkértem?”

– Igen, excellenciás uram – válaszolta Dorja mereven. – Nalgol kapitány pontosan fogalmazott: ön a Braxant-szektor flottájának a főparancsnoka, s a hatásköre csak erre a szektorra terjed ki. A Morishim és a Bothawui térségében tervezett akciók pedig kívül esnek ezen a hatáskörön.

– Értem – fordult Disra a negyedik kapitánya felé. – Meglehetősen szótlan, Argona kapitány.

– Az Ironhand természetesen teljesíti a parancsait, excellenciás uram. Oda megyünk, ahová küld minket – felelte Argona halkan. – Ugyanakkor egyet kell értenem Trazzen kapitány tiltakozásával. Négyet elküldeni a szektor tizenhárom csillagrombolója közül… nos, ez súlyos lépés.

– Különösen azt figyelembe véve, hogy közülük háromnak a távoli Bothawui rendszerbe kellene mennie – tette hozzá Trazzen. – Szeretném emlékeztetni, hogy ekkora távolságból nem lehet egyik pillanatról a másikra visszarendelni őket.

– Valóban – helyeselt Argona. – Futárhajókat kell majd küldenie, hogy kapcsolatba tudjon lépni velünk. Vészhelyzetben ez a pár napos késedelem katasztrofálisnak bizonyulhat.

– Kockázat nélkül nincs nyereség – jelentette ki Disra hidegen. – Kezdem azt hinni, hogy talán rosszul választottunk, mikor önöknek kínáltuk fel ezeket a küldetéseket. De ha önök inkább kihátrálnak egy történelmi jelentőségű hadjáratból…

– Nem.

A hang Disra titkos járata felől jött. A kapitányok arra fordultak…

És Thrawn főadmirális lépett be az irodába.

Valaki levegő után kapkodott, majd egy rövid köhögés után néma csend támadt.

– Admirális? – kérdezte Disra óvatosan.

– Azt mondtam, nem léphetnek vissza a küldetésektől, excellenciás úr – felelte Thrawn hűvös, nyugodt hangon, miközben odalépett az íróasztalhoz és leült Disra székébe. – Nem véletlenül választottam ki épp ezeket a csillagrombolókat és kapitányaikat. Semmi sem szól amellett, hogy megváltoztassam a döntésemet.

Izzó tekintete egy pillanatig az előtte vigyázban álló, nyilvánvalóan zavarban lévő kapitányokra szegeződött. Egymás után mind a négyüket szemügyre vette. Aztán a székében hátradőlve halványan elmosolyodott.

– Nézze csak meg excellenciád – fordult Disra felé, egyik kezével a tisztekre mutatva. – Teljesen megdöbbentek váratlan felbukkanásomtól; s mégis, gyakorlatilag már magukhoz is tértek a sokkból. Gyors és hajlékony elmék, a Birodalom iránti végtelen hűséggel párosítva. Pontosan erre a kombinációra van szükségem. És meg is fogom kapni.

– Természetesen, admirális – bólintott Disra.

Thrawn újra a kapitányokra irányította figyelmét.

– Természetesen rengeteg kérdésük van – mondta. – Sajnos, ami a legjobban érdekelné önöket, arra most nem adhatok választ. Mivel még csak most készülök újra átvenni a parancsnokságot, annak a módszernek, amelynek a segítségével túléltem a tíz évvel ezelőtti gyilkossági kísérletet, titokban kell maradnia. Arra is meg kell kérnem önöket, hogy visszatérésem tényét egy ideig még őrizzék meg, kizárólag csak a főtisztjeikkel közöljék, s velük is csak azután, hogy elhagyták a Birodalom területét. Egyébként pedig… – billentette enyhén félre a fejét –, jól hallottam, a parancsnoki hatáskörrel kapcsolatban merültek fel bizonyos kérdések?

– Nincsenek kérdések, admirális – jelentette ki Trazzen szinte átszellemült hangon. – Már nincsenek.

– Helyes.

Thrawn Nalgolra nézve felvonta egyik kékesfekete szemöldökét.

– Az arckifejezéséből ítélve nem ért egyet a bajtársával, Nalgol kapitány.

Nalgol öntudatosan megköszörülte a torkát, ujjával megsimogatta a gyűrűjét, mintha a rávésett címerből próbálna erőt meríteni.

– Semmiképpen sem kérdőjelezem meg a hatáskörét, Thrawn admirális – mondta. – Azonban nagyon hálás lennék, ha tisztábban láthatnék egy-két dolgot. Ismerem a Bothawui rendszert, és semmi okát nem látom, miért képviselne komoly katonai értéket a Birodalom számára. Annyit biztosan nem ér, hogy ott kössünk le három csillagrombolót.

