Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

17. FEJEZET

 

Hivatalosan a Nagy Sétánynak nevezték; és még egy olyan világon is, ami láthatólag annyira büszke volt építészeti alkotásaira, mint a Cejansij, kiemelkedő teljesítménynek számított a megépítése. A Nagy Kanyon keleti falán helyezkedett el, körülbelül a fal magasságának kétharmadánál, s helyenként harmincméteres szélességével végigért a kanyon teljes hosszán – azaz több mint tíz kilométeren. A sétányon kis üzletek és elárusítóbódék kaptak helyet, melyek sorát itt-ott társalgókörök, meditációs kertek és szoborcsoportok szakították meg. Máshol teljesen szabadon hagyták a sziklafalat, hogy az arra járók zavartalanul figyelhessék meg az érdekes növényzetet, vagy a halkan a kanyon mélye felé csörgedező kis vízeséseket.

Az érdekesebb látvány ennek ellenére a sétány másik oldalán terült el. A mellmagasságú, finoman kidolgozott, fémhálós védőfal felett az arra járó magára a kanyonra, a völgy alján és falain kinőtt városra tekinthetett le. A védőfalat szabályos közönként hidak szakították meg, melyek kecsesen íveltek át a másik oldal kevésbé látványos, sokkal inkább a hasznosság elve alá rendelt gyalogjáróihoz. A hidakat kilences, gyémánt alakú csoportokban rendezték el: három magához a Nagy Sétányhoz csatlakozott, kettő-kettő a felette és alatt lévő gyalogjárókhoz, egy-egy pedig az azok alatti és feletti, kisebb sétányokhoz.

Kétségtelenül lenyűgöző alkotás volt, aminek az értékét csak tovább növelte, hogy az egész háromszáz éves szerkezet antigravitációs segédeszközök nélkül állt szilárdan a helyén. A Sétányon kószálva, a sűrűsödő sötétségben kinézve a kanyon átellenes falán és alján elszórt fényekre, Luke azon töprengett, hogy ezekben a modern időkben vajon meglenne-e valakiben a szakértelem és az önbizalom egy ilyen nagyságrendű vállalkozás elkezdésére. A mellette guruló Artu feszülten feltrillázott.

– Ne aggódj, Artu, nem megyek túl közel a széléhez! – csitította Luke a kis droidot, rántva egyet a vállán csuklyás köpönyege alatt. – Egyébként sem veszélyes… a prospektus szerint vonósugarak kapják el azokat, akik véletlenül leesnek.

Artu nem teljesen meggyőzve füttyögött valamit. Aztán kupoláját hátrafordítva vetett egy lopott pillantást maguk mögé, és kérdően felcsipogott.

– Igen – bólintott Luke komoran. – Még mindig a nyomunkban van.

Az illető röviddel azután kezdte el követni őket, hogy megérkeztek a Sétányra. A nagydarab, testes idegen valószínűtlen kecsességgel kerülgette a többi gyalogost. Luke nem tudta pontosan, hol szúrhatta ki és ismerhette fel őt meg Artut; talán az űrkikötőből lefelé vezető turbóliftút során, talán csak akkor, mikor leértek a Sétányra.

Ami azt illeti, abban sem lehetett teljesen biztos, hogy felismerte őket. Árnyékuk talán csak egy helyi tolvaj, aki azt remélte, hogy megszabadíthatja a tehetetlen idegent asztromechanikai droidjától.

Ha így gondolta, kellemetlen meglepetés várt rá.

Artu megint trillázott egy sort.

– Türelem – szólt rá Luke, miközben körülnézett. Épp most hagyták maguk mögött a sziklafal tövébe biggyesztett üzletek egy csoportját, s értek ki egy hosszabb szakaszra, amin csak egy vízesés és két, jelenleg üres pihenőhely szakította meg a kanyon falának egyhangúságát. Csend, béke és olyan magány, amilyet Luke eddig még nem látott idefent. Ideális hely egy rögtönzött beszélgetéshez.

Vagy egy rajtaütéshez.

– Álljunk meg itt egy pillanatra! – mondta Artunak, elindulva a Sétány külső pereme felé. Nagyjából az elhagyatott terület közepén lehettek, csak a vízesés csörgedezett halkan mögöttük. Luke megállt a védőkorlátnál, rákönyökölt és közben kinyúlt az Erővel. Követőjük érzelmeiben kis változást észlelt: mintha a másik döntést hozott volna.

