Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

21. FEJEZET

 

– Ott van Lando – mutatott ki Leia a pilótafülke ablakán, ahogy Han letette Incom T-81-esüket az Orowood-torony harmadik szintjének leszállóplatformjára. – A bejárat mellett, a piros sikló mögött.

– Aha, látom – morogta Han kikapcsolva a hajtóműveket. – Én még mindig azt mondom, hogy nem jó ez az ötlet, Leia.

– Tudom – nézett Leia a megvilágított leszállóplatformon túli sötét területre. Senkit sem látott, sem a szemével, sem a jediérzékeivel. – És nem mondhatnám, hogy nem adok valamennyire igazat neked. De ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.

– Akkor reménykedjünk, hogy Dxono nem szimatolta meg a dolgot, és nem küldött ide utána valakit – morogta Han kinyitva a pilótafülkét. – Ha valaki elsikoltja magát, hogy „titkos találkozó”, akkor mindannyian benne leszünk a slamasztikában.

– Tudom – mászott ki Leia a siklóból, majd körülnézett. Az égen látszott néhány sikló fénye, és a torony környékét átszelő utakon is a szokásosnak tűnt a forgalom. Látszólag egyik jármű sem tartott feléjük.

Azonban ott voltak még a negyedik emeleten a torony öt kávéháza közül az egyiknek az elsötétített ablakai, nem is beszélve a magasabban lévő lakásokról. Ha valamelyik ablak mögött elrejtőzött valaki egy távcsővel…

Hannak nyilván ugyanez járhatott a fejében.

– Jobb lenne, ha bemennénk – dörmögte, megfogva Leia karját. – Gyerünk, Thripio, mozgás!

– Igenis, uram – felelte az aranyszínű robot sietve. Esetlenül kikecmergett a sikló hátuljából, és felzárkózott melléjük. Thripio most szólalt meg először, mióta eljöttek a Birodalmi Palotából, vette észre Leia. Han rosszkedvétől tartva igyekezett volna meghúzni magát? Vagy saját Thrawnnal kapcsolatos emlékein borongott?

Lando előlépett rejtekéből, miközben felé tartottak.

– Han, Leia – biccentett. Szokásos üdvözlőmosolya, figyelt fel rá Leia, teljesen hiányzott az arcáról. – Hol van Karrde?

– Már megérkezett – felelte Leia, miközben Han kinyitotta az ajtót. – A noghrik engedték be.

– Jó. – Lando meggörnyesztette vállát köpenye alatt, még egyszer visszanézett a sötétségbe, és követte Leiát befelé.

A harmincnyolc emelet magas Orowood-tornyot eredetileg egy komoly, kiterjedt alderaani kolónia magjának szánták, azok részére, akik nem tartózkodtak a bolygón, mikor az első Halálcsillag elpusztította. Azonban az építészek hiába alakították vért izzadva a torony utolsó szegletét is az alderaani ízlés szerint, a Coruscant tömege és szinte teljes beépítettsége túl idegennek bizonyult a menekültek nagy része számára, akik kényelmetlennek találták ezt az életet.

Bár a projekt többi részét el sem kezdték megvalósítani, még mindig reménykedtek benne, hogy legalább annyi alderaani a Coruscanton marad, hogy a tornyot belakják, különösen azt figyelembe véve, hogy milyen remek kilátás nyílt belőle a Manarai-hegységre. Thrawn főadmirális rövid, de borzalmas ostroma azonban ezt az utolsó álmot is szétfoszlatta. Az ostrom után gyakorlatilag az összes alderaani elköltözött a Coruscantról, vagy az Új-Alderaanra, vagy valamelyik szórványcsoporthoz. Ahogy az egyikük elmagyarázta Leiának, elég szerencsésnek tartották magukat, hogy túlélték egy világuk elpusztítását, és nem szívesen telepedtek volna le egy még vonzóbb célponton.

Úgyhogy a nagy ívű kísérlet elhomályosult, s beolvadt a hegyek lábánál álló többi lakóközpont közé, melyek legtöbbje gazdag iparosok és kormányhivatalnokok második, vagy pihenőotthona volt. Külvilágiaké és idegeneké, akik sohasem hallottak az Alderaan mesés oroerdőiről – arról nem is beszélve, hogy jártak is volna egyben…

Az évek során a helyzet iróniája felett érzett fájdalom nagyrészt eltűnt Leia szívéből. Nagyrészt.

A turbólift az alderaani szerkezetekre jellemző néma hatékonysággal működött, a tizenharmadik emelet előcsarnokában álló buja kertbe röpítve őket. Senkit sem láttak a szökőkutak és vízesések között; de hát nem is számítottak senkire.

– Barkhimkh? – kiáltotta Leia halkan.

– Itt vagyok, Lady Vader – hallatszott Barkhimkh nyávogó hangja az előcsarnok másik végéből. A levelek közül zörgés hallatszott, és a noghri harcos előlépett a lakosztályukhoz vezető folyosóra nyíló boltív mellől. – Minden csendes.

– Köszönöm – biccentett Leia.