– Az értékelése teljesen helytálló – értett egyet Thrawn. – Nem is maga a rendszer érdekel, hanem a bothaiak bolygóján hamarosan bekövetkező események. Olyan események, amelyeket a Birodalom javára szándékozom fordítani.

– Igenis, uram – felelte Nalgol. – Azonban…

– Idővel minden világossá válik majd – állította le Thrawn. – Egyelőre arra kell kérnem, bízzon a döntésemben!

Nalgol teljes magasságában kihúzta magát.

– Mindörökké, admirális. – Előrelépett, és az asztal fölött kinyújtotta a kezét. – És szabad így fogalmaznom, isten hozta újra köztünk. A Birodalom nagyon megszenvedte vezetője hiányát.

– Mint ahogy én is a vezetés megtiszteltetését – válaszolta Thrawn felállva, és egy pillanatra megszorítva a felé nyújtott kezet. – Az önök három csillagrombolójának a felkészítése már folyamatban van, és két napon belül be kell fejeződnie. Ami az ön küldetését illeti, Dorja kapitány – fordult a parancsnok felé –, a birodalmi futár, akit el kell fogni a Morishimnál, húsz óra múlva indul. Lesz elég ideje visszatérni a Relentlessre, és még előtte elérni a rendszert?

– Bőven, admirális. – Dorja ajka megrándult, mostanában ez jelentette nála a mosolyt. – És ha megengedi, uram, szeretnék csatlakozni Nalgol kapitányhoz! Megtiszteltetés, hogy ismét a közvetlen parancsnoksága alatt szolgálhatok.

Disra rámeredt Dorjára, a gyomra hirtelen görcsbe rándult. Dorja közvetlenül Thrawn alatt szolgált?

– Én örülök, hogy ismét a beosztottjaim között tudhatom, kapitány – felelte Thrawn komoran. – A Chimaerán eltöltött évek alatt gyakran éreztem, hogy sokkal több vezetői potenciál rejlik önben annál, mint amit a körülmények kibontakozni engednek. Most talán lehetőséget kapunk arra, hogy alátámasszuk ezt a véleményt.

– Mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak csalódást, uram. – Dorja szinte ragyogott.

– Ennél többet nem is kérhetek – bólintott Thrawn. – Mint ahogy kevesebbel sem érem be – tette hozzá végignézve a kapitányokon. – Megkapták a parancsaikat. Most leléphetnek.

– Igenis, admirális! – mondta Trazzen mindannyiuk nevében. Megfordultak, és Disra szerint sokkal délcegebben távoztak, mint ahogy fél órával korábban beléptek az irodába. A kétszárnyú ajtó súlyosan a helyére csusszant mögöttük…

– Finom úriemberek – jelentette ki Flim, ujjával meglazítva fehér főadmirálisi egyenruhájának gallérját. – Egy kicsit talán könnyen átverhetőek, de ebben a finom úriemberek mind egyformák.

– Ó, igen, nagyon finomak! – horkant fel Disra rámeredve a titkos ajtóra, amelyen keresztül a színész megtette a nagy belépőjét. – És szörnyen veszélyesek is. Tierce? Hol van?

– Itt vagyok – lépett elő az őrnagy a titkos ajtó mögül. – Mi a gond?

– Mi a gond? – csattant fel Disra. – Nem elég, hogy a négy kiválasztott kapitányból három nem túlzottan hűséges hozzám, az egyik még ráadásul közvetlenül Thrawn alatt is szolgált! Megőrült maga?

– Ne sértegessen! – szólt rá Tierce jeges hangon, miközben odalépett az íróasztal mellé. – Muszáj volt egy ilyet is bevonnom, mint Dorja. Ezt még egy kezdő taktikus is tudja.

– Én nem taktikusan gondolkodom! – vágott vissza Disra. – Legalábbis a maga észjárása szerint nem. Épp ezért van szükségem a maga szakértelmére, emlékszik?

– Nyugodjon meg, excellenciás uram! – lépett közbe Flim, óvatosan kiemelve az izzó vörös kontaktlencsét a bal szeméből. – Előbb-utóbb óhatatlanul szembe kellett néznem valakivel, aki személyesen is ismerte Thrawnt. Ennél megfelelőbb idő és hely nem is akadhatott volna, itt szükség esetén mind a négyükkel csendben, diszkréten végezhettünk volna.

– Pontosan – bólintott Tierce. – Ami pedig a választott parancsnokok hűségét illeti, pontosan azok kerülnek majd a leginkább Flim bűvkörébe, akik nem túl lojálisak önhöz.