– Közeledik – suttogta Luke Artunak. – Egyedül van, de attól még veszélyes lehet. Próbálj meg nem láb alatt lenni, oké?

A droid ideges csipogással válaszolt, és egy méterrel hátrébb gurult. Luke visszakönyökölt a falra, és kinézett a Nagy Kanyonra. A hátán enyhe borzongás futott végig, ahogy a felé közeledő halk lépésekre figyelt. Amennyire meg tudta állapítani, pontosan itt látta magát a víziójában…

A léptek megálltak.

– Bocsásson meg a tolakodásért – kérte egy szelíd hang. – Ön Luke Skywalker jedimester?

Luke megfordult, s most először alaposabban is szemügyre vehette a lényt, aki követte őket. Egy számára ismeretlen fajhoz tartozott: magas volt és széles, prémmel szegett köpenye alól sötét, szaruszerű páncél villant elő. Jókora fején figyelmes, fekete szemek csillogtak, és kis tüskék meredtek elő ott, ahol egy embernek a szája lett volna.

– Igen, Skywalker vagyok – erősítette meg Luke. – És ön?

– A nevem Moshene Tre – felelte az idegen. – A Rellnas Minoron élő rellar nép Casta törzsének unYalája.

Egyik vukiméretű kezét a nyakához emelte, és megfordította a gallérját. Egy jellegzetes, aranyból vésett tű villant fel.

– Ugyanakkor az Új Köztársaság Megfigyelője is vagyok. Megtiszteltetés, hogy megismerhettem, uram.

– Hasonlóképpen – biccentett Luke, miközben feszültsége utolsó maradéka is elszállt. A Megfigyelők az Új Köztársaság kísérleti, félhivatalos testülete volt, amelyet a legutóbbi politikai átszervezések során hoztak létre. Szabadon járhattak-kelhettek a rájuk bízott szektorokban, és közvetlenül a Nagytanácsnak, illetve a Szenátusnak tettek jelentést arról, mit tapasztaltak – különös tekintettel az olyan helytelen kormányzati viselkedésre, amit a helyi hatóságok inkább elhallgattak volna.

Sokan tartottak attól, hogy a Megfigyelőkből olyan titkosrendőrség alakulhat ki, mint amilyet a Birodalom alkalmazott halálos eredménnyel rémuralma során. Eddig azonban úgy tűnt, erre nem fog sor kerülni. Azok a kormányok, amelyek támogatták a testület létrehozását, gondosan megválogatták a jelöltjeiket, ügyelve arra, hogy szilárd erkölcsi tartású lényeket válasszanak ki, és hatáskörüket is szigorúan korlátozták. Az a tény, hogy a Megfigyelőket az otthonaiktól távol eső szektorokba helyezték, kétségtelenül elősegítette, hogy támogatóik megvesztegethetetlen és pártatlan személyiségeket válasszanak ki a feladatra.

Luke tudta, hogy a Régi Köztársaságban is hasonló rendszer működött, amelyben a Megfigyelők szerepét a jedilovagok játszották. Egy nap talán elég sokan lesznek akadémiai tanítványai – és eléggé megbíznak majd bennük –, hogy ismét ellássák ezt a feladatot.

– Miben lehetek a segítségére? – kérdezte.

– Kérem, bocsássa meg a modortalanságomat, hogy követtem! – folytatta Tre. – Azonban úgy éreztem, beszélnem kell önnel, és meg kellett bizonyosodnom a kilétéről, mielőtt felfedem magam.

– Értem – bólintott Luke. – Nem történt semmi. Miben lehetek a segítségére?

A rellar odalépett Luke mellé a védőkorláthoz, és lefelé intett hatalmas kezével.

– Szeretném, ha látná, mi történik a Kanyonban ma este. Ha látná és megértené.

Luke visszafordult a korlát felé, és lenézett. Nem látott semmi mást, csak egy modern város megszokott közvilágítását és a járművek fényeit.

– Pontosan mit kellene látnom? – kérdezte.

– Azt – mutatott Tre egy tágas, gyémánt alakú térre a Kanyon közepe mellett, pontosan velük szemben. Bár a szokásos közvilágítás övezte, maga a tér szinte teljes sötétségbe burkolózott, csak egy maréknyi parányi fény világított a közepén.