– Maradjon is minden így! – tette hozzá Han, miközben átmentek az előcsarnokon.

– Engedelmeskedem, Solo klánbeli Han – hajtotta meg a fejét Barkhimkh.

Mikor Han kinyitotta az ajtót, Karrde egy Plash alakváltoztató kontúrszékben üldögélt, az egyik kezében egy adattáblával, a másikban egy borostyánszínű folyadékot tartalmazó pohárral.

– Ah… ti vagytok azok – kapcsolta ki a csempész az adattáblát, és felállt a székéből. – Épp most akartam megkérni Sakhisakhot, hogy hívjon fel titeket.

– Később tudtunk elindulni, mint amire számítottam – magyarázta Leia. – Elnézést.

– Nincs szükség bocsánatkérésre – nyugtatta meg Karrde. – A gyerekek nincsenek itt?

– Ma reggel elutaztak Csubival a családjához a Kashyyykra – mondta Leia. – Tekintettel az események alakulására, úgy gondoltam, jobb lesz nekik ott.

– A noghri őrök és egy bolygónyi vuki között nem eshet semmi bajuk – értett egyet Karrde. – Helló, Calrissian. Örülök, hogy újra látlak.

– Igen – bólintott Lando. – Bár talán nem fogsz ennyire, ha elmondjuk, miért vagy itt.

Karrde arckifejezése nem változott, de Leia érzékelte, hogy hirtelen feszült lett.

– Tényleg? – vetette oda könnyedén. – Akkor hagyjuk a formaságokat! Üljetek le és meséljetek!

 

– Sajnálom – mondta a titkárrendszer a vonal másik végén őrjítően kedves hangján. – Az ön által kért lakosztállyal való kommunikáció korlátozott. A megfelelő kód nélkül nem kapcsolhatom.

– Mondd meg Organa Solo tanácsosnak, hogy vészhelyzetről van szó – válaszolta Shada a lehető legmeggyőzőbb hivatalos hangnemében, miközben kinézett a kávéház ablakán Solo Incom T-81-esére, amely az Orowood-torony harmadik emeletének leszállóplatformján állt. – Drayson admirális megbízásából hívom az Új Köztársaság hírszerzésétől.

A számítógépet ez nem hatotta meg.

– Sajnálom, de a megfelelő kód nélkül nem kapcsolhatom – ismételte meg.

Shada egy fintor kíséretében kikapcsolta a komot. Ez volt az utolsó szóbeli trükk a repertoárjában, és ezzel sem ment semmire. Ugyanaz történt minden egyes próbálkozásánál, s kezdett már belefáradni.

Először az udvarias, hivatalos úttal kezdte: a Birodalmi Palotában lévő irodájában hívta Organa Solo tanácsost, majd – mivel a titkárok ott sem kapcsolták be – személyesen próbált bejutni a hatalmas épületbe. Azonban nem volt hivatali státusa, sem ügyei, sem összeköttetései, amelyekre hivatkozhatott volna, így aztán minden egyes alkalommal méteres vastagságú plasztacél falakba ütközött. Ezután Solóék otthoni számát próbálta hívni, ugyanazzal az eredménnyel. Most pedig a Manarai-hegység melletti nyaralójuknál próbálkozott, s itt sem járt szerencsével.

És minden egyes elutasítással tovább fakult benne az Új Köztársaság idealizált képe. Remélte, hogy ők több értelmet adhatnak az életének, mint a Mystril, amelynek hátat fordított. Kezdett egyre inkább úgy kinézni a dolog, hogy tévedett.

Azonban nem tehetett mást, folytatnia kellett, amit elkezdett. Már csak azon oknál fogva is, hogy nem volt hová mennie.

Rendben. Ő próbálta udvariasan, és sehová sem jutott. Akkor most megpróbálja úgy, ahogy egy mystril tenné.

A torony második emeleti bevásárlókomplexuma meglehetősen jól el volt látva, így nem egészen öt perc alatt sikerült beszereznie azt a három dolgot, ami kellett neki. Egy perc múlva egy vég fehér brokátszalaggal, egy olcsó adattáblával és egy üveg hasonlóan olcsó, de méregerős dodbri whiskyvel felfegyverkezve, már felfelé száguldott a turbólifttel.

Tudta, hogy rövid utazás lesz, de a részleteket már fejben kidolgozta, és azonnal munkához is látott, egyetlen felesleges mozdulatot sem téve. Lecsavarta a whiskysüveg kupakját, és egy keveset enyhén gyűrött, bokáig érő ruhája gallérjára locsolt, majd meghúzta az üveget. A csípős íztől megremegve átöblítette vele a száját, miközben a többit kiöntötte a fülke falára erősített virágtartókba. A szájából visszaköpte a kotyvalékot az üvegbe – nem kevés örömmel –, majd elővette a szalagot. A coruscanti esküvői koszorút elég bonyolult volt megkötni, ő azonban ismert egy gyors és egyszerű változatot, amelyről csak egy tapasztalt szemlélő vehette volna észre, hogy hamisítvány.

