Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

19. FEJEZET

 

– Lásd és sírj! – terítette ki Lando szabakklapjait az asztalra.

– Huszonhárom… komplett Szabakk Kör.

– Érdekes – motyogta Miatamia szenátor. Ráncos arcáról semmit sem lehetett leolvasni, miközben a saját lapjait tanulmányozta. – Gondolom, ezt a sírásra való felszólítást nem szó szerint kell értelmezni. Azt mondta, komplett Szabakk Kör?

– Igen – erősítette meg Lando, miközben kellemetlen bizsergés futott végig a hátán. A szenátor a Cilparról való sietős távozásuk óta lejátszott nyolc játszma során eddig ötször tartott ilyen drámai hatásszünetet. Egész véletlenül öt játszmát nyert eddig.

– Kár – terítette szét a lapjait szinte sajnálkozva az asztalon Miatamia. – Nekem Bolond Sorom van. Ugye ez nyer?

– Igen, az – rázta meg a fejét némi undorral Lando. Ezzel kilencből hatra változott az arány. – Nem tudom elhinni, hogy nem játszotta hivatásszerűen ezt a játékot – morogta, miközben összeszedte a lapokat.

A diamala megropogtatta az ujjait.

– Ugye nem képzeli, hogy a diamalák pusztán a józan és a kemény munka eredményeként teremtették meg hatalmas pénzügyi és üzleti birodalmukat?

Lando megdermedt és gyanakodva méregette a szenátort. Arra akarna utalni?… Nem, természetesen nem. Nevetséges.

– Ez ugye csak egy vicc volt?

– Természetesen – ropogtatta meg ismét az ujjait Miatamia.

– A sikerhez minden fajnak és minden lénynek kizárólag csak józan észre és kemény munkára van szüksége. A szerencse puszta illúzió, amiben csak a tudatlanok bíznak, s amit csak a bolondok hajszolnak.

Lando leküzdötte magában feltörni készülő idegességét. Hivatásos szerencsejátékosi korszaka már rég a múltba veszett, de azért a diamala nyilvánvaló megvetése még felbosszantotta egy kicsit.

– Más szóval, ha elég okos az ember, akkor semmi olyasmi nem történhet vele, amit ne láthatna előre?

– Az előre nem látott természetesen megtörténhet – válaszolta Miatamia. – De azok, akik felkészülnek rá, mindig megtalálják a kiutat.

– Csak magukra számítva? – makacskodott Lando. – Soha nem szorulnak rá mások segítségére?

– De igen, ez előfordulhat – bólintott a diamala higgadtan. – De annak az előre látása, hogy segítségre lehet szükségünk, ismét csak a józan ész következménye.

– Aha – hümmögte Lando. – Más szóval, az a tény, hogy észrevettem: az ércszállítmányaimnak komolyabb őrizetre van szükségük, azt jelenti, hogy rendelkezem a józan ész áldásával.

– Lehet – értett egyet Miatamia. – De azt is jelentheti…

Ebben a pillanatban a Lady Luck hiperhajtóműve felől hatalmas reccsenés hallatszott, és odakint az elmosódott égbolt helyén fénycsíkok tűntek fel.

Mire a csíkok csillagokká zsugorodtak, Lando már a csigalépcső tetejénél járt.

– Mi volt ez? – kérdezte Miatamia.

– Lerobbant a hiperhajtómű! – kiáltotta vissza Lando a válla fölött, és szinte levetette magát a lépcsőn. Ha az egyik csatlakozás ment tönkre, akkor azonnal át kell irányítani az energiát, mielőtt túlterhelés lép fel a hálózatban. Felderengett előtte egy nagyjavítás lehetősége itt, a semmi közepén – egy nagyjavításé, amitől bizonyára nem nőne az ázsiója diamala vendégei előtt –, és teljes erejéből átrohant az ebédlőn, majd a kabinok mellett, hogy aztán csúszva álljon meg a gépház vezérlőtáblája előtt.