– Olyan, mint egy park – kockáztatta meg Luke, magában felidézve a Kanyon térképét, amelyet az űrkikötő felé tartva nézett meg. – Talán a Nyugalom Szigete?

– Pontosan – bólintott Tre. – Látja a fényeket a közepén?

– Igen – felelte Luke. – Elég…

A homlokát ráncolva elhallgatott. Az elmúlt pár másodperc során, amíg Trére figyelt, a fények mintha megduplázódtak volna. Még mindig eléggé összetömörültek… de miközben figyelt, újabb fénykör csatlakozott a csoporthoz.

– Ezek a béke fényei – magyarázta Tre. – A Cejansij lakói ma este az igazság mellett állnak ki.

– Igen – mondta Luke. Kezdte sejteni, merrefelé fog kanyarodni ez az egész. – Az igazság mellett.

– A hangjából ítélve még most sem érti teljesen – jegyezte meg Tre enyhe feddéssel a saját hangjában. – A Nagytanács és a Szenátus azzal intéz el minden ilyen demonstrációt, hogy bajkeverő, félrevezetett elemek vesznek részt bennük, vagy hogy a Birodalom szítja őket. Azonban nem mindig ez a helyzet.

– Nem hinném, hogy a Szenátus ennyire leegyszerűsítve látja a dolgokat – tiltakozott Luke. Ennek ellenére el kellett ismernie, hogy Tre szavaiban van némi igazság. – De melyik lenne a demonstrációk harmadik kategóriája?

– Amit mondtam: a kiállás az igazság mellett – felelte a rellar. – A fehér fények a Caamas népének emlékéért égnek. Nemsokára… igen, ott van. Látja?

Luke bólintott. A fehér fények csoportja körül megjelent egy vékony kék fénykör. Miközben nézte, újabbak csatlakoztak, míg végül ragyogó kék fénygyűrű vette körül a fehér magot.

– Látom őket.

– A kék fények a vrasshi mészárlás áldozataiért égnek – magyarázta Tre. – A föld, amelyet a bűnösök megszereztek, hatalmas gazdagságot hozott nekik; ennek ellenére sem a passic kormány, sem az Új Köztársaság nem ragaszkodott hozzá, hogy ennek a gazdagságnak egy részét a túlélők családjai kapják meg, pedig annak a világnak a törvényei és ősi szokásai ezt diktálták volna.

– Az egyik jeditanítványom a Vrasshról származik – szorult össze Luke szíve az emlékre. – Nagyon sok dühöt kellett kiadnia magából, mielőtt a tulajdonképpeni képzése elkezdődhetett volna.

– Érthető a dühük – vélte Tre. – A lent gyülekezőkben azonban nincs ilyen düh – intett ismét a ragyogó fénykörök felé. – Legalábbis abban az értelemben, ahogy az emberek meghatározzák a dühöt. A lent lévők csendesek, békések, senkit sem fenyegetnek. Mégsem fogják soha elfelejteni azokat, akik igazságtalanságtól szenvednek, és azt sem fogják hagyni, hogy a hatalmon lévők elfelejtsék őket.

– Igen – suttogta Luke. – Valóban vannak dolgok, amelyeket sohasem szabad elfelejteni.

Egypár percig némán szemlélték a lenti látványt. A kék fénygyűrű tovább növekedett; s azután, ahogy a fehér központ körül megjelent a kék, úgy jelent meg a kék körül egy sárga fénykör. Amelyet aztán egy vörös, majd egy halványzöld, egy lila és végül ismét egy fehér gyűrű ölelt körül.

– Mindannyian összegyűltek – állapította meg Tre, ahogy kialakultak a koncentrikus körök. – Ők azok, akik a mai estéjüket az emlékezésnek szentelik. Mások majd más estéken jönnek el; s aki lenéz a fényekre, az is emlékezik. És a Cejansij összes lakója addig erősödik tiltakozása folytatásában, míg a hatalmon lévők jóvá nem teszik a rosszat.

Luke megrázta a fejét.

– A baj csak az, unYala Tre, hogy ezeket a bűnöket nem lehet jóvátenni – jelentette ki. – Sem a Caamast, sem bármelyik másikat.

– A Cejansij népe megérti ezt – válaszolta a rellar. – Tisztában vannak vele, hogy a holtakat nem lehet visszahozni az életbe, mint ahogy az elpusztított világokat sem lehet újjáépíteni. Csak azon a határon belül keresik az igazságot, ameddig a halandó lények hatalma kiterjed.