– És azon elgondolkodott már, mit csinálnak, ha kikerülnek ebből a bűvkörből? – kérdezte Disra. – Mi lesz, ha mégsem sikerült teljesen meggyőznünk őket, és elkezdenek nyomozni?

– Ó, természetesen nyomozni fognak – biztosította Tierce a moffot. – Pontosan ezért akartam, hogy Nalgol is közöttük legyen. A Kuat család ősi nemesi hagyományokat ápol, ezért biztosra vettem, hogy viselni fogja a gyűrűjét, amelyen egy méregtű van.

Flim, aki épp a másik kontaktlencséjét akarta kivenni, megdermedt a mozdulat közepén.

– Micsoda?

– Egy méregtű – ismételte meg Tierce. – Errefelé évszázados hagyománya van az ellenfelek megmérgezésének. Ó, nyugodjon már meg, Nalgol évek óta nem tett mérget a gyűrűjébe.

– Örülök, hogy maga ezt hiszi – felelte Flim dühösen, alaposan szemügyre véve a kezét ott, ahol Nalgol megszorította. – Nem a maga kezét kapta el, és…

– Azt mondtam, nyugodjon meg! – emelte fel a hangját Tierce. – Semmit sem juttatott a szervezetébe. Kivett valamit.

– Egy parányi szövetmintát, hogy pontosak legyünk – értette meg végre Disra. – Amit kétségtelenül egyenesen az archívumba visz, hogy összehasonlítsa a Thrawn személyi aktájában lévő genetikai profillal.

– Pontosan – bólintott Tierce. – És ha őt sikerül meggyőznünk, az eredményeit pedig biztosan közli a barátaival is, akkor szó szerint mindenre hajlandó lesz értünk.

– Csodálkoztam is, miért ragaszkodott hozzá annyira tegnap éjjel, hogy megváltoztassuk azt a genetikai profilt – vallotta be Disra. – Annak a műveletnek elég kicsi volt a hibatűrése.

– Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mi ketten vállaltuk az összes kockázatot – kontrázott rá Flim, még mindig a kezét vizsgálgatva. – Maga még csak itt sem volt velünk a szobában.

– Higgadjanak már le! – förmedt rájuk Tierce árnyalatnyi megvetéssel a hangjában. – Még csak most tettük meg az első lépéseket egy nagyon hosszú úton! Remélem, nem fogják már most elveszíteni a fejüket!

– A mi fejünk miatt ne aggódjon, őrnagy! – vágott vissza Disra. – Imádkozzon inkább, hogy beváljon a stratégiája!

– Be fog válni – nyugtatta meg Tierce. – Bízzon bennem! Akármennyi összetűzés is folyik most máshol, a Lázadók utolsó polgárháborújának első csatáját a Bothawui felett fogják megvívni. A caamasi dokumentum gondoskodik erről. Mi pedig a lehető legnagyobb mértékben szeretnénk ellenőrizni ezt a csatát; ezért van szükség a csillagrombolóinkra a Bothawuinál… hogy mindkét fél a lehető legnagyobb veszteségeket szenvedje el.

– Nos, akármit is teszünk, jobb lesz, ha igyekszünk! – figyelmeztette Disra. – Pellaeon már háromnegyed részt felfedezte a Cavrilhu kalózokkal és társaikkal kapcsolatot tartó összekötőimet. Ha ellenőrzést tart és rájön, hogy a szektor flottájából hiányzik négy csillagromboló, akkor nekem végem.

– Az ütemterven sajnos nemigen tudunk változtatni – emlékeztette Tierce. – A Bothawui felé tartó három hajó még hetekig nem lesz támadó pozícióban.

– Akkor talán lemondhatnánk arról, hogy az üstökös mögött rejtőzzenek el – javasolta Disra. – Valami más égitest körül is felsorakozhatnának.

– Nincs más égitest – felelte Tierce türelmesen. – Olyan legalábbis nincs, amit biztonságosan használhatnának. Excellenciád kénytelen lesz a veleszületett báját bevetve nyugton tartani Pellaeont.

– Mindent meg fogok tenni – ígérte Disra gúnyosan. – És mit javasol, Zothip kapitánnyal szemben is a bájaimat vessem be?

– Miért, mi a gond Zothippal? – kérdezte Flim.

– Tierce őrnagy felhívta és közölte vele, hogy nem kapnak több klónt – morogta Disra. – Zothip elég dühös lett.

– Ezt már egyszer megtárgyaltuk – szólt rá Tierce, hangjában a pattanásig feszített türelem rezgésével. – Nekünk is szükségünk van azokra a klónokra. Zothipnak semmi oka sincs a panaszra, épp eleget profitált már abból, hogy a hajóin voltak. Egyébként meg mi miatt aggódik? Hogy idejön, és elégtételt követel?