A homlokát ráncolta. A komolyabb rendszerhibákat jelző vörös fények egyike sem izzott, de még csak a kisebb rendszerek problémáira utaló villogást sem látott sehol. A kijelzők szerint a hiperhajtómű kikapcsolása egyszerűen egy bolygótömeg közel kerülésére adott normális reakció volt. Ugyanakkor ott villogott egy megjegyzés is, hogy a navigációs számítógépbe táplált pályaadatok alapján pillanatnyilag nem lenne szabad semmilyen bolygó közelében tartózkodniuk…

– Ó, nem! – kapkodott levegő után Lando, felszökkenve egy rövid lépcsősoron, és rácsapott a híd ajtajának kapcsolójára. Az ajtó félresiklott, ő pedig belépett.

És ott lebegett közvetlenül előtte a sötétségben az, amitől tartott: egy birodalmi csillagromboló túlságosan is jól ismert alakja.

Elharapott egy káromkodást, a kormány felé lendült, és közben bekapcsolta a vészenergia-rendszert. Ledobta magát az ülésbe, és keményen jobbra fordította a hajó orrát.

Pontosabban szólva, megpróbálta elfordítani. A Lady Luck azonban még az összes tartalék energia ráadásával sem bírt megmozdulni.

– Vonósugárba kerültünk – hallotta a háta mögül a szenátor hűvös hangját.

– Észrevettem! – közölte tömören Lando, miközben élesen fel-le kezdte rángatni a hajó orrát. Ha a vonósugár kezelője azt hinné, hogy célpontja vertikális irányban próbál kitörni, akkor esetleg túlmódosítaná az irányzékot, és a jacht kicsusszanhatna a csapdából.

Nem volt ilyen szerencséjük.

– Kösse be magát – szólt rá Lando Miatamiára, hagyva, hogy a vonósugár kiegyenlítse a jacht imbolygását. Gyorsan körülnézett. Ismerve a birodalmiakat, valahol a közelben lennie kell egy Interdictor cirkálónak… igen, meg is van: balra, elég messze, orral pontosan a Lady Luck felé fordulva.

De nem teljesen pontosan. Ami azt illeti, a hiperhajtóművet megbolondító gravitációs hullámok tölcsére közel sem tudott ráfókuszálni az előtte folyó táncoló huzavonára. Ha Lando ki tudna szabadulni a vonósugárból, akkor jó eséllyel elérhetné a tölcsér szélét, és megléphetne, mielőtt a csillagromboló újra célba vehetné.

Ha.

– Szóljon a titkárjának az interkomon, hogy kösse be magát ő is! – mondta a szenátornak. A Lady Luck rejtegetett még egy utolsó trükköt a ruhaujjában, egy kis nyalánkságot, aminek a felszerelésére Luke egyik pár évvel ezelőtti hőstette inspirálta Landót. Bekapcsolta a tartalék protontorpedó-vetőt, beélesített egy Harmadik Fázis torpedót, és kilőtte.

A torpedó elővillant a jacht hasa alól, és hirtelen gyorsulni kezdett, ahogy a vonósugárba került. Lando vezérlőpultján felvillant egy jelzőfény, ahogy a csillagromboló egyik turbólézerütege követni kezdte…

S ekkor, nem egészen húsz méterrel a Lady Luck orra előtt, a torpedó felrobbant.

Azonban nem egy mindent elpusztító energiakitörés jött létre, hanem egy sugárzás-visszaverő részecskékből álló csillogó felhő, aminek elméletileg össze kellett zavarnia a célkövető berendezést, le kellett kötnie a vonósugár teljes kapacitását, s ezzel lehetőséget kellett teremtenie a hajónak, hogy elillanjon.

És működött is. A jacht egy pillanatra megremegett, majd hirtelen előreszökkent, ahogy a láthatatlan marok elengedte.