– És mégis, miféle igazságot keresnek a Caamas számára? – makacskodott Luke. – A teljes bothai faj megbüntetését néhányuk bűne miatt?

– Sokan azt mondanák, hogy ez nem lenne igazságos – ismerte el Tre. – Mások azonban nem osztanák ezt a véleményt, és az ő hangjukat is meg kell hallgatni. – Lemutatott a fénykörökre. – De most inkább ezt nézze. Azt demonstrálják, hogy az igazság nem korlátozódhat egyetlen lényre vagy eseményre sem. Az igazságnak mindenki számára léteznie kell.

Luke a homlokát ráncolta. A szabályos körök elkezdtek felbomlani, a különböző szintek elvegyültek a széleken. Először azt hitte, hogy a demonstrációnak vége és a résztvevők hazaindulnak. A teljes fénykör azonban nem kezdett szétterülni. A színek tovább keveredtek, a gyűrűk átadták a helyüket egy egyre homogénebb színkeveréknek…

És hirtelen megértette. A résztvevők kiléptek saját emlékköreikből, és elvegyültek a többi körben állókkal. Az egység csendes, mégis mélyen megindító demonstrációját láthatta.

– A lent lévők közül néhányan valóban úgy gondolják, hogy az egész bothai fajt felelősségre kell vonni a caamasi bűntény miatt – mondta Tre halkan. – Legalább a túlélő caamasiak kártalanításának vonatkozásában. Mások visszautasítják ezt az érvet, abban viszont egyetértenek, hogy a bothai vezetés eljátszotta az ártatlanságra való jogát azzal, hogy eltitkolták, amit a bűntettről tudtak. Más világokról érkezett látogatók is vannak odalent, akik együtt tartják velük a fényeket, s akik hasonlóan eltérő álláspontokat vallanak magukénak.

– Nekem úgy tűnik, ez ugyanígy van az egész galaxisban – vélte Luke.

– Ez igaz – biccentett Tre. – Én azonban arra szerettem volna felhívni a figyelmét, Skywalker mester, hogy ezek a különbségek nem az ellenség ármányainak, de még csak nem is a politikai ellenfelek pózolásainak az eredményei, hanem eredeti, őszinte véleménykülönbségek az Új Köztársaságot alkotó számtalan faj között. Ha bármelyiket elvetjük azzal, hogy lényegtelen, nem átgondolt, akkor megsértjük az adott faj és kultúra becsületét, integritását.

– Tudom – felelte Luke. – És biztos vagyok benne, hogy a Szenátus is tisztában van ezzel. A kérdés az, hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a különbségeket. Nemcsak a Caamas ügyében, hanem ezernyi más problémában is.

– Nem tudom, hogyan sikerülhet ez – ismerte be Tre. – Csak azt tudom, hogy sikerülnie kell, méghozzá hamarosan. Már most fortyognak az indulatok, amiért a Szenátus semmit sem tesz az ügyben. És vannak ennél zavaróbb jelek is: azt beszélik, az Új Köztársaságot már nem érdekli, mit tesznek egymással a szomszédos rendszerek. Néhányan már most arra készülnek, hogy lerendezzék a régi vitákat, míg mások új szövetségeseket keresnek a védekezéshez.

– Már nem is tudom, az elmúlt néhány év során hányszor vádolták meg az Új Köztársaság kormányát azzal, hogy túl keményen avatkozott be egyik-másik válságba. A kormány most megpróbálja megerősíteni a szektorok és rendszerek önrendelkezési jogát, hát persze, hogy azzal vádolják, nem tesz semmit!

– És ez meglepi önt? – kérdezte Tre. – A politika legnagyobb közhelye, hogy minden meghozott döntést harsány tiltakozás fog követni.

– Igen – nézett le Luke a lent vibráló fényekre.

– A tüntetők közül később sokan a Gondolat=Szabadság kávéházban fognak találkozni – mondta Tre. – A hely a tér másik oldalán van, a gyémánt nyugati sarkában. Ha esetleg benézne, örömmel megosztanák önnel a gondolataikat.

– Ebben biztos vagyok – rejtett el Luke gondosan egy grimaszt. – Köszönöm, hogy megmutatta nekem ezt a demonstrációt.

