Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

4. FEJEZET

 

Eléjük tárta a dolgot; minden egyes fájó részletével együtt. És amikor végzett, szinte őrjöngtek, ahogy arra számított is.

– Bizonyára csak tréfál, Pellaeon admirális – mondta Andray moff jeges hangon.

– Úgy van – csatlakozott Bemos moff is, megkocogtatva az ujján lévő vastag codorangyűrűt. – Mi vagyunk a Birodalom, admirális. És a Birodalom nem adja meg magát.

– Akkor a Birodalom elpusztul – jelentette ki Pellaeon nyersen. – Sajnálom, excellenciás urak, de ez a következménye annak, amit mondanak. A Birodalom vereséget szenvedett. Ha sikerül tárgyalnunk a békéről, akkorra talán…

– Eleget hallottam! – tört ki Hort moffból. Egy széles mozdulattal a tenyerébe söpörte az asztalon heverő adatkártyáit, és hátralökte a székét. – Fontos dolgokat kell elintéznem a szektoromban.

– Nekem is – csatlakozott Quillan moff is. – Ha engem kérdeznek, nem lenne szabad, hogy egy ilyen ember vezesse a katonai erőnket…

– Üljenek le! – szólt rájuk egy halk hang. – Mind a ketten.

Pellaeon ránézett a férfira, aki az asztal másik végén ült, vele szemben. Alacsony volt, karcsú, a homlokáról már kezdett visszahúzódni ősz haja, sárga pöttyökkel tarkított kék szeme mintha az ember veséjébe látott volna, karomszerű ujjaiban sokkal nagyobb erő rejlett, mint azt hinni lehetett volna. Az arcára sűrű ráncokat vésett a kora és a keserűség, száját kegyetlenség és túlfűtött ambíció torzította el.

Disra moff. A Braxant-szektor helytartója, a Birodalom új, Bastion fedőnevű fővárosának ura, s jelenleg a házigazdájuk itt, a palotájában. A nyolc megmaradt moff közül Pellaeon benne bízott a legkevésbé.

Quillan és Hort szintén Disrára bámultak, látványos távozásuk hirtelen tétovázásba csapott át. Hort szólásra nyitotta a száját; aztán mind a ketten némán visszaültek a helyükre.

– Köszönöm. – Disra most Pellaeonra emelte a tekintetét. – Kérem, folytassa, admirális!

– Köszönöm, excellenciás úr. – Pellaeon végignézett az asztal körül ülőkön. – Nem hibáztatok senkit, amiért feldühíti a javaslatom. Magam is csak nagy nehezen jutottam el idáig. De nem látok más kiutat. Ha békét kötünk, akkor legalább azt a területet megtarthatjuk, amely még a miénk. Ha nem, akkor biztos, hogy elpusztítanak minket.

– De valóban megtarthatjuk-e a jelenlegi területünket? – kérdezte Edan moff. – Az Új Köztársaság azt a hazugságot terjeszti, hogy erőszakkal és terrorral uralkodunk. Nem fognak ragaszkodni az elpusztításunkhoz, békeszerződés ide vagy oda?

– Szerintem nem – felelte Pellaeon. – Azt hiszem, még a legvadabbakat is meg tudjuk győzni arról, hogy a jelenleg birodalmi fennhatóság alatt álló világok a saját akaratukból maradnak velünk.

– Nem mindegyik! – mordult fel Sander moff. – Néhány a szektoromban azonnal átállna, ha szabadon dönthetne.

– Néhány rendszert biztosan elveszítünk – vont vállat Pellaeon. – A másik oldalon viszont kétségkívül akadnak olyanok az Új Köztársaság határain belül, amiknek a lakói szívesebben élnének birodalmi uralom alatt, ha választhatnának. A dolgok jelenlegi állásában semmit sem tehetünk ezekért a rendszerekért… nincs elég hajónk és emberünk ahhoz, hogy megvédjük őket, és utánpótlási vonalakat sem tudunk kiépíteni hozzájuk. Ha azonban békét kötnénk, ezek a rendszerek csatlakozhatnának hozzánk.

– Nevetséges! – horkant fel Quillan. – Tényleg azt hiszi, hogy az Új Köztársaság majd alázatosan visszaszolgáltatja nekünk a rendszereket, amelyeket ellopott tőlünk?

– Épp ellenkezőleg, Quillan: nem lesz választásuk ebben a kérdésben – szólt közbe Vered moff szárazon. – Csak azért jogosultak a hatalomra, mert az Új Köztársaság rendszerei elfogadják a hatalmukat. Hogyan tehetnék meg, hogy nem engedik ugyanezeknek a rendszereknek, hogy visszautasítsák a hatalmukat?

– Pontosan – bólintott Pellaeon. – Különösen, ha figyelembe vesszük a mostanában fellángolt kisebb konfliktusokat. Ha megtiltanák, hogy a rendszerek kilépjenek az Új Köztársaságból, azzal óriási propagandafegyvert adnának a kezünkbe. Az Almania-incidens még elég frissen élhet az emlékezetükben.

– De ha ilyen instabil a helyzetük, akkor miért kell tennünk bármit is? – vetette fel Bemos. – Ha sikerül kihúznunk addig, az Új Köztársaság magától is fel fog bomlani.