– Kapaszkodjanak! – kiáltotta Lando, élesen megfordítva a hajó orrát. Ha Luke tapasztalatainak hinni lehetett, mindössze néhány másodperce maradt, hogy eljusson az Interdictor cirkáló tömegárnyékoló kúpjának széléig, mielőtt a birodalmiak magukhoz térnek és tüzet nyitnak.

Azonban alig kezdett bele a fordulóba a Lady Luck, valami felvillant a közte és a csillagromboló között lebegő részecskefelhő mögött. Lando még látta, ahogy a csillogó részecskék tompa, tükrözésmentes fekete színt öltenek…

És egy újabb zökkenés kíséretében a jacht ismét a vonósugár csapdájába került.

– Most mi lesz? – kérdezte Miatamia.

– Csak egy dolgot tehetünk – felelte Lando, miközben görcsbe ránduló gyomorral kikapcsolta a Lady Luck hajtóműveit. – Megadjuk magunkat.

 

Hat rohamosztagos haladt elöl, kettesével, tökéletesen tartva a lépést. Mögöttük, meg sem próbálva felvenni a ritmust, botladozott Miatamia és titkára. Lando két diamala nyomában lépkedett, s cseppet sem bánta, hogy a legkevésbé feltűnő helyre került hármójuk közül.

Nem mintha ezzel sokra ment volna. A háta mögött újabb hat rohamosztagos zárta le az alakzatot.

A rohamosztagosok parancsnokának tömör „jöjjenek velünk”-jétől eltekintve nem volt kommunikáció a foglyok és fogvatartóik között. Lando azonban annak idején nem egy csillagrombolón járt már, úgyhogy nem kellett térkép vagy bejelentés hozzá, hogy tudja, egy főtiszt birodalmába viszik. Talán a hírszerző tisztek központjába; talán magához a kapitányhoz.

Nem tudta leolvasni a hajó azonosítóját, mielőtt a Lady Luckot bevontatták volna a tátongó hangárba, és a józan esze ellenére még mindig reménykedett benne, hogy ez csak egy szörnyű vicc, amit valaki az Új Köztársaság által elfogott számtalan csillagromboló fedélzetén játszik el vele. A reménye azonban minden egyes lépéssel, minden egyes tiszteletteljesen félreálló birodalmi tiszttel vagy közlegénnyel tovább halványult egy kicsit.

Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül csak megálltak egy ajtó előtt, amelyen egyszerűen csak ez állt:

HELYETTES PARANCSNOKI SZOBA.

– Már várják önöket – mondta a parancsnok Lando mögött, miközben az elöl haladó rohamosztagosok felsorakoztak az ajtó két oldalán. – Menjenek be!

– Köszönjük – felelte lehetetlenül nyugodt hangon Miatamia. Az ajtó félrecsúszott, és a két diamala habozás nélkül belépett. Lando vonakodva követte őket…

És majdnem nekiütközött Miatamia hátának, ahogy a két idegen hirtelen megtorpant. Landónak sikerült visszanyernie az egyensúlyát, s kettejük között átkukucskálva próbálta felfedezni, mitől rémültek meg ennyire.

A helyiséget nem díszítették túl, csak néhány taktikai képernyő függött a falakon. A középen álló széket két sor monitor vette körül. A szék mellett egy kemény arckifejezésű férfi állt, őrnagyi rangjelzéssel az egyenruháján.

Aki pedig szótlanul felállt a székből…

Lando szíve összeszorult. Nem. Nem, ez nem lehet.

És mégis ott volt.

– Jó napot, uraim – intett feléjük Thrawn főadmirális. – Elnézésüket kérem a szokatlan eljárásért, amivel idehozattam önöket. Kérem, jöjjenek beljebb!

A rémült pillanat mintha egy örökkévalóságig nyúlt volna, ahogy Lando rettegve meredt arra az arcra. Ez nem lehet. Thrawn főadmirális halott. Halott. Halottnak kell lennie.

És mégis itt volt. Nagyon is élve.