– Eskü kötelez rá, hogy tájékoztassam az Új Köztársaság vezetését – felelte a rellar komoran. – És ezt az esküt nagyon komolyan veszem. – Összeérintette két keze ujjhegyeit, és meghajtotta a fejét. – Én köszönöm az ön rám áldozott idejét és figyelmét, Skywalker mester. Javaslom, nézzen be a Gondolat=Szabadságba ma éjjel! Sok mindent megtudhat. – Ismét meghajtotta a fejét, majd sarkon fordult, és elindult a Sétányon visszafelé.

Luke megfordult, ahogy Artu halkan felcsipogott mögötte, és láthatta, ahogy a kis droid a maga módján lábujjhegyen állva próbál lenézni a Kanyon mélyén tündöklő fényekre.

– Lenyűgöző, valóban – ismerte el Luke komoran. – Épp ezért olyan nehéz mit kezdeni vele. Nagy része valóban őszinte véleménykülönbség.

Artu ismét fütyült valamit, és kupoláját célzatosan a tőlük balra lévő híd felé fordította: arra, amerre a Tre által említett kávézóhoz kellett volna menniük.

– Azt hiszem, be kellene néznünk – mondta Luke vonakodva. – Bár kétlem, hogy bármilyen új információhoz jutnánk. Legfeljebb új véleményekhez.

Ellökte magát a korláttól, és elindult a híd felé.

– Ha igazi információt akarunk, akkor olyasvalakit kell találnunk, mint például Talon Karrde – folytatta, miközben Artu úgy gurult mellette, mint egy jól idomított kiskutya. – Ami azt illeti, épp azon gondolkodtam, hogy fel kellene vennünk vele a kapcsolatot.

Artu durván felvisított.

– Remélem, ez a Coruscant róla alkotott véleményének szólt – feddte meg Luke –, nem pedig magának Karrdénak. Nagyon sokat tett az Új Köztársaságért.

A droid kétkedő csipogását az egymáshoz csörrenő pénzérmék hangjának meglepően hű utánzása követte.

– Igen, tudom, hogy megkapta a fizetségét a segítségért – ismerte el Luke. – De talán emlékszel még, hogy először Han is a pénz miatt keveredett bele a Felkelésbe.

Odaértek a híd bejáratához, és felléptek a fedett, védőkorlátokkal szegélyezett gyalogjáróra. A Sétányhoz hasonlóan a Kanyon hídjai is a mérnöki szaktudás figyelemre méltó példái voltak, ahogy szelíden és kecsesen átíveltek a mélység fölött, mindenféle felfüggesztés vagy alátámasztás nélkül. A gyalogjáró jobb oldalát egyszerű, csúszásgátló réteggel vonták be, nyilván a csak úgy sétálók, illetve azok számára, akik szerettek meg-megállva lenézni a Kanyonra. Ezzel szemben a bal oldalon két mozgójárda húzódott végig a komoly utasoknak, akik egyszerűen csak át akartak jutni egyik oldalról a másikra.

Kellemes séta lenne, gondolta Luke kissé sajnálkozva, de mostanában nem nagyon akadt ideje ilyen egyszerű örömökre.

– A lényeg az, hogy Karrde először mindig minket keresett meg azokkal az információkkal, amelyekre szükségünk volt – tette hozzá. Intett a droidnak, hogy szálljon fel a mozgójárdára, majd maga is utánalépett. – Akár bevallja, akár nem, a mi oldalunkon áll.

Artu Luke felé fordította a kupoláját, csiripelt valami „hiszem, ha látom”-szerűt, majd ismét előrefordult. Luke érdeklődéssel vette észre, hogy a mozgójárda a híd közepe felé közeledve egyre gyorsult a talpuk alatt. Nem tűnt valószínűnek, hogy az egész sáv sebessége fokozódott volna, hiszen akkor igen nehezen lehetett volna felszállni rá a végeken. Inkább arról lehet szó, töprengett, hogy valami pszeudofolyékony anyagból készült, amit rétegesen áramoltattak, így hozva létre a különböző sebességeket a különböző szakaszokon. Újabb mérnöki csoda a listára.

Elérték a híd legmagasabb pontját, s Luke éppen meg akarta kérni Artut, hogy elemezze a mozgójárda anyagát, mikor valami rezdülést érzett az Erőben. Nem nagyot, alig többet, mint egy rezzenést a közelben. De ez épp elég volt.

Valahol, nem messze, valaki ölni készült.