– Ennek elég magas a valószínűsége – helyeselt Andrey. – Annak idején ez volt a filozófiai alapja a Császár Új Rendjének. A Szenátusból egyedül ő értette meg, hogy erős kormányzó kéz nélkül sohasem lenne képes tartósan egymás mellett élni az a rengeteg különböző faj és kultúra.

– Egyetértek – mondta Pellaeon. – Ennek azonban most nincs jelentősége. Az Új Köztársaság pusztulása hosszú évtizedekig is eltarthat; és még mielőtt elpusztítanák magukat, gondoskodnának róla, hogy porrá zúzzák a Birodalom utolsó maradványait is. – Felvonta a szemöldökét. – Mondanom sem kell, mindannyian meghalnánk. Elesnénk a csatákban, vagy az épp aktuális igazságosságfelfogásuk nevében kivégeznének minket.

– De előbb közszemlére tennének minket az üvöltöző szubhumán csőcselék előtt – morogta Sander. – Talán meztelenül, lekötözve…

– Felesleges ennyire képszerűnek lennie, Sander! – mordult fel Hort, szúrós tekintetet vetve a másik moffra.

– Ki kell mondani a lényeget! – vágott vissza Sander. – Az admirálisnak igaza van: ez a legalkalmasabb időpont a béketárgyalások megkezdésére. Most még meg lehet győzni őket arról, hogy az ellenségeskedés beszüntetése az ő érdekük is.

A vita további egy óráig tartott. A végén, ha ugyanúgy vonakodva is, mint maga Pellaeon, elfogadták a javaslatot.

A Disra moff magánirodájába nyíló, gazdagon díszített kétszárnyú ajtó előtt álló magányos őr magas volt, fiatal és jól megtermett – épp az ellentéte Disrának, gondolta Pellaeon önkéntelenül, miközben felé közeledett.

– Pellaeon admirális – azonosította magát. – Disra moffhoz jöttem.

– Őexcellenciája nem említette…

– A folyosó végig van rakva holokamerákkal – vágott a szavába durván Pellaeon. – Tudja, hogy itt vagyok. Nyissa ki az ajtót!

– Igenis, admirális – rándult meg az őr szája. Két lépést tett oldalra, s a hatalmas ajtó szárnyai nehézkesen szétcsúsztak.

A helyiség ugyanolyan gazdagon díszített volt, mint az ajtaja. Pellaeon a Birodalom hatalmának hanyatlása óta egyetlen moff palotájában sem látott ilyen luxust. Disra egy üvegesen csillogó, fehér íróasztal mögött ült a szoba közepén, mellette egy fiatal, rövidre vágott, sötét hajú, őrnagyi rangjelzést viselő szárnysegéd állt. A szárnysegéd néhány adatkártyát tartott a kezében; láthatólag vagy most érkezett, vagy épp távozni készült.

– Ah… Pellaeon admirális! – kiáltotta Disra beljebb intve látogatóját. – Fáradjon be! Azt hittem, a békeküldöttsége szervezésén munkálkodik.

– Arra van még időnk – felelte Pellaeon körülnézve a szobában, ahogy az íróasztal felé közeledett. Magában felmérte a különböző berendezési tárgyak értékét. – A hírszerzés jelentései szerint Bel Iblis tábornok csak két hét múlva érkezik a morishimi bázisra.

– Hát persze! – jegyezte meg Disra gúnyosan. – Valamilyen oknál fogva elfogadhatóbb Bel Iblisnek megadnia magát, mint bárki más előtt megalázkodni abból a csőcselékből?

– Bevallom, bizonyos fokig valóban tisztelem Bel Iblis tábornokot – állt meg egy méterrel az asztal előtt Pellaeon. Tenyésztett ivrooy korallból készült, vette észre; a színéből ítélve még a Klón-háború előtti időkben. Nagyon drága. – Úgy látom, nem nagyon lelkesedik a közelgő békéért.

– Semmi kifogásom a béke ellen! – vágott vissza Disra. – A szégyen gondolatától fordul fel a gyomrom.

– Ha megbocsát, excellenciás uram – köszörülte meg a torkát a szárnysegéd. Letette az adatkártyákat az asztalra, és megfordult, hogy távozzon.

– Nem, nem, maradjon csak, őrnagy! – emelte fel a kezét Disra. – Szeretném, ha hallaná ezt! Ugye ismeri a szárnysegédemet, admirális? Grodin Tierce őrnagy.

Tierce szájának sarka mintha megrendült volna, de Pellaeon nem esküdött volna meg rá.

– Azt hiszem, nem találkoztunk még – biccentett udvariasan az őrnagy felé.

– Ah! Akkor tévedtem – állapította meg Disra. – Mindegy. A kapitulációról beszélgettünk, igaz?

Pellaeon ismét rápillantott Tierce-re. Azonban az után a talán-rándulás után az őrnagy arca teljesen kifejezéstelenné vált, a vonásai semmit sem tükröztek a gondolataiból.

– Továbbra is nyitott vagyok a javaslataira, excellenciás úr.

– Már ismeri a javaslataimat, admirális – bukott ki Disrából. – Küldjünk csapatokat, hogy tovább szítsák az Új Köztársaságon belüli bolygó- és szektorközi konfliktusokat. Használjuk a maga álcázóernyőjét arra, hogy olyan helyre juttassuk az erőinket, ahol a lehető legnagyobb hasznot húzhatnak az összecsapásokból. Terjesszük ki katonai erőnket mindenhová, ahová csak lehet, s ahogy csak tudjuk, tekintet nélkül az eszközökre.