– Maga nem ismeri Zothipot – szögezte le Disra súlyosan.

– Csak egy darab az űr mocskából – intézte el a kalózt egyetlen szájrándítással Tierce. – Vásárolja meg, vagy csillapítsa le, nem érdekel, mit csinál vele!

– Nem is annyira Zothip miatt aggódom, mint a maga hozzáállása miatt – vágott vissza Disra. – Mostantól kezdve az ilyen nagyobb horderejű döntéseket együttesen hozzuk meg. Nem hagyom, hogy mindent leromboljon, amit évek hosszú sora alatt felépítettem, s aztán a kezembe nyomja a darabokat, hogy rakjam össze őket!

Tierce egy hosszú pillanatig csak nézte.

– Egyvalamit most rögtön tisztázzunk, Disra – szólalt meg végül jéghideg hangon. – Az akció katonai vonatkozásaiban én döntök. Minden katonai jellegű dologban. Erre kért fel, és én ezt vállaltam. A maga szerepe pillanatnyilag, az egyetlen szerepe, hogy biztosítsa a hajókat és embereket, amelyekre, és akikre szükségem van, illetve, hogy kezelje a felmerülő politikai problémákat.

Most Disra meredt rá az őrnagyra. A moff azonban szinte érezte, ahogy pillantásának az éle eltompul. Miféle szörnyet teremtett?

– Tehát ez lennék én? – kérdezte Tierce-t halkan. – A hadtáptisztje?

Tierce elmosolyodott – szájának egyik sarka hidegen megrándult.

– Attól tart, hogy elveszíti az ellenőrzést az események fölött? Ne aggódjon! Az én célom, az egyetlen célom az, hogy megbosszuljam az Uralkodó halálát, és a galaxis összes térképéről lesöpörjem a Lázadókat. A megszülető új Birodalom kormányzásának a feladata teljes mértékben magára hárul.

Disra egy pillanatig mélyen a szemébe nézett, próbálva átlátni a merev arckifejezésen, próbálva megakadályozni, hogy vágyai befolyásolják az ítélőképességét. Ha a fickó hazudik…

Nem. Tierce katona; ritka jó katona, de attól függetlenül csak egy katona. Nem rendelkezik Disra politikai képességeivel és tapasztalataival. Még ha meg is tetszene neki a hatalom íze, akkor is szüksége lenne Disrára a harcok befejezése után.

– A legtöbb triumvirátus instabil, excellenciás uram – szólalt meg Flim. – Tudom; rengeteget láttam felemelkedni és elbukni a kalózok és a csempészek között. A mi esetünk viszont más. Egyikünk sem boldogul a másik kettő nélkül.

– Igaza van – értett egyet Tierce. – Úgyhogy fejezze be a nyafogást, és végezze a saját dolgát! Vagy mindannyian egy börtönbolygón végezzük.

– Igaz – bólintott Disra vonakodva. – Elnézést kérek, őrnagy! Nem fog még egyszer megtörténni.

– Helyes – élénkült fel Tierce. – Térjünk vissza az üzletre! Szükségem lesz annak a kódtörő algoritmusnak a másolatára, amellyel ön bejutott a Császár és Thrawn személyes feljegyzéseibe.

– Minek? – ráncolta a homlokát Disra.

– Hogy összeállíthassak egy teljes listát a Thrawn által a Lázadók bolygóin elszórt alvó sejtekről – magyarázta Tierce. – Minden képzett birodalmi katonára és pilótára szükségünk lesz.

Ez elég ésszerűnek tűnt.

– Rendben – válaszolta Disra. – De én is összeállíthatom magának a listát.

– Hasznos lenne, ha bármikor hozzáférhetnék azokhoz az állományokhoz, amikor csak szükséges – mutatott rá Tierce.

– Az is hasznos lenne, ha tudnék néhány dologról, amiről maga nem – vágott vissza Disra. – Már csak az egyensúly meg ilyenek miatt is.

– Remek – csóválta meg a fejét Tierce. – Szórakozzon csak a kisjátékaival! Csak szerezze meg nekem azt a listát!

– Azonnal, őrnagy – hajtott fejet ironikusan Disra.

Nem, nem lesz kirohanás, döntötte el a moff, miközben átvágott az irodán a titkos járat felé. De ez nem jelenti azt, hogy nem fogja rajta tartani a szemét a triumvirátus másik két tagján. És nekik szükségük is lesz rá, egyszer talán eljön a nap, mikor neki már nem lesz szüksége rájuk.

Ezen érdemes volt elgondolkodni.