Lelépett a mozgójárdáról. Egy pillanatig küszködött a hirtelen sebességváltozással, mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát. Artu, aki csak annyit vett észre, hogy gazdája hirtelen eltűnt mellőle, felvisított meglepetésében… aztán ismét felvisított, ahogy Luke az Erővel kinyúlva leemelte a járdáról.

– Hallgass! – szólt rá, és letette a gyalogjáróra. Körülnézett, és újra kinyúlt az Erővel.

Még mindig érezte a gyilkos szándékot valahol a közelben. Azonban hiába látott néhány gyalogost a hídon, egyik sem illett bele a képbe.

Legalábbis ezen a hídon nem.

Megfordult és a híd tetejének széle mellett, a velük egy szinttel feljebb párhuzamosan futó híd korlátjának fémhálóján át felnézett a másik hídra. És ott is voltak, talán tízméternyire onnan, ahol állt: két köpenyes, csuklyás alak hátával a korlátnak támaszkodva. Az alacsonyabb, gyereknek látszó ismeretlen görcsösen átölelte a másikat. Mögöttük csak az árnyait tudta kivenni a három gyilkosnak, akik lassan, magabiztosan közeledtek feléjük. Az egyikük kezében mintha megcsillant volna egy penge.

Nem volt vesztegetni való ideje, és csak egyetlen módon juthatott fel hozzájuk azonnal. Jókorát kell ugrania hozzá, de ezt egy jedi az Erő segítségével gond nélkül megteheti. Csak azt nem lehetett tudni, hogy a Kanyon biztonsági vonósugarai elég gyorsan működésbe fognak-e lépni, és az ugrás közepén elkapva tehetetlenül visszarántják-e.

Erről csak egy módon bizonyosodhatott meg.

– Itt várj meg, Artu! – parancsolt rá a droidra. Az Erővel kinyúlva felugrott a híd korlátjára. Pár másodpercig ott kuporgott és egyensúlyozott, miközben felmérte a távolságot a másik hídig. Aztán vett egy mély lélegzetet, ismét kinyúlt az Erővel és elrugaszkodott.

A vonósugarak láthatólag nem voltak olyan érzékenyek, mint amitől tartott, még csak meg sem billentették, mialatt átrepült a másik oldalra. Elkapva a híd korlátjának tetejét, a lábát átlendítette a tető és a korlát közötti nyíláson, és enyhén meggörnyedve lehuppant a járda nem mozgó szakaszán.

Egyetlen pillantással felmérte az eléje táruló képet. A két leendő áldozat, ahogy azt már korábban látta, előtte és tőle jobbra állt, hátukat szorosan nekivetve a korlátnak. A magasabbik csuklyája hátracsúszott, egy idős asszony ráncos arcát és ősz haját fedve fel. A belekapaszkodó gyerek arca – a nő kora alapján az unokája vagy a dédunokája lehetett – innen sem látszott. Luke-nak azonban nem is kellett látnia az arcát: az, ahogy remegve az asszonyba kapaszkodott, mindennél ékesszólóbban árulkodott néma rettegéséről.

A rettegésről, amely nem volt alaptalan. Az alsó hídról Luke három férfit látott feléjük közeledni, kezükben késsel. Most azonban kiderült, hogy ez a három csak egy nagyobb csoport belső körét alkotja. Pár lépéssel hátrébb kilenc további fickó állt, félkört alkotva kiszemelt prédáik körül. Mind a kilenc arcát az erőszak és a kegyetlenség vájta ráncok tették keménnyé; mind a kilencen lövésre készen tartották a pisztolyukat.

És pillanatnyilag mind a kilenc arc – és ötük pisztolya – Luke felé fordult.

– Ebből elég! – kiáltotta Luke felegyenesedve. – Tegyétek le a fegyvereiteket!

– Nekem jobb ötletem van! – horkant fel az egyik férfi. A hangja legalább olyan visszataszító volt, mint a külseje. – Miért nem fordulsz meg, és tűnsz el innen? Most még talán megteheted.

– Nincs kedvem hozzá – felelte Luke, próbálva magabiztosabbnak tűnni, mint amilyennek valójában érezte magát. Az öt – most már hat – felé fordított pisztoly előtt igencsak gyorsan kell majd előkapnia a fénykardját, hogy elháríthassa az első mozdulatára felé küldött lövéseket.