Pellaeon érezte, hogy megrándul az ajka. Nem először vitáztak már ezen.

– Mi a Birodalmi Flotta vagyunk – közölte Disrával mereven. – Nem bérelünk fel zsoldosokat és kalózokat, hogy megvívják helyettünk a csatáinkat!

– Akkor azt javaslom, hogy olvassa újra a történelmüket, admirális! – vágott vissza Disra. – A Birodalom mindig is alkalmazta azt a söpredéket. Moffok, nagymoffok… sőt még Darth Vader nagyúr is, ha ez felelt meg a céljainak. Mint ahogy a maga drága és joggal gerinces flottájának a korábbi vezetői is. Úgyhogy ne álszenteskedjen itt nekem! – csettintett türelmetlenül az ujjaival. – Meglehetősen sok dolgom van, admirális, magának pedig fel kell készülnie rá, hogy Bel Iblis talpát nyalja. Óhajt még valamit?

– Igen, van még itt egy-két dolog – bólintott Pellaeon, óriási erőfeszítéseket téve, hogy megőrizze higgadtságát. – Azokról a SoroSuub Preybird-ökről akarok beszélni magával, amelyeket a Flottának szállított.

– Aha – dőlt hátra Disra a székében. – Kitűnő vadászgépek, ugye? Persze nincs meg ugyanaz a lélektani hatásuk, mint a TIE-sorozatnak, de a maguk módján minden igényt kielégítenek.

– Olyannyira, hogy csodálkoztam is, miért nem láttam többet belőlük az elmúlt évek során – felelte Pellaeon. – Úgyhogy utánanéztem egy kicsit a dolognak. Mint kiderült, a SoroSuub sohasem indította be igazán a Preybird-programot. Néhány modell legyártása után leálltak. Ami felvet egy érdekes kérdést: maga honnan szerzi őket?

– Nem értem, miért érdekelnének bárkit is a forrásaim, admirális – felelte Disra. – Mindaddig, amíg a gépek a hagyományos SoroSuub minőséggel bírnak…

– Tudni akarom, kivel üzletel a Birodalom! – vágott a szavába Pellaeon. – Kivel üzletelek én!

Az ezüstszínű szemöldök alatt Disra tekintete mintha felvillant volna.

– Egy magánbefektetőkből álló csoport felvásárolta és újra beindította a Preybird-ök gyártósorát – morogta. – Velük kötöttem megállapodást.

– A nevük és a rendszereik?

– Magánbefektetők – ismételte meg Disra, erősen megnyomva a szó első tagját, mintha csak egy gyereknek magyarázna.

– Nem érdekel – felelte Pellaeon, felvéve a másik hanghordozását. – Tudni akarom a nevüket, a rendszereiket és a vállalati összeköttetéseiket! És azt, hogy maga miből finanszírozza ezt az üzletet.

– Azt akarja mondani, hogy valami törvénysértésre gyanakszik? – húzta ki magát Disra.

– Nem, természetesen nem. – Pellaeon szándékosan hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon a szobában. – Hiszen ha valakinek annyi eszköz van a kezében, mint magának, akkor könnyen hozzáférhet nem egy pénzügyi forráshoz. – Visszanézett a moffra. – Pusztán csak arról szeretnék meggyőződni, hogy az egész Birodalomnak hasznára van-e az üzlet.

Azt hitte, Disra ezt sértésnek fogja venni. A moff azonban egyszerűen csak elmosolyodott.

– Emiatt ne aggódjon, admirális! – mondta lágyan. – Az egész Birodalomnak a hasznára válik.

Pellaeon rámeredt, s közben érezte, hogy a homloka enyhén összeráncolódik. Volt valami az előző mondatban, ami nagyon nem tetszett neki. Valami nagyra törő és kissé vészjósló.

– Tudni akarom a befektetői csoport tagjainak a nevét.

– Átküldöm a listát a Chimaerára – ígérte meg Disra. – Most pedig, ha megbocsát, Tierce őrnagynak és nekem van egy kis dolgunk.

– Természetesen – bólintott Pellaeon, próbálva egy kis leereszkedő élt csempészni a hangjába. A birodalmi erők főparancsnoka nem keltheti azt a benyomást, hogy ilyen rövid úton elbocsáthatják. Még egy moff sem. Nem, hacsak ő maga is épp menni nem készül. – Minden jót, excellenciás uram.

Megfordult, és elindult a kétszárnyú ajtó felé. Igen, rá fogja állítani a hírszerzést Disra magánbefektetői csoportjára – azonnal utasítani fogja Dreyf parancsnokot és a csapatát. És ha már rajta vannak, egyúttal belenézhetnek a moff személyes pénzügyeibe is. Lehet, hogy néhány nagyon érdekes összefüggésre derülhet fény.

Közben azonban fel kell készülnie egy diplomáciai küldetésre. És némi szerencsével véget kell vetnie egy háborúnak.

 

Az ajtó bezáródott Pellaeon mögött, és Disra egy pillanatra hagyta, hogy kiüljön az arcára a távozó admirális iránt érzett megvetése. Megvetette Pellaeont mint embert, és mint birodalmi tisztet. Megvetette, amiért képtelen volt legyőzni az idegenimádó lázadók fejetlen csőcselékét. Megvetette, mert hitvány módon a békét kereste.