Egyikük sem mozdult.

– Kérem, jöjjenek beljebb! – ismételte meg a főadmirális, ez alkalommal némi parancsoló éllel a hangjában.

Miatamia megrázkódott és elindult, mozgásával láthatólag megtörve titkára bénultságát is. Lando zsibbadtan követte őket, alig érzékelve, hogy a rohamosztagosok felsorakoznak mögöttük.

– Ott jó lesz – szólt rájuk az őrnagy nyersen, mikor Miatamia háromméternyire járt a külső monitorgyűrűtől. – Elvették a fegyvereiket?

– Egyiküknél sem volt fegyver – jelentette a rohamosztagosok parancsnoka. Hárman, vette észre Lando, a jobb oldalon sorakoztak fel; egy válla fölött hátravetett pillantás pedig megerősítette, hogy a parancsnok és a két másik a mögöttük lévő fal mentén helyezkedett el. Egyszerű, mégis hatékony alakzat, ami szoros őrizetet biztosított, de meggátolta, hogy egymás tűz-vonalába kerüljenek.

– Igen, valóban szemmel tartják, Calrissian kapitány – erősítette meg Thrawn, miközben visszaült. – A Bilbringinél történt kellemetlenség után beleegyeztem, hogy különleges óvintézkedéseket tegyenek. Nem mintha attól tartanék, hogy bármelyikük is valami ostobaságot tesz, természetesen.

– Természetesen – fordult vissza felé Lando. Ez csak valami trükk lehet. Annak kell lennie. Thrawn halott. Maga a Birodalmi Főparancsnokság is ezt állította.

És mégis…

– Nagyon jól néz ki, admirális – mondta Miatamia. – Bevallom, meglep, hogy itt látom.

– A visszatérésem másokat is meglepett, Miatamia szenátor – mosolyodon el halványan Thrawn. – És még sokakat meg is fog. De nem azért hívattam önöket, hogy megünnepeljük az egészségi állapotomat. A valódi oka…

– Hogy élte túl a bilbringi hajógyárnál történteket? – tört ki Landóból. – A birodalmi jelentések szerint meghalt.

– Még egyszer ne vágjon a főadmirális szavába! – csattant fel az őrnagy, fenyegetően előrelépve.

– Nyugalom, őrnagy – intette le a másikat egy szinte bágyadt kézmozdulattal Thrawn. – Tekintettel a körülményekre, bizonyos fokú döbbenet teljességgel megbocsátható.

– Mégsem válaszolt a kérdésére – jegyezte meg Miatamia. Lando úgy látta, mintha egy pillanatra fájdalom villant volna fel a főadmirális arcán.

– Az életben maradásomat számos tényező egyedi kombinációjának köszönhetem – jelentette ki Thrawn. – Engedelmükkel nem mennék bele a részletekbe.

– És a birodalmi jelentések? – akadékoskodott Lando.

– A birodalmi jelentések azt mondják, amit én engedélyezek – villant fel dühösen Thrawn tekintete. – Elkerülhetetlen volt a lábadozásom alatt… Talán rosszul ítéltem meg önt, kapitány – folytatta ismét nyugodt hangon. – És önt, szenátor. Azt hittem, hogy ha találkoznak valakivel, aki visszatért a halálból, jobban érdekli majd önöket a mondanivalója, mint az utazásának a részletei. Tévedtem. – A tekintete Lando mögé villant. – Parancsnok, kísérje vissza őket a hajójukra! Őrnagy, kérje le a hírszerzéstől Dxono ishori szenátor jelenlegi tartózkodási helyét!

– Elnézését kérjük, főadmirális – mondta Miatamia gyorsan, miközben a rohamosztagosok előreléptek. – Amint ön is megállapította, egy pillanatra úrrá lett rajtunk a döbbenet. Most már figyelünk.

Thrawn felemelte a kezét, és a rohamosztagosok megálltak.