Mire az ajtók kinyíltak a torony tetején lévő kilátószinten, készen állt az előadásra. Az egyik kezében az üveget, a másikban az adattáblát szorongatva kilépett a fülkéből, és zavartan, szándékosan tántorogva körülnézett. Senkit sem látott az asztalok, székek és a díszcserjék között. De hát az Organa Solo tanácsosra vigyázó személyi testőröket ritkán is lehetett megpillantani. Még szorosabban megmarkolta az üveget, és imbolyogva elindult a tető széle felé.

Az őr, akiről tudta, hogy ott kell lennie, még akkor sem került elő, mikor odaért az álláig érő, szilárd betonalapzatba állított, rácsos korlátig.

– Rendben, Ravis – motyogta csüggedten, akadozó nyelvvel, miközben letette az üveget és az adattáblát a korlát mellett álló asztalra. – Nem kellek, mi? Jaó! Akkó kilépek az életedbő, ha ezt akarod. Tejjesen kilépek…

Zokogásban tört ki, de csak mértékletesen, nem akarva túljátszani a szerepét. Ujjaival belekapaszkodott a rácsba, nekitámaszkodott a korlátnak, és érzékeit kiélesítve lenézett az alatta elterülő tájra. A háta mögött felhangzott valami suttogó hang, aztán csend támadt.

Szóval több kell nekik, hogy megmozduljanak. Rendben, ezen ne múljon. Továbbra is halkan zokogva eleresztette a rácsot, felvette az adattáblát, és letette egy székre, úgy helyezve el, hogy könnyen észrevehessék. Kicsit zsibbadt ujjakkal kibontotta az esküvői koszorút a hajából, színpadiasan megcsókolta, és letette az adattábla elé. Egypár másodpercet rászánt még, hogy gondosan elrendezze a két tárgyat, majd vett egy mély lélegzetet, és odalépett a korláthoz. Ismét megmarkolta a rácsot, fellépett a betonalapzatra, és átlendítette az egyik lábát a korlát tetején.

Pontosabban szólva, megpróbálta átlendíteni. Még el sem kezdte a mozdulatot, mikor ismét meghallotta a suttogást, és egy kéz hirtelen elkapta a derékövét, arra kényszerítve, hogy letegye a lábát, ha nem akart hanyatt esni.

– Ne tegye! – nyávogta egy macskaszerű hang a háta mögül.

– Engeggy el! – nyöszörögte Shada, bal kezével tehetetlenül csapkodva a testőr karját. – Engeggy el. Nem szeret má… ő mondta. Nem kellek má neki. Engeggy el!

– Nem ez a megoldás – húzta arrébb a noghri szelíden, de határozottan. – Gyere beljebb, beszéljük meg!

– Itt má nincs mirő beszéni – hüppögte Shada félig megfordulva, hogy lenézzen a testőrre, és hogy az biztosan megérezze rajta a whiskyszagot. Közben egy gyors pillantással felmérte a terepet. Senki mást nem látott. – Kérlek… engeggy el – könyörgött, ismét belekapaszkodva a rácsba bal kezével. – Kérlek.

– Nem – ismételte meg a noghri, erősebben húzva lefelé, mint amit Shada egy ilyen kis termetű lénytől várt volna. Ujjait megfeszítve ellenállt a húzásnak…

Majd figyelmeztetés nélkül elengedte a rácsot, félfordulatot téve a levegőben, ahogy rázuhant a testőrre.

A noghri gyors volt, igazán gyors. Mire Shada annyira megfordult, hogy láthatta, már oldalra is lépett, hogy kikerüljön az útjából. A szabad kezét felemelte, készen állva, hogy megállítsa a zuhanását…

És ahogy Shada beleesett abba az inas ölelésbe, könyökével keményen lesújtott a noghri nyakának oldalára. A testőr lába egyetlen hang nélkül összecsuklott, és mindketten lezuhantak a tetőre.

Shada egypár másodpercig még részegen zokogva feküdt ott, miközben tekintete a tetőt fürkészte, az esetleges hátvéd után kutatva. A noghri azonban láthatólag egyedül volt.

Amiből még nem következett, hogy nem jelentkezett be, mielőtt az öngyilkos részeg segítségére sietett. Ha megtette, akkor Shadának nincs sok ideje. Ha nem, akkor minden rendben.

Gyorsan levetette a harci öltözékét eltakaró ruhát, s egyik szemét a turbólift ajtaján tartva munkához látott.

 

Karrde a kezében forgatta a poharát, tekintetét a mozgás nyomán arrébb lendülő italára szegezte.

– Teljesen biztos vagy benne? – kérdezte.

– Teljesen – jelentette ki Lando határozottan. – Átnéztem a régi birodalmi archívumokból megmaradt anyagokat, és megkerestem az összes Thrawnról készült felvételt. Nem sokat találtam, de az mind úgy nézett ki és úgy beszélt, mint az a férfi, akit én láttam.

– Ami még nem jelenti azt, hogy nemcsak egy trükkről van szó – szúrta közbe Han, lopva Leiára pillantva. Ha Karrde csak színészkedett… ha titokban tényleg ő állt a Lando által látott Thrawn felbukkanása mögött… akkor a felesége mostanra már kiszedte az elméjéből a bizonyítékot.