A pillanat elszállt. Sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia, olyan ügyekkel, amelyekhez tiszta fejre van szükség. Mellesleg, ha a dolgok a terv szerint alakulnak, akkor Pellaeon hamarosan nem számít már. Félig elfordította a székét, és felnézett Tierce őrnagyra.

– Érdekes beszélgetés volt, nem, őrnagy? – érdeklődött szelíden. – Mondja, mik a benyomásai?

Tierce láthatólag nehezen fordította el a tekintetét az ajtóról, amelyen keresztül Pellaeon távozott.

– Sajnálom, excellenciás uram, de tényleg nem tudom – felelte. Válla kissé előreesett, annak az embernek az alázatával, aki ismeri a korlátjait. Az arckifejezése őszinte volt, de együgyű. – Én csak egy szárnysegéd vagyok. Nem sokat tudok ezekről a politikai dolgokról.

Tökéletesen játszotta a szerepét, ezt még Disrának is el kellett ismernie. Bizonyára már több tucat civilt és katonát sikerült rászednie az elmúlt tizenöt év során, beleértve magát Disrát is. Most már azonban többet tudott… és a színjátéknak hamarosan vége.

– Értem – bólintott a moff. – Nos, akkor hagyjuk ki a politikát a dologból, és halljam egy katonatiszt katonai véleményét! Hallotta a javaslatomat, hogyan kerülhetné el a Birodalom ezt a kapitulációt, amelyre az admirális annyira vágyik. Mi a véleménye?

– Hát, excellenciás uram, Pellaeon admirális a főparancsnok – felelte Tierce vonakodva. Az arcán még mindig ugyanaz a közömbös kifejezés ült, de most már mintha megfeszült volna egy izom a szeme sarkában. Gyanítaná, hogy Disra tudja? Nem valószínű. Nem mintha számítana. – Feltételezem, ő ismeri a legjobban a stratégiai helyzetünket – folytatta az őrnagy. – Attól tartok, a tudásom a stratégia területén is elég szegényes.

– Aha. – Disra megrázta a fejét, és lenyúlt az asztal belső oldalán, hogy megnyomjon egy az ujjlenyomatára kódolt, a korallba növesztett kapcsolót. Valami kattant, és felnyílt egy közvetlenül az asztal lapja alá rejtett fiók. – Csalódást okoz nekem, őrnagy – mondta a moff, szemét szilárdan Tierce arcán tartva, miközben ujjaival a fiókban lévő fél tucat adatkártya között matatott. – Azt hittem, hogy a Császár ragaszkodott a legjobbakhoz.

Ez alkalommal nem lehetett eltéveszteni: Tierce szeme határozottan összeszűkült. De még nem állt készen rá, hogy felhagyjon az alakoskodással.

– A Császár, excellenciás uram? – kérdezte döbbenten pislogva.

– Csakis a legjobbakhoz – ismételte meg Disra, Tierce felé nyújtva az egyik adatkártyát. – Csak a legjobbak szolgálhattak a Császári Testőrségben.

Disra arra számított, hogy a másik a meglepett tiltakozás vagy a megdöbbenés eszközét húzza elő a repertoárjából. Tierce azonban csak állt, a két szeme úgy meredt rá, mint egy ikerturbólézer-üteg. A moff állta a pillantást, s magában leküzdötte a hirtelen rátörő kételyeket. Ha rosszul számított… ha Tierce úgy dönt, hogy az ismeretlenségének megőrzéséért érdemes megölnie egy birodalmi moffot…

Az őrnagy halkan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Mintha egy mérges kígyó szisszent volna fel.

– Gondolom, semmi értelme harsányan tiltakoznom – állapította meg. Kiegyenesedett szokásos görnyedt tartásából…

És Disra azon vette észre magát, hogy önkéntelenül is hátrahőköl a székében. A félénk és alig hasznavehető Tierce őrnagy, aki már nyolc hónapja a szárnysegédje volt, hirtelen eltűnt.

Egy harcos állt a helyén.

Disra egyszer azt hallotta, hogy egy józan ítélőképességű ember mindig képes felismerni egy birodalmi rohamosztagost vagy a Császári Testőrség egyik tagját, álljon az előtte teljes vértezetben, vagy haldokoljon egy betegágyban. Gyerekes mítoszoknak tartotta az ilyen történeteket. Soha többé nem fogja elkövetni ezt a hibát.

– Hogyan azonosított? – törte meg Tierce a csendet.

Eltelt egypár pillanat, míg Disra visszanyerte a hangját.

– Átkutattam a birodalmi feljegyzéseket, miután áttelepítették őket ide, a Bastionra – felelte. – A Császár személyes feljegyzéseinek a másolatait is közöttük őrzik. Megtaláltam a módját, hogy beléjük nézzek.

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Tierce. – Azok az állományok elméletileg feltörhetetlenek.

– Olyan dolog nem létezik, hogy „feltörhetetlen állomány” – közölte Disra.

– Láthatólag nem – értett egyet Tierce. – Mindegy. És most mit akar tenni velem?