– Helyes – biccentett. – Az üzenetem meglehetősen egyszerű. Nemrég a tudomásunkra jutott, hogy a Caamas elpusztításában szerepe volt egy bothai csoportnak is. Azért jöttem, hogy felajánljam a segítségemet a bűnösök igazságszolgáltatás elé állításában.

Miatamia oldalra billentette a fejét, mintha valami távoli, halk hangot hallana.

– Elnézést?

– Jól hallotta – biztosította Thrawn, miközben ismét feltűnt az ajkán az a halvány mosoly. – Segíteni szeretnék.

Miatamia hátrapillantott Landóra, majd visszafordította a fejét.

– Hogyan?

– A bűnösök azonosításával, természetesen – felelte a főadmirális. – Ha Gavrisom elnök valóban meg kívánja oldani ezt a válságot, akkor csak a segítségemet kell kérnie. Egy látogatás a Bothawuira, néhány perces beszélgetés a bothai klánok vezetőivel, és már meg is tudtam az igazságot.

Miatamia ismét félrehajtotta a fejét.

– A bothai vezetők azt állítják, nem tudják, kik vettek részt a bűntényben.

– Ugyan, szenátor – mondta Thrawn sötét, hideg hangon. – Tényleg azt várná tőlük, hogy mást mondjanak?

Miatamia láthatólag elrágódott ezen.

– És ön valóban azt hiszi, hogy elég beszélnie velük, és megtudja az igazságot?

– Igen – villantak fel a vörösen izzó szemek. Egy pillanatra néma csend támadt.

– Nem lenne egyszerűbb megkeresni a birodalmi feljegyzéseket és átadni nekünk?

– Természetesen az lenne – ismerte el Thrawn. – És már el is kezdődött a keresésük. A bastioni archívum azonban elég nagy, s a kutatás hetekig, sőt hónapokig is elhúzódhat. Nem hinném – vonta fel egyik kékesfekete szemöldökét –, hogy van ennyi idejük.

– Úgy látom, szilárd meggyőződése, hogy az Új Köztársaság komoly válsággal küzd – állapította meg Miatamia. – Azonban átvészeltünk már korábban is ilyen válságokat.

– Tiszteletre méltó a magabiztossága – dőlt hátra a székében Thrawn. – De azért azt tanácsolnám, továbbítsa az ajánlatomat a lázadók vezetőinek, mielőtt elkapkodva visszautasítaná!

– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy visszautasítom, főadmirális – emlékeztette Miatamia.

Thrawn elmosolyodott.

– Nem, természetesen nem – mondta sokat tudóbb hangon, mint amit Lando kényelmesnek talált. – A legszívesebben folytatnám ezt a társalgást, szenátor… régen nem részesültem már abban az élvezetben, hogy egy képzett diamala elmével vitázzak. Azonban más ügyekre kell koncentrálnom, önnek pedig egy üzenetet kell kézbesítenie. Parancsnok, kísérje vissza őket a hajójukhoz! Szenátor, kapitány… Minden jót!

– Csak egy kérdést, admirális, ha megengedi – szólt közbe gyorsan Lando, miközben a rohamosztagosok felsorakoztak mögöttük. Végre ismét működni kezdett az agya; és ha ez valóban egy trükk volt, akkor talán ez az egyetlen esélyük, hogy leleplezzék. – Egyszer a távolból láttam önt Talon Karrde, a csempész társaságában. Meg tudná mondani, hol történt ez és miért volt ön ott?

– Ha ez egy próba, kapitány – keményedtek meg Thrawn arcvonásai –, akkor nagyon rossz témát választott. A lábadozásom alatt elég sok időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, mivel fizethetne meg Talon Karrde az árulásaiért. Nem szeretem, ha eszembe juttatják, kivéve azt, hogy milyen kevés ideje van már hátra. Ezt az üzenetet ön adhatja tovább.