Leia arcán azonban ugyanaz a komor kifejezés ült, mint amikor Lando elkezdte mesélni a történetét. A tekintete most belefúródott a Hanéba, s egy mikroszkopikus fejrázással válaszolt férje ki nem mondott kérdésére.

Han úgy vélte, elég tapintatosak voltak. Az események az ellenkezőjét bizonyították.

– Úgy látom, én is gyanúsított vagyok – szólalt meg Karrde még mindig a poharát tanulmányozva –, és nemcsak az ishorik meg a szövetségeseik szemében. Átmentem a próbán?

Han ismét Leiára nézett, akinek ezúttal megrendült a szája.

– Sajnálom – mondta a nő. – Ha ez számít valamit, én sohasem kételkedtem benned.

– Köszönöm. – Karrde halványan rámosolygott Hanra és Landóra. – Nem hozlak zavarba benneteket azzal a kérdéssel, hogy ti osztoztatok-e a tanácsos bizalmában?

– Nem szeretek semmit sem magától értetődőnek venni – magyarázkodott Han. – És nem tudok róla, hogy valaha is hűséget esküdtél volna az Új Köztársaságnak.

– Természetesen igazad van – hajtotta meg a fejét Karrde. – Bocsánatot kérek.

– Na jó – fordult most Lando felé. – Kezdjük akkor azzal a feltételezéssel, amely reményeink szerint igaz: nevezetesen azzal, hogy ügyes trükk áldozata voltál. Első kérdés: hogy csinálták?

– Nem lehetett annyira nehéz – vélte Han. – Egy kis plasztikai sebészet a fickó arcán, aztán némi bőr, haj és szemfestés.

– A plasztikai műtétek után jellegzetes nyomok maradnak – mutatott rá Lando. – Tudom, milyenek, és most nem láttam őket. Meg aztán mit lehet csinálni a hanggal?

– A hanggal? – kérdezett vissza Han. – Hiszen tudod, hogy a hangot is meg lehet hamisítani. Nem emlékszel, egyszer mi is megcsináltuk Thripióval?

– Ha tényleg olyan tökéletesen utánozta Thrawn hangját, akkor lehet, hogy egy droid volt az – vetette fel Karrde. – Mint amilyeneket Xizor herceg használt a Fekete Napról.

Lando megrázta a fejét.

– Nemcsak a hangjáról van szó, Karrde. Vagy az arcáról, vagy bármiről, amit lát az ember. Hanem… nem tudom. Jelenlétet éreztem, rejtett hatalmat és önbizalmat, amelyet szerintem egyetlen droid sem tud utánozni. Ő volt az. Nem lehetett más.

– Akkor nem lehet, hogy klónt láttál? – makacskodott Karrde. – Thrawn könnyűszerrel elvihetett egy-két klónhengert a Tantiss-hegyről, mielőtt elpusztítottuk volna.

– Ez nekem is eszembe jutott – szólt közbe Leia. – Ez azt is megmagyarázná, honnan jöttek a klónok, amiket Luke az Iphigin mellett érzékelt.

– Thrawn klónja elég veszélyes lenne – helyeselt Lando feszülten. – De fordítsuk meg a dolgot egy percre. Nem ugyanolyan lehetséges az, hogy egy klón ült a Chimaera hídján Bilbringinél? Mi van, ha Thrawn előre látta, mi fog történni… mindent, és megtette a szükséges előkészületeket?

Karrde tovább lögybölte az italát a poharában.

– Akkor miért ült a babérjain és hagyta, hogy a Birodalom összeomoljon, mikor valószínűleg megmenthette volna? – kérdezte. – Nem. Ha valóban életben maradt, akkor bizonyára megbénította a sérülése, és el kellett tűnnie valahová, amíg lábadozott.

– Pontosan ugyanezt sugallta Miatamiának és nekem is – bólintott Lando. – Hogy az elmúlt tíz évben lábadozott.

– Lehet, hogy ezt csak veletek akarta elhitetni – figyelmeztette Leia. – Lehet, hogy közben valami teljesen mással foglalkozott.

– A Birodalom megvédése helyett? – ellenkezett Han. – Ennek így semmi értelme.

Karrde váratlanul letette a poharát a széke mellett álló alacsony asztalkára.

– Jó. Akkor vegyük a legrosszabb lehetőséget: valóban Thrawnt láttad, visszatért és a vérünkre szomjazik. Miért most fedte fel magát? És miért csak neked meg Miatamia szenátornak, miért nem az egész Coruscantnak?

– Valószínűleg épp azért, hogy létrehozza ezt a helyzetet, amelybe kerültünk – mondta Leia keserűen.

A Szenátusban a plafonig szökött a feszültség, hatalmas gyűlölet és gyanakvás árad a diamalák felé. És mindenki más felé is, aki az ő oldalukon áll a Caamas-ügyben.

– És hogy még jobban megkavarják a dolgot, valaki még azt is sugallja, hogy Gavrisom igazából nem is akarja megoldani a válságot – tette hozzá Lando. – Hallottam, mikor néhány szenátor arról panaszkodott, hogy az elnök szándékosan késlelteti a caamasiak kártérítésének ügyét.