Kétlépésnyire balra azonban ott hömpölyögtek a mozgójárdák. Egymással szemben, tekintélyes sebességgel…

– Ne húzzuk az időt! – csattant fel egy másik férfi. – Pörköljük meg, aztán…

És ebben a pillanatban, a mondat közepén a gyerek megmozdult.

Annyira némán és gyorsan történt, hogy Luke szinte észre sem vette. A gyerek kifordult a rémült ölelésből, amellyel az öregasszonyba kapaszkodott, az egyik kést tartó gyilkos felé, s az egyik karjával jelképesen a férfi mellkasa felé sújtott, mintha csak elvétette volna az arcát. A tenyere becsapódása lepattanó kavicsként pördítette tovább a gyereket a második gyilkos felé; megismétlődött ugyanaz a különös mozdulat, s már fordult is a harmadik felé… amikor az első gurgulázó hörgéssel a földre rogyott.

Valaki rémülten elkáromkodta magát, a Luke-ra fogott fegyverek egyszerre zavartan az előbb még könnyű prédának látszó alakok felé rebbentek. A fejek a gyerek és a nagyanyja irányába fordultak…

Ekkor esett össze a második férfi, s kezdte követni példáját a harmadik is, akinek a kése megmagyarázhatatlan módon a gyerek kezében csillogott. De csak egy pillanatig; a következőben egy rövid csuklómozdulatot követően villanva szelte át a kis távolságot és állapodott meg a kilenc gazfickó egyikének mellkasában.

S közben a csuklya eléggé hátracsúszott ahhoz, hogy végre felfedje a gyerek arcát.

A köpeny nem egy gyereket rejtett, hanem egy noghrit.

Ez volt az egyetlen pillantás, amelyet bármelyikük rávethetett. Egyesek számára ez lett egyben az utolsó is. Luke keze még el sem indult a fénykardja felé, mikor a noghri elmosódott folttá vált: most már mindkét kezében egy-egy pengét tartva pörgött, forgott, ugrott, hajolt, s közben kecses könnyedséggel kerülte el a felé záporozó lézersugarakat. Az idős asszony lába elé hangos koppanással leesett egy gránát, s azonnal el is tűnt, ahogy Luke az Erővel átemelte a korlát és a tető közötti résen, majd minden erejét beleadva felhajította.

Mire valahol a magasban ártalmatlanul felrobbant, a küzdelem véget ért.

– Skywalker mester – biccentett komoran a noghri a mészárlás közepéből, miközben visszacsúsztatta rejtekhelyükre a két orgyilkoskést. – Megtisztel a jelenlétével, és hálás vagyok a segítségéért!

– Amennyit én segítettem! – rázta meg a fejét döbbenten Luke. Látta már a noghrik kiképzéseit és gyakorló küzdelmeit, így azt hitte, hogy ismeri harci képességeik korlátjait. Most kellett rájönnie, hogy a sejtése meg sem közelítette a valóságot. – Valami azt súgja nekem, hogy nélkülem is tökéletesen boldogultál volna.

– A bocsánatát kérem, de ez nem igaz – akadékoskodott a noghri. A holttesteken átlépve elindult Luke felé. – A lehető legjobbkor vonta el a figyelmüket, s ezzel négy másodpercet nyertem, amely egyébként nem állt volna a rendelkezésemre.

– A gránátról nem is beszélve – tette hozzá az asszony. Lekuporodott az egyik halott mellé, és gyakorlott, fürge ujjakkal átkutatta a zsebeit. – Ha nincs az ön gyors közbelépése, lehet, hogy most mi feküdnénk itt. Köszönjük.

– Nincs mit – mérte végig a nőt egyre növekvő kételyek közepett Luke, ahogy az befejezte a kutatást és áttért a következő holttestre. Nem kifejezetten egy noghri harcosra és egy láthatóan szakképzett zsebmetszőre számított, mikor elrugaszkodott a lenti hídról. – Megkérdezhetem, kicsoda ön?

– Nem az, akinek valószínűleg tart – villantott felé egy mosolyt az asszony, egy pillanatra abbahagyva a kutatást. – Annál azért tisztességesebb és becsületesebb. A nevem Moranda Savich, Plakhmirakh pedig a mellém rendelt testőr. Egy régi ismerősének dolgozunk: Talon Karrdénak.

– Nahát – jegyezte meg szárazon Luke. – Különös, épp most gondoltam rá, hogy fel kellene vennem a kapcsolatot Karrdéval.