– Értem – motyogta Lando szorosan összeszorítva a száját. Vakmerő, borotvaélen táncoló ifjúságát már messze a háta mögött tudta, és Thrawn arckifejezése kifejezetten elvette a kedvét a további kérdezősködéstől.

Miatamiát azonban megint csak nem lehetett ennyivel lerázni.

– Még nem válaszolt a kérdésére – mutatott rá.

A vörösen izzó szemek a diamala felé fordultak, és Lando egy súlyos pillanatig azt hitte, az admirális ott helyben lelöveti őket. Azonban a legnagyobb megkönnyebbülésére Thrawn egyszerűen csak elmosolyodott.

– A diamala elme – jegyezte meg teljesen nyugodt hangon. – Elnézést, szenátor. – Visszanézett Landóra. – Arra a találkozásra gondol, mikor a Myrkr bolygón jártam Luke Skywalker után kutatva. Ön és még valaki, gondolom, Solo tábornok, az erdőből figyelte a leszállásunkat.

Lando hátán végigfutott a hideg.

– Tudta, hogy ott vagyunk?

– Tudtam, hogy valaki ott van – pontosította Thrawn. – Bizonyára hallott már róla, hogy az elit rohamosztagosok sisakjaiban különleges érzékelőket is elhelyezünk. Az egyikük észrevette a távcsövükről visszaverődő fényt.

– És mégsem tett semmit? – kérdezte Miatamia.

Thrawn alig láthatóan vállat vont.

– Akkor azt hittem, Karrde emberei azok, akiket azért rendelt oda, hogy a rohamosztagosaim nehogy… hogy is mondjam… túlbuzgókká váljanak. A növényzet sűrűségét figyelembe véve még egy lézerpuska sem árthatott volna nekünk abból a távolságból, úgyhogy elrendeltem, hogy hagyják békén a megfigyelőket. – A szája egy kicsit megkeményedett. – A későbbi események persze rámutattak, hogy nem ez volt a helyzet. Sikerült kielégítenem a kíváncsiságát, kapitány?

– Igen, admirális – sikerült kipréselnie magából Landónak.

– Helyes – mondta Thrawn hűvösen. – Köszönöm, hogy áldoztak rám az idejükből, uraim, és még egyszer elnézést a be nem tervezett megállásért. Parancsnok, kísérje őket a hajójukhoz!

Harminc perccel később Lando a Lady Luck kormánya mellől nézte, ahogy az Interdictor cirkáló és a csillagromboló fénysebességre gyorsult.

– Ahogy mondta, szenátor – morogta. – Néha megtörténik az előre nem látott. Örülök, hogy akik felkészültek erre, mindig megtalálják a kiutat.

Miatamia nem válaszolt. Lehet, hogy most az egyszer ő sem tudott mit mondani.

Lando elfintorodott, és visszaállította a jachtot a Coruscant felé vezető pályára. Gavrisom elnök nem fog örülni a híreiknek. Egy cseppet sem.

Mint ahogy senki más sem.

 

Az akciónak erre a szakaszára semmiféle kommunikációt nem terveztek. Ennek ellenére Tierce őrnagy negyedméretű holografikus képmása mégis ott remegett Disra moff íróasztala fölött.

– A csatorna titkosítva van – közölte Disra. A rémület hideg pengeként mart a gyomrába, miközben a titkosító-képernyőt tanulmányozta. Ha valami elromlott… – Miért hívott?

– Nincs semmi baj, ha erre gondolna – felelte Tierce. – Az egész művelet tankönyvbe illően zajlott le.

– Örömmel hallom – morogta Disra. – De akkor miért kockáztatja meg a nyílt kommunikációt?

– Tudtam, hogy aggódik – mondta Tierce kedvesen. – Csak meg akartam nyugtatni.

Disra gúnyosan elmosolyodott, pedig tudta, hogy az arckifejezése valószínűleg nem látszik egy ilyen kicsi hologramon.

– Nagyon szépen köszönöm, őrnagy… értékelem a gondoskodását. Ezek szerint jól szerepelt a kis bábunk?