Han elfintorodott. A bothai pénzügyi válság…

– Minden tőle telhetőt megtesz – közölte Landóval.

– Talán – felelte Lando sötéten. – De közben az jutott eszembe, hogy Thrawn rengeteg más eszközzel is megkavarhatta volna a kormányzatot, ha valóban ezt akarta.

– Mi mást akarhatott volna? – kérdezte Karrde. – Bolond lenne nekimenni az egész Új Köztársaságnak. A nyolc szektorával, amely megmaradt? Ugyan már!

– Talán rábukkant egy új szuperfegyverre, amelyet a Császár rejtett el valahol – vetette föl Lando baljóslatúan. – Egy másik Halálcsillagra… vagy egy Csillagzúzóra. Vagy valami még veszélyesebbre.

– Nem hinném – rázta meg a fejét Karrde. – Ha lenne valami ilyesmije, akkor már biztosan hallottunk volna róla.

– Van itt valami, amit nem szabad kifelejteni a számításból – szólt közbe Leia. – Azt mondtad, nem támadná meg az egész Új Köztársaságot… de ez csak akkor jöhetne szóba, ha össze tudnánk fogni az egész Új Köztársaságot, hogy felvegye vele a harcot. Erről pedig most már szó sincs, annyira megoszt minket a Caamas-ügy… továbbá a Birodalom annyira gyenge, hogy a legtöbben nem is tekintik komoly fenyegetésnek.

– Talán soha nem is fogtunk össze igazán – jegyezte meg Han keserűen. – Igazából a galaxisnak mindig is csak egy kis része harcolt a Birodalom ellen.

– És a Birodalomnak is mindig csak egy kis része harcolt ellenünk – mutatott rá Lando Karrdéra nézve. – Szerintem annak idején egyikünk sem hitte volna, mennyi energiájukat leköti ezeknek a kis bolygóközi vendettáknak és rivalizálásoknak a megfékezése. Most mi vagyunk ugyanebben a helyzetben; és szerény véleményem szerint egyszerűen nincs meg a szükséges tartalékunk ahhoz, hogy ellenálljunk annak, amit Thrawn szán nekünk.

– Ez persze attól is függ, pontosan mit szán nekünk – mondta Karrde. Gyanakodva fürkészi Landót, vette észre hirtelen Han. Ugyanolyan gyanakodva, mint ahogy Lando őt. – Tehát mit javasolsz, mi legyen a következő lépésetek?

– A következő lépésünkkel – nyomta meg a szó végét Lando – el kell tüntetnünk az útból ezt az átkozott Caamas-ügyet, hogy minden erőnkkel Thrawnra koncentrálhassunk. Azaz rá kell jönnünk, pontosan kik a bűnös bothaiak.

– Ezzel gondok lesznek – jegyezte meg Karrde nyugodt hangon. – Tudomásom szerint a birodalmiaknak mindössze két teljes archívumuk maradt: az egyik a Yaga Minoron, az Ubiqtorate bázison, a másik a jelenlegi fővárosukban, a Bastionon.

– Gondolom, nem tudod, hol van a Bastion – mondta Leia.

– Attól tartok nem – nézett rá Karrde egy pillanatra, majd visszafordult Lando felé. – A Bastion azon kevés titkok közé tartozik, amiket a Birodalomnak sikerült megőriznie.

– Nem feltétlenül a birodalmiakra gondoltam – közölte Lando.

– Valaki másnál is meglehetnek a feljegyzések, amelyeket keresünk.

Han meghökkenve nézett rá. A másik makacskodása, hogy ott lehessen a Karrdéval folytatott megbeszélésen, hirtelen teljesen más perspektívába került.

– Úgy érted, Karrdénál…?

– Nincsenek nálam a feljegyzések, Calrissian – jelentette ki Karrde. – Ha nálam lennének, már rég odaadtam volna nektek.

– Tudod – bólintott Lando jelentőségteljesen –, teljesen más forrásra utaltam.

– Aki valószínűleg ugyanúgy nincs a birtokukban – felelte Karrde fagyosan.

Lando arckifejezése nem változott.

– De talán igen.

A két férfi pár másodpercig farkasszemet nézett. Han a homlokát ráncolva fordult Leia felé, de csak a saját értetlenségét látta tükröződni az arcán.

– Tudnunk kellene valamiről? – kérdezte óvatosan.

– Nem – válaszolta Lando. – Illetve talán inkább azt kellene mondanom: még nem.

– Leia, Calrissiannak és nekem meg kell beszélnünk valamit – szökkent talpra Karrde. – Visszavonulhatnánk valahová?

– Menjetek a fiúk hálószobájába – mutatott Leia az előtér felé. – Az utolsó ajtó balra.

– Köszönjük – intett Karrde Landónak. – Csak utánad, Calrissian.