– Nem azt, amire számít – nyugtatta meg Disra. – Nem áll szándékomban dezertálás miatt hadbíróság elé állítani, vagy ilyesmi, még ha talán keríteni is tudnék valakit, akinek jogában állna vádat emelni maga ellen. A Birodalom most nem engedheti meg magának, hogy elpocsékolja a legjobb embereit – kacsintott egyet. – Egyvalamit viszont meg kell kérdeznem. Hogyan élte túl a második Halálcsillag elpusztítását?

Tierce alig láthatóan vállat vont.

– Úgy, hogy nem voltam ott. A Császári Testőrség tagjait időnként visszaküldték a rohamosztagos egységeikhez, hogy ne essenek ki a harci rutinból. A kérdéses időpontban a Magagranon voltam, a Peremvidéken. Egy lázadó sejtet számoltunk fel.

– És az egysége többi tagját megölték?

– Egy egyszerű lázadó sejt? – horkant fel Tierce megvetően. – No hiszen! Nem, elvégeztük a feladatot, és visszarendeltek minket. Akkoriban mindenféle pletykák keringtek arról, hogy meghalt az Uralkodó az Endoron, vagy sem, ezért amint a Coruscant közelébe értünk, átszálltam egy másik hajóra, és elindultam, hogy kiderítsem, tudok-e segíteni valamit.

– Emlékszem arra a pár hónapra – biggyedt le Disra szája. – A megtestesült káosz, miközben a Lázadók foggal-körömmel gyűjtögették be a rendszereket, amelyeket tálcán is megkaphattak volna.

– Igen – bólintott Tierce keserű arccal. – Olyan volt, mintha az egész Birodalom összeomlott volna, fentről lefelé.

– Talán így is történt – értett egyet Disra. – Pellaeon egyszer említette, hogy Thrawn főadmirálisnak volt erről egy elmélete.

– Igen: miszerint a Császár az Erő segítségével irányította a katonáit – mondta Tierce. – Emlékszem, a Chimaerán is sokszor beszéltek erről. Talán igaza volt.

– Maga a Chimaerán szolgált? – ráncolta a homlokát Disra.

– Természetesen – válaszolta Tierce. – Hol lett volna jobb helye egy Császári Testőrnek, mint egy főadmirális oldalán? Körülbelül egy hónappal azután, hogy Thrawn visszatért az Ismeretlen Vidékről, sikerült áthelyeztetnem magam a Chimaera rohamosztagosaihoz.

– De akkor?… – Disra láthatólag nem találta a szavakat.

– Miért halt meg? – szorította össze a fogát Tierce. – Mert rosszul találgattam. Számítottam rá, hogy megtámadják a főadmirálist, mikor a vártnál nagyobb ellenállásba ütköztünk a bilbringi hajógyárnál. Azonban egy kommandóra gondoltam, amely a csata hevében feloson a Chimaerára. Luke Skywalker korábban már áthatolt a hajó védelmén, hogy kiszabadítsa Talon Karrdét, a csempészt, és azt hittem, hogy újra megpróbálkoznak a dologgal. Ezért aztán a hangár környékén helyeztem el a rohamosztagosaimat.

– Aha – bólintott Disra, ahogy a helyére került a csata történetének egy mindeddig hiányzó darabja. – Tehát a maga egysége fogta el és végezte ki Rukhot, a noghri árulót, miután meggyilkolta a főadmirálist?

– Igen. Nem mintha túl sok vigaszt leltünk volna benne.

– Hm – nézett a szemébe Disra. – Thrawn tudott magáról?

Tierce megint vállat vont.

– Ki tudhatja, mit tud, vagy mit nem tud egy főadmirális? Csak annyit mondhatok, hogy sohasem fedtem fel előtte a kilétem, és ő sem hozakodott elő a múltammal.

– Miért nem fedte fel magát? – kérdezte Disra. – Szerintem egy Császári Testőr jogosult lett volna bizonyos… izé… különleges bánásmódra.

– Elő ne hozakodjon még egyszer ilyesmivel, Disra! – mondta Tierce halk, de határozott hangon. – Még csak ne is gondoljon rá! A Császár Testőrei sohasem a saját hasznukat nézik. Soha. Az életük célja az Uralkodó és az általa teremtett Új Rend szolgálata. Életükben a céljuk, halálukban a vágyuk.

– Igen – motyogta Disra, rá nem jellemző módon meghunyászkodva. Egyre világosabbá vált előtte, hogy a Császári Testőrség hírneve, amelyet mindig is a Császár propagandistái agyszüleményének tartott, nagyon is valós alapokon nyugszik. – A bocsánatát kérem, testőr!

– Őrnagy – helyesbített Tierce. – Egyszerűen őrnagy. A Császári Testőrség már nem létezik.

– Még egyszer bocsánatot kérek, őrnagy! – mondta Disra. Megdöbbent hangjába most már egy árnyalatnyi bosszúság is vegyült. Feltett szándéka volt, hogy ő fogja irányítani ezt a beszélgetést; s mégis, minden egyes mondat után úgy tűnt, egyre jobban elveszti a kontrollt. – Engem pedig „excellenciás uram”-nak szoktak szólítani.

Tierce a homlokát ráncolta, s Disra egy fájdalmasan hosszú pillanatig visszatartotta a lélegzetét. Aztán a legnagyobb megkönnyebbülésére a másik ajka ironikus mosolyra húzódott.

– Természetesen – mondta szárazon. – Excellenciás uram. Sikerült kielégítenem a kíváncsiságát, excellenciás uram?