– Sőt kitűnően! – ment tovább Tierce. – A markában tartotta őket az első pillanattól az utolsóig.

– Nem volt semmi meglepetés?

– Nem igazán. Calrissian megpróbálta csapdába ejteni egy kérdéssel, amely Thrawn Talon Karrdénál tett látogatására vonatkozott. Szerencsére Flim valóban elolvasta az annak idején Thrawnnak írt jelentésemet, és tudta a helyes választ.

– Az ő szerencséjére, úgy érti – mordult fel Disra, némi fenyegető élt csempészve a hangjába. – Mikor érkezik vissza?

– Ez a másik, amiért hívtam – felelte Tierce. – Gondoltam, ha már itt vagyunk, egy darabig még a Lázadók által uralt űrben maradunk.

Disra a homlokát ráncolta, a gyomrába megint belehasított a jeges fájdalom.

– Minek?

– Szeretnék körülszimatolni egy kicsit – legyintett könnyedén a másik. – Riasztanék még néhány alvó sejtet, akikkel eddig nem léptünk kapcsolatba… vannak néhányan, akikhez a távolság miatt nem jutott el az adásunk. De leginkább azt szeretném látni, hogyan reagál a Coruscant Thrawn felbukkanására.

– Valószínűleg magára küld vagy ötven csillagcirkálót! – csattant fel Disra. – Ez őrültség, Tierce! És nem szerepelt a tervben.

– A katonai tervek állandóan ki van téve a változásnak, excellenciás uram – jegyezte meg Tierce higgadtan.

– Nagyon jól tudja, hogy nem ezt terveztem Flimmel – horkant fel Disra.

– Maga pedig azt tudja nagyon jól, hogy amikor csatlakoztam, megmondtam, hogy jobbat tudok a maga ötleténél – vágott vissza Tierce.

Disra a fogát csikorgatta.

– Mindent el fog rontani. És ráadásul odavesznek mind a ketten.

– Épp ellenkezőleg – válaszolta Tierce, és Disra még a negyedméretű képen is látta önelégült mosolyát. – Elindítom a Birodalmat a dicsőség felé vezető úton.

– Tierce…

– Mennem kell, excellenciás uram – vágott a szavába az őrnagy. – Még jó titkosítással sem szabad túl sokáig fenntartanunk a kapcsolatot. Ne aggódjon, nem akarok nekimenni a Relentless-szel a Coruscantnak, vagy ilyesmi! Csak szeretnék még egy kis időt eltölteni itt. Nevezze megérzésnek.

– Tapasztalataim szerint, aki a megérzéseire bízza magát, az általában nagyot csalódik – morogta Disra. Tierce azonban a markában tartotta, s ezt mind a ketten tudták. Eltekintve attól, hogy a nyomába küldi a Braxton-szektor flottájának maradékát, Disra nem sok mindent tehetett ellene. – Meddig akar maradni?

– Egypár hétig – vont vállat Tierce. – Talán tovább. Attól függ.

– Mitől?

– Hogy azt a reakciót kapom-e, amire számítok. Biztos lehet benne, hogy értesítem, amint megtörténik.

– Remek – mondta Disra keserűen. – Én is értesítem magát, ha az Új Köztársaság flottája megjelenik a Bastion felett.

– Köszönöm, excellenciás uram – mosolyodott el Tierce. – Tudtam, hogy meg fogjuk érteni egymást. Viszlát.

A kép megremegett és eltűnt. Disra hátradőlt a székében, és rámeredt a hologrampadra. Kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok. Kezdtek nagyon kicsúszni. Épp eleget hagyta már póráz nélkül szaladgálni Tierce-t, itt az ideje egy kicsit rövidebbre fogni a láncot.

És emlékeztetni rá, ki az úr és ki a szolga.

Disra pillanatnyilag nem tudta, hogyan tehetné ezt. De valamit ki fog találni, ezt biztosra vette.