 

Shada két méterrel a feje fölött rögzített még egy kampót a biztosítókötele számára, feltételezve, hogy ha a noghrik erősítést küldenek a tetőre, akkor valószínűleg egyszerűen elvágják a kötelet, nem foglalkozva azzal, hogy felhúzzák és kikérdezzék. Száz méterrel a talajszint fölött lebegve odatapasztotta alacsony fényerejű kémlencséjét az ablak kerete mellé, és bekukucskált.

Egy gyerek hálószobáját látta – két gyerekét, pontosított magában, megpillantva a távolabbi fal mellé állított másik ágyat. Pillanatnyilag senki sem tartózkodott odabent; és mivel a három Solo gyermek közül egyik sem szállt ki a szüleivel a siklóból, joggal feltételezhette, hogy ez így is marad.

Visszatette a kémlencsét a zsebébe, előhúzta három Zana M6W-9-es molekuláris zsebkése egyikét, és kinyitotta láthatatlanul vékony pengéjét. A fénykardhoz hasonlóan egy molekuláris penge szinte bármit át tudott vágni. Viszont, a fénykarddal szemben, szörnyen törékeny volt. Ha beledöfték valakibe, akkor az általában egy törött pengét eredményezett – már a halott személyen kívül –, és még a legóvatosabban elvégzett vágások esetében is ugyanolyan esély volt arra, hogy megsérül a szerszám, mint arra, hogy nem.

Szerencsére a most előtte álló feladat közel sem volt olyan nagy, hogy rontson az esélyein. A Coruscant legtöbb épületén az egész ablakot körbe kellett volna vágnia, hogy bejuthasson, az Orowood-torony tervezői azonban alderaani stílusú, befelé nyíló kétszárnyú ablakokat alkalmaztak. Így mindössze be kell nyúlnia a pengével a két szárny között, el kell vágnia a zárat, és már benn is van.

Természetesen miután megtalálta és hatástalanította a noghrik riasztóit.

A feladat könnyebbnek bizonyult, mint hitte. Az ablakon mindössze egy riasztó volt, azt is a közeledő terepsiklók érzékelésére állították be. A noghriknak láthatólag eszükbe sem jutott, hogy egy őrült a tetőről ereszkedhet le. Bár az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy mégis állítottak egy őrt odafentre.

Két perccel később már a sötét szobában állt. Behúzta maga mögött az ablakot, és feszülten fülelt. A modern lakásokkal együtt járó, halk mechanikus hangokon kívül egy beszélgetés foszlányai szűrődtek felé a lakosztály valamelyik másik helyiségéből. A bezárt ajtón keresztül lehetetlen volt kivenni a szavakat, de legalább négy különböző hangot felismert.

Shada megállt az ajtó előtt, és hirtelen támadt bizonytalansággal ráncolta a homlokát. Solót, Organa Solót és a droidjukat látta kiszállni a T-81-esből, és a rájuk várakozó Calrissiant is észrevette – de ki a negyedik? Egy barát, aki csak véletlenül benézett? Nemigen. Calrissian egyik üzlettársa? Talán, eltekintve attól, hogy Calrissian egyedül kuporgott a sötétben, mielőtt Solóék megérkeztek.

Egy dologban azért biztos lehetett: figyelembe véve, milyen rejtőzködően viselkedtek mind a hárman odakint, nyilván mindent megtettek, hogy titokban tartsák a találkozót. Nem hitte volna, hogy értékelnék, ha megzavarja őket egy vadidegen látogató.

Hirtelen megfeszült. A beszélgetés elhallgatott, új hang vette át a helyét.

Lépések. Felé közeledő lépések.

Shada négy sebes szökkenéssel átvágott a szobán, és letérdelt a szemben lévő fal melletti ágy mögé. Űrhajósstílusú ágy volt, azaz a matrac alatti teret fiókok töltötték ki. De egyébként sem alatta akart elrejtőzni. Megmarkolta az ágy lábát, és maga felé rántotta.

A fiókok igencsak tele lehették: még az ő acélos Mystril izmaival is alig huszonöt centiméternyire sikerült elhúznia a faltól. De ennyi is elég lesz; akárhogy is, tekintettel az ajtó előtt megálló lépésekre, elégnek kell lennie. A térdelésből elrugaszkodva félig átrepült, félig átgurult az ágyon, és oldalára fordulva halkan becsusszant a fal melletti résbe.

Épp hogy csak sikerült. A válla és a csípője alig ért le a hideg padlóra, a hálószoba ajtaja félrecsúszott, és két pár láb lépett be rajta. A világítópanel felizzott, s az ajtó ismét bezárult.

– Volt egy megállapodásunk, Calrissian – mondta egy férfihang, amelyet Shada nem tudott beazonosítani, de határozottan ismerősnek tűnt a számára. Megpróbálta felidézni…

– Amit be is tartottam – felelte kissé védekezően Calrissian.

– Tényleg? – kérdezte a másik hidegen. – Ennyi erővel akár azt is mondhattad volna nekik, hogy van egy titkunk. Szerinted kell ennél több, hogy elővegyék a kis ásóikat, és elkezdjenek kutatni?

…és hirtelen bekattant az emlék. Talon Karrde, a csempészvezér az.