– Igen – bólintott Disra. – A múlt elmúlt, őrnagy. Most koncentráljunk inkább a jövőre! Hallotta, mit javasoltam Pellaeon admirálisnak. Mi a véleménye?

Tierce megrázta a fejét.

– Az admirálisnak igaza van: nem működne a dolog. A számok mind ellenünk szólnak.

– Az Új Köztársaság tucatnyi belső konfliktusa ellenére sem?

– Nem. – Tierce Disra asztala felé intett. – Még annak a „Lak Jit” név alatt érkezett figyelemre méltó jelentésnek a segítségével sem, amely alulról a harmadik adatkártyán van.

– Tessék? – ráncolta a szemöldökét Disra, előbányászva a kártyát a Tierce által behozott halom aljáról. A jelentések elméletileg személyesen neki szóltak, s csak a legmagasabb rangú hírszerző tisztek, illetve maguk a moffok tudták dekódolni őket. Nyilvánvalóan nem Disra volt az egyetlen, aki konyított valamelyest a magas szintű kódtöréshez. Becsúsztatta a kártyát a leolvasójába, és beütötte az azonosítóját.

A hírszerzés jelentése tűnt fel a képernyőn. Az információt egy Lak Jit nevű devaroni szabadúszótól vásárolták, s a Caamas elpusztításáról készült feljegyzések egy töredékének felfedezéséről szólt a Tantiss-hegy romjai között.

– Ez nagyszerű! – lelkendezett Tierce-nek, miközben átfutotta a szöveget. – Pontosan erre van szükségünk.

Tierce megrázta a fejét.

– Természetesen hasznos lehet. De nem elég.

– Ó, dehogynem! – mosolyodott el feszesen a moff, mikor a jelentés legfontosabb részéhez ért. – Attól tartok, nem érti, milyen politikai helyzetben van jelenleg az Új Köztársaság. Egy ilyen gyújtópont, mint a Caamas, különös tekintettel a bothaiak érintettségére, forrásig fogja hevíteni az egészet. Különösen akkor, ha megadjuk a megfelelő kezdőlökést.

– Nem a lázadók helyzetéről van szó – vágott vissza Tierce fagyosan. – A Birodalom állapota az, amit mintha maga nem akarna megérteni. Azzal, hogy széttépjük a lázadókat, még nem építjük újjá a Császár Új Rendjét. Szükségünk van egy fókuszra, egy vezérre, akit követhetnek a birodalmi erők. Pellaeon admirális áll a legközelebb egy ilyen tekintélyhez, ő pedig láthatóan elveszítette a harci kedvét.

– Felejtse el Pellaeont! – legyintett Disra. – Tegyük fel, hogy elő tudok keríteni egy ilyen vezért! Hajlandó lenne csatlakozni hozzánk?

– Ki az a „hozzánk”? – meredt rá Tierce.

– Ha csatlakozik, akkor már hárman leszünk – mondta Disra. – Hárman osztoznánk a titkon, amelyet felfedni készülök ön előtt. A titkot, amely az egész flottát a maga oldalára állítja.

Tierce cinikusan elmosolyodott.

– Már megbocsásson, excellenciás uram, de attól tartok, ön még egy részeg banthában sem tudna vak hűséget gerjeszteni.

Disrát egy pillanatra elöntötte a düh. Hogy merészeli ez a közönséges katona?…

– Nem – értett egyet, gyakorlatilag kiköhögve a szót összeszorított fogai közül. Tierce végül is nem közönséges katona. S ami még fontosabb, Disrának szüksége volt valakire az őrnagy képességeivel és gyakorlatával. – Én pusztán a politikai erőt jelenteném a trón mögött. És természetesen a katonai utánpótlást.

– A Braxant-szektor flottájára gondol?

– És egyéb forrásokra – felelte Disra. – Ha úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk, ön szolgálna az általános stratégiánk kidolgozójának posztján.

– Értem. – Ha Tierce-t zavarta is a „szolgálni” szó, semmi jelét nem adta. – És ki a harmadik?

– Velünk van?

Tierce alaposan szemügyre vette a moffot.

– Többet szeretnék hallani.

– Jobb ötletem van – lökte hátra a székét és állt fel Disra. – Mutatok valamit.

Tierce reakciójából – pontosabban: reakciója hiányából – ítélve az iroda és Disra lakosztálya között húzódó titkos folyosó nem szolgált meglepetésül a hajdani testőrnek. A közepén található álcázott ajtó azonban igen.

– A palota előző tulajdonosa építtette – magyarázta Disra, miközben végigmentek egy keskeny járaton egy hasonlóan keskeny turbóliftfülkéig. – Ötven méterre nyúlik le. Onnan vezet egy út a börtönszint alatti kínzókamrához, egy másik pedig egy titkos alagúthoz, ami az északi hegyekben ér a felszínre. Néha elgondolkodom rajta, vajon melyik útvonalat használta gyakrabban.

– Mi merre fogunk menni? – kérdezte Tierce, miközben a turbólift elindult lefelé.

– A kínzókamrába – felelte Disra. – Ez a legtitkosabb és legbiztonságosabb hely az egész palotában. És a Bastionon is, ami azt illeti. Csoportunk harmadik tagja ott vár ránk.

A liftfülke megállt, az ajtaja feltárult. Két keskeny, durván kivájt járat ágazott el a lift előtti térségből. Disra félresöpört egy pókhálót, és a jobb oldali folyosón indult el. Az alagút egy poros fémajtónál ért véget, amelynek a közepén egy kerék díszelgett. Disra megragadta és elforgatta a kereket, s a szűk térben kísértetiesen ható csikorgással az ajtó feltárult.

Az előző tulajdonos nemigen ismert volna rá egykori kínzókamrájára. A fájdalmat és rettegést keltő eszközöket eltávolították, a falakat és a padlót megtisztították, kárpittal vonták be, s az egész helyiséget egy modern lakószobának rendezték be.

Disrát azonban pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte a kamra. Feszülten figyelte Tierce-t, ahogy a hajdani testőr belépett a szobába.

Belépett a szobába… és megpillantotta egyetlen lakóját, aki a középre állított, egy csillagromboló kapitányi ülése után mintázott székben ült.

Tierce megdermedt, a szeme elkerekedett a döbbenettől, egész teste megmerevedett, mintha áramot vezettek volna bele. A tekintete Disrára villant, aztán vissza a kapitányi ülésre, körberebbent a szobán, mintha csapda után kutatna, vagy valami olyasmit keresne, ami arra utal, hogy csak hallucinál, vagy megőrült, majd ismét visszatért az ülésre. Disra visszatartotta a lélegzetét…

És akkor Tierce hirtelen díszszemlére illő vigyázzba vágta magát.

– Thrawn főadmirális, uram – kezdte lézeréles katonai hivatalossággal –, a TR-889-es rohamosztagos szolgálatra jelentkezik!

Disra figyelme a szoba lassan felálló lakójára terelődött. A kék bőrre, a kékesfekete hajra, a vörösen izzó szemekre, a fehér főadmirálisi egyenruhára. Az izzó tekintet egy pillanatra a mofféba fúródott, aztán visszatért Tierce-re.

– Üdvözlöm a szolgálatban, rohamosztagos – mondta komoran. – De attól tartok, el kell árulnom – pillantott ismét Disrára –, nem az vagyok, akinek gondol.

Tierce arca megrezdült, mintha a homlokát akarná ráncolni.

– Uram?

– Majd én – szólt közbe Disra. Átvágott a szobán, megfogta a fehér egyenruha ujját, és egy lépéssel közelebb húzta a férfit Tierce-hez. – Tierce őrnagy, hadd mutassam be; a társamat, Flimet… A kiemelkedő tehetségű utánzóművészt.

A helyiséget egy hosszú percre feszült csend ülte meg. Tierce hitetlenkedve, csalódottan, dühösen és elárulva meredt a fehér egyenruhába bújtatott csalóra. Disra elmélyülten figyelte az érzelmei változását, a nyakán kellemetlenül vert az egyik vénája. Ha Tierce hagyja, hogy a büszkesége kerekedjen felül – ha sértésnek veszi, hogy becsapták –, akkor sem Disra, sem Flim nem hagyja el élve ezt a szobát.

Tierce most a moffra pillantott, az érzelmi vihar ismét eltűnt a kőmaszk mögött.

– Magyarázatot – szólalt meg sötéten.

– Épp az előbb mondta, hogy a Birodalomnak szüksége van egy vezérre – emlékeztette Disra. – Ki lenne jobb vezér Thrawn főadmirálisnál?

Tierce lassan, vonakodva visszanézett az álfőadmirálisra.

– Ki maga?

– Ahogy azt őexcellenciája említette, a nevem Flim – felelte a másik. A hangja árnyalatnyit megváltozott, a modora már nem emlékeztetett a főadmirális erőteljes, szinte már királyi viselkedésére. Pontosan ugyanaz az átváltozás, ismerte fel hirtelen Disra, mint amin maga Tierce is átment pár perce az irodájában – csak éppen fordítva.

Talán Tierce is észrevette ezt.

– Érdekes – hümmögte közelebb lépve és alaposan szemügyre véve Flim arcát. – Hátborzongató! Pontosan úgy néz ki, mint ő.

– Úgy is kell kinéznie – szólalt meg Disra. – Majd nyolc évembe tellett, míg találtam valakit, aki képes erre a színjátékra. Már régóta készülök erre a percre.

– Azt látom – bólintott Tierce. – Hogy csinálták a szemeit?

– Kontaktlencsék – felelte Disra. – Saját energiaforrásuk van, az izzás miatt. A többi csak bőr- és hajszínezés, na és figyelemre méltó hangutánzó képesség, illetve természetes színészi tehetség.

– Rengeteg ilyen szerepem volt már – árulta el Flim. – Ez csak egy a sok közül. – Elmosolyodott. – Bár potenciálisan a legmagasabb gázsiért.

– Lenyűgöző – ismerte el Tierce Disrára pillantva. – Csak egy gond van. Thrawn halott, és ezt mindenki tudja.

– Nocsak, tényleg? – vonta föl Disra a szemöldökét. – Persze, az a hír járja, hogy halott, de hát ez vagy jelent valamit, vagy nem. Lehet, hogy csak kómába esett a Rukh pengéje okozta sebtől. Lehet, hogy elvitték egy titkos helyre, ahol hosszú évekig lábadozott. – Flim felé biccentett. – De az is lehet, hogy egy olyan szélhámos pusztult el a Chimaera fedélzetén, mint Flim. Épp maga mondta, hogy a Bilbringinél támadásra számított ellene; talán Thrawn is számított rá, és megtette a saját óvintézkedéseit.