– Őszintén szólva, Karrde, azt hiszem, mindkettejüknek komolyabb dolgok miatt fáj most a feje – vélte Calrissian. – És ami azt illeti, sohasem értettem, miért mániád, hogy titokban tartsuk ezt a dolgot. Persze, Jorj Cardas valaha a vetélytársad volt…

– Halkabban! – mordult fel Karrde. – Nem akarom, hogy meghallják ezt a nevet. És Cardas nem volt a vetélytársam. Valami teljesen más volt.

– Rendben – egyezett bele Calrissian. – Mindegy. A lényeg az, hogy most már nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy hülye játékokat játsszunk. Most, hogy…

– Hülye játékokat? – vágott a szavába Karrde. – Calrissian, neked fogalmad sincs, miről beszélsz!

– Pontosan tudom, miről beszélek! – vágott vissza Calrissian. – Arról a lángelméről, aki tíz évvel ezelőtt ilyen közel járt hozzá, hogy az egész Új Köztársaságot térdre kényszerítse! Akármit is forgat a fejében Thrawn, arra számít, hogy a Caamas-ügy megoszt minket.

Shada lélegzete egy pillanatra elakadt. Miféle Thrawn? Hiszen Thrawn halott!

– Köszönöm a történelemleckét – mondta Karrde. – Ha esetleg elfelejtetted volna: én is ott voltam. De azért ne tegyünk úgy, mintha az Új Köztársaság a bukás szélén állna, jó?

– Biztos vagy benne, hogy nem ott állunk? – kérdezte Calrissian élesen. – A tíz évvel ezelőttiek után képes vagy azt hinni, hogy Thrawn megmutatta volna magát, ha nem lenne kész a támadásra?

– Ha támadni akar – vitatkozott Karrde. – Rengeteg mást is tervezhet a nyílt támadáson kívül.

– Nahát, ez igazán megnyugtató – morogta Calrissian. – Egy okkal több, hogy a lehető leggyorsabban lerendezzük a Caamas-ügyet. Ha csak egy százaléknyi esélye van, hogy Cardas tud segíteni, akkor valakinek el kell mennie hozzá.

– És szerinted én lennék ez a valaki?

– Te ismered – mutatott rá Calrissian.

– Ez nem feltétlenül előny – vélte Karrde. – Sőt, akár hátrány is lehet.

Egy halk, kissé eltúlzott sóhaj hallatszott.

– Nézd, Karrde, én nem tudom, mi történt közted és Cardas közt. Csak azt tudom, hogy ismét Thrawn főadmirálissal kell szembenéznünk. És nemcsak nekünk… neked is. Ne feledd, külön a számba rágta, hogy feni rád a fogát!

– Üres fecsegés – morogta Karrde.

– Nem emlékszem, hogy Thrawn valaha is üresen fecsegett volna – mondta Calrissian. – Minden szavát tettekkel támasztotta alá. De ha már felhoztad az üres fecsegés témáját, te mi a fenétől félsz annyira?

Shada hallotta az ablak felé tartó léptek hangját.

– Te sohasem találkoztál Cardasszal, Lando – suttogta Karrde. – Ha találkoztál volna, megértenél. A maga módján kegyetlenebb, mint Jabba volt.

– Mégis megkértél engem és Marát, hogy kapjuk el.

– Téged semmire sem kértelek – felelte Karrde. – Ha visszagondolsz, azonnal meg akartam venni tőled azt a segélyhívót.

– Miközben megpróbáltad bemesélni nekem, hogy csak egy haszontalan érdekesség a Klón-háborúk előtti időkből – emlékeztette Calrissian szárazon. – Nagyon jól tudtad, hogy nem fogok bevenni egy ilyen sztorit. De nem ez a lényeg. Követtük és épségben vissza is tértünk.

– Csak a rendszert találtad meg, és abban sem voltál biztos – vágott vissza Karrde. – Arra kérsz, hogy sétáljak be az erődjébe, amiről semmit sem tudok!

– Ha nem állítjuk meg Thrawnt, előbb-utóbb ő fog kopogtatni Cardas nyugdíjasotthonában – vélte Calrissian. – Ha Cardasnak van egy csepp esze, akkor még meg is köszöni, hogy figyelmeztetted.

– Cardas soha életében nem köszönt meg senkinek semmit – morogta keserűen Karrde. – És az is biztos, hogy nem nyugdíjas. Mindig tervez valamit… egyszerűen ilyen a természete. És nem akarja, hogy megtalálják. Azt meg különösen nem, hogy én találjam meg.

– Remek – szívta a fogát Calrissian. – Tessék, akkor menj és bújj el egy odúban, amíg Thrawn elő nem rángat! De előbb add ide az Exocron rendszer koordinátáit… majd én megkeresem Cardast!

– Ne légy ostoba! – torkollta le Karrde. – A Lady Luckkal két napig sem húznád ki a Kathol-hátságban.

– Ki mondta, hogy egyedül megyek? – vágott vissza Calrissian. – Gondoltam, megkérem Bel Iblis tábornokot, kísérjen el a Peregrine-nel.

– Ez lenne a legrosszabb dolog, amit tehetsz – sóhajtott fel kimerülten Karrde. – Ha egy hadihajóval érkezel az Exocron rendszerbe, akkor Cardas vagy felszívódik, vagy lesöpri az égről. Te nem ismered annyira, mint én.

– Nem – értett egyet Calrissian halkan. – Nem ismerem.

Hosszú csend támadt. Hosszú, várakozó csend.

– Le se tagadhatnád a színészi múltadat, Calrissian – jegyezte meg végül Karrde. – Túl jól csinálod. Rendben, elmegyek hozzá.

– Köszönöm – felelte Calrissian. – Nem fogod megbánni.

– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani! – figyelmeztette Karrde, hangjában ismét a megszokott könnyed humorával. – Azt hiszem, tájékoztatnunk kellene a többieket a fejleményekről.

Az ajtó ismét félrecsúszott, a világítópanelek kialudtak, a szobára sötétség borult, és Shada előkecmergett rejtekhelyéről. Átgördült az ágyon, talpra ugrott, és a szobán átvágva sikerült kicsusszannia az ajtón, mielőtt még bezáródott volna.

A két férfi az előtéren áthaladva egy alderaani stílusú társalgó felé tartott, Calrissiannal az élen. Egyikük sem vette észre, hogy valaki követi őket. Shada felzárkózott, és némán felvette Karrde lépteinek a ritmusát.

 

– Oké, feladom – mondta Han tanácstalan arccal. – Mi a fene volt ez az egész?

Leia megrázta a fejét.

– Nem tudom – ismerte be, magában újra lejátszva Lando és Karrde utolsó szóváltását, miközben az előtér felé nézett, ahol a két férfi eltűnt a fiúk hálószobájának irányában. – Valamiféle titok, amit nem akarnak megosztani velünk.

– Igen, erre magamtól is rájöttem – morogta Han. – Úgy értettem, miféle titok.

Leia egy türelmes pillantást küldött felé hatalmas repertoárjából, amelyet egy életen át tartó diplomáciai szolgálatnak és három féktelen gyerek tízéves nevelésének köszönhetett.

– Jól tudod, hogy nem áshatom ki csak úgy a válaszokat az elméjükből – emlékeztette a férjét. – Még az ellenségeinkkel szemben sem etikus, nemhogy a barátainkkal.

– Ti, jedik néha olyan lehangolóak vagytok – panaszkodott Han. A hangja tréfásan csengett, de Leia látta a szemében és érzékelte a hangulatán, hogy még mindig nyugtalanítja a helyzetük.

– Nem az a dolgunk, hogy felvidítsuk az embereket – mutatott rá.

– Annyit sem tehetsz, hogy… izé… kinyúlsz és nagyjából megnézed, miről beszélnek?

Leia szárazon elmosolyodott.

– Bárcsak ne csinálnád ezt! – feddte meg Hant.

A férfi elővette a saját repertoárjából egyik legártatlanabb pillantását.

– Mit ne csináljak?

– Ne biztass etikátlanságra, miközben arról próbálom meggyőzni magam, hogy senkinek sem ártanék vele! – magyarázta Leia. – Nagyon zavaró.

– Különösen, ha egy olyan fickó teszi, akinek elméletileg koránt sincs akkora lelkiismerete, mint neked, igaz? – vetette fel Han merészen.

Leia a szemét forgatta.

– Esküszöm, Han, jediérzékek nélkül is jobban olvasol a gondolataimban, mint én a tieidben.

– Szakmai titok – legyintett a férfi. – Még kölyökkoromban tanultam.

– Hát persze – nézett el Leia ismét az előtér felé. – Vajon mennyire lenne etikátlan, ha utánuk küldeném Thripiót, hogy jegyzeteljen nekik…

– Lady Vader – vágott a szavába egy nyávogó hang.

Leia felugrott; szokás szerint nem hallotta, és nem érezte a noghri közeledtét.

– Mi az, Gharakh?

– Lehet, hogy baj van – morogta Gharakh. – A tetőre küldött őr nem válaszol a hívásainkra.

Leia a szeme sarkából látta, hogy Han oldalra dől a székében. A pisztolyát lazította meg a tokjában.

– Gondolom, felküldtél egy csapatot, hogy nézzék meg.

– Már úton vannak – erősítette meg a noghri. – De amíg meg nem győződünk az ellenkezőjéről, azt kell hinnünk, hogy valaki megpróbált behatolni. Hol vannak a többiek?

– A gyerekek hálószobájában – felelte Leia. De miközben arra mutatott a kezével, a légnyomás leheletnyi változásából már érezte, hogy a hálószoba ajtaja kinyílt. – Már jönnek is – tette hozzá, meghallva a közeledő lépéseket.

– Megkérném, egy darabig maradjanak még itt! – mondta Gharakh. Miközben beszélt, a sarkon felbukkant Lando, a nyomában Karrdéval… – Ha valóban behatolt valaki, meg kell keresnünk.

…akit egy magas, karcsú nő követett sötétszürke harci ruhába öltözve.

– Ne fáradjatok! – mondta halkan. – Itt vagyok.