– Ez elég erőltetett! – horkant fel Tierce.

– Persze hogy az – értett egyet Disra. – De ez nem számít. Nekünk csak fel kell mutatnunk Thrawnt, a többit majd megteszi a vágyakozás. Az egész Birodalom hinni akar majd benne, Pellaeon admirálissal az élen.

– Ezek szerint ez a terve? – kérdezte Tierce. – Bemutatja a főadmirálist Pellaeonnak, visszahelyezi a Chimaerára, s őt teszi a Birodalom vezérévé?

– Alapjaiban igen – ráncolta a homlokát Disra. – Miért?

Tierce egypár másodpercig csak hallgatott.

– Azt mondta, a Braxant-szektor flottáján kívül más forrásai is vannak – szólalt meg végül. – Mik ezek?

Disra rápillantott Flimre. Az utánzat azonban csak érdeklődve nézte Tierce-t.

– Kötöttünk egy megállapodást a Cavrilhu kalózokkal – közölte a testőrrel. – Az egy elég nagy és civilizált csapat…

– Ismerem Zothip kapitány bandáját – vágott közbe Tierce. – Szerintem ugyan nem túl civilizáltak, de valóban elég sokan vannak. Miféle megállapodásról van szó?

– Bizonyos pontokon találkoznak az érdekeink – mondta Disra. – A birodalmi hírszerzés jelentései alapján lokalizálom a hasznos új köztársaságbeli szállítmányokat, Zothip pedig lecsap rájuk. A zsákmány az övé; nekünk megmarad az a tény, hogy tovább gyengítettük az ellenséget.

– Plusz a SoroSuub Preybird-ök egy része Zothip gyáraiból? – vetette fel Tierce.

Disra beharapta az ajkát. Tierce vagy sokkal többet tudott a moff titkairól, mint amennyit szabad lett volna neki, vagy sokkal jobban vágott az esze, mint Disra hitte. Akárhogy is, a moffnak egyik verzió sem tetszett.

– Ami azt illeti, az összes Preybird-öt megkapjuk – bökte ki. – Zothipnak épp elég vadászgépe van.

– Mivel fizet értük?

– Olyan szakértelemmel, amihez Zothip máshol nem juthat hozzá – mosolyodott el halványan Disra. – Egy nagyon különleges harcos tanácsadó csapatot kölcsönzők neki: Thrawn saját Tantiss-hegyi klónjainak egy csoportját.

Nem kevés elégtétellel látta, hogy Tierce álla leesik egy kicsit.

– Még maradt belőlük?

– Egész fészkek – mondta Disra savanyúan. – A mi okos kis főadmirálisunk álcázott csoportokat szórt szét az egész Új Köztársaság területén. Fogalmam sincs, mi lehetett velük a szándéka; a feljegyzései között nem találtam semmit…

– Megtalálta Thrawn feljegyzéseit? – vágott a szavába Tierce. – Úgy értem, a személyes feljegyzéseit?

– Persze – ráncolta a homlokát Disra. A testőr arckifejezése egy pillanatra teljesen felvillanyozódott. – Egyébként honnan tudtam volna, hol rejtette el a klónokat?

Az érdeklődés már eltűnt Tierce maszkja mögött.

– Igaz – bólintott higgadtan. – Mi volt még bennük?

– Egy hatalmas stratégia vázlata – felelte Disra feszülten lesve a másikat. De akármi is mozdult meg az előbb, mostanra mélyen el lett temetve. – A tervei a következő öt évre: hadjáratok az Új Köztársaság ellen. Elképesztő részletességgel; sajnos jelenleg teljesen hasznavehetetlenek.

– Óvatosan jelenteném ki bármiről is, amit Thrawn valaha tett, hogy teljesen hasznavehetetlen – fedte meg finoman Tierce. – Még valami?

Disra vállat vont.

– Személyes emlékek meg ilyesmi. Semmi olyasmi, amit katonai szempontból érdekesnek találtam volna. Ha akarja, bármikor megnézheti őket.

– Köszönöm – biccentett Tierce. – Azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel.

– Jól értem – szólalt meg Flim –, hogy ön valami nagyobb szabásút tervez annál, hogy egyszerűen Thrawn helyébe állítson?

Tierce egy leheletnyit meghajtotta a fejét az utánzat előtt.

– Ön kiváló megfigyelő, admirális – mondta. – Igen, azt hiszem, annál többet is tehetünk. Sokkal többet. Van itt lent egy számítógép-terminál?… Ah, kitűnő! Szükségem lenne az adatkártyákra, amiket az íróasztalán hagytunk, excellenciás uram. Nagy fáradság lenne, ha felmenne értük?

– Egyáltalán nem – morogta Disra. – Azonnal jövök.

Tierce már lázasan dolgozott a terminálon, s válaszra sem méltatta. Disra egy pillanatig a tarkóját bámulta, azon töprengve, hogy talán mégis tévedett vele kapcsolatban. Tierce őrnagy, a hajdani Császári Testőr, hasznos alárendeltje lehetne. Nem örülne viszont, ha a feljebbvalójává válna.

Most még azonban mindhármójuknak szükségük volt egymásra. Disra lenyelte a büszkeségét és a feltörni készülő szavakat, kilépett az alagútba, és elindult vissza, a turbólift felé.