– Akkor a legjobb helyre jött – egyenesedett fel Moranda. – Épp most érkezett meg a Cejansijra.

– Ugye csak viccel? – ráncolta a homlokát Luke. – Mit csinál itt?

– Ugyan ki tudhatja, mit csinál Karrde, akármerre is jár? – vágott vissza filozofikus nyugalommal Moranda. – Miért nem tart velünk és kérdi meg tőle személyesen?

Luke lenézett a korlát fölött a város fényeire. Ismét sikerült a megfelelő időben a megfelelő helyen lennie. Valóban vele van az Erő.

– Köszönöm – biccentette Moranda felé. – Azt hiszem, ezt fogom tenni.

 

– Főnök?

Karrde felnézett az íróasztaláról, és meglátta Dankint a nyitott irodaajtóban. – Tessék, mi az?

– Itt van Savich és a noghri testőr – felelte Dankin. – Elhozták az adatot, amelyet kértél.

– Helyes – bólintott Karrde enyhén ráncolva a homlokát. Mikor a Wild Karrde hídjának legénysége rá akart ijeszteni a gyanútlan Hsishire Booster Terrik Errant Venture-jével, Dankin sunyin vigyorgott. Pontosan úgy, ahogy most. – És? – sürgette az emberét.

A vigyor teljesen szétterült Dankin arcán.

– És meglepetést is hoztak neked.

– Tényleg? – vette pár fokkal hűvösebbre a tónusát Karrde.

– Remélem, nem felejtetted el, mennyire gyűlölöm a meglepetéseket.

– Ezt imádni fogod, főnök – biztosította Dankin, belépve és odaintve valakinek. Plakhmirakh és Moranda Savich bukkant fel az ajtónyílásban, az utóbbi egy adathengert tartott a kezében. Mögöttük pedig…

– A Kesselre! – ugrott talpra Karrde. – Ez aztán tényleg kellemes meglepetés! Hello, Skywalker.

– Karrde – biccentett Skywalker üdvözlésképpen. – Meglep, hogy itt talállak.

– Ez kölcsönös – helyeselt Karrde. – Egyedül vagy?

– Artu is itt van – intett a háta mögé Skywalker. – Kiszúrt egy G2-9T karbantartó droidot a hangárodban, és megállt egy kis csevegésre.

– Remélem, kiélvezi – vette el a hengert Karrde Morandától.

– Soha többé nem veszek G2-eseket. Volt valami gond, Moranda?

– Visszafelé ránk támadtak – felelte az asszony. – Tizenkét férfi, profik, semmi utalás arra, kinek dolgoztak.

– Valószínűleg valamelyik huttnak – forgatta a hengert a kezében Karrde. – Nem szeretik elveszíteni a dolgaikat.

– Lehetséges – vont vállat Moranda. – Akárkik is voltak, Plakhmirakh elintézte őket.

– Skywalker mester segítségével – tette hozzá a noghri reszelős hangján. – A lehető legjobbkor érkezett.

– A jedimestereknek megvan ez a jó szokásuk – felelte Karrde szárazon, visszaadva a hengert Morandának. – Jó. Vidd le Odonnlnak, aztán pihenj egy kicsit a legénységi étkezőben, amíg ellenőrzi és kiutalja a pénzed! Érdekelne még egy megbízatás?

– Csak ha érdekesebb a futárkodásnál – emelte fel az ujját Moranda. – A támadástól eltekintve dögunalom volt az egész. És ezzel a kettővel – intett Plakhmirakh és Luke felé – az sem volt túl izgalmas.

– Legközelebb majd jobban igyekszem – ígérte Karrde. – Ami azt illeti, van egy munka, ahol kifejezetten a te képességeidre lenne szükségem. Gyere majd vissza, ha megkaptad a pénzt, és megbeszéljük, jó?

– Oké – biccentett Moranda. Plakhmirakh kurtán meghajolt, azzal mindketten távoztak.

– Köszönöm a segítséget – vonta fel az egyik szemöldökét Karrde Skywalker felé fordulva. – Azt hiszem, jövök neked eggyel.

– Nemigen – felelte a másik. – Plakhmirakh erősen eltúlozza a segítségemet.

– Hát igen, nem nagyon van szükségük segítségre, igaz? – helyeselt Karrde. – Nagyon elégedett vagyok a munkájukkal. Egyébként azonkívül, hogy huttok bérenceit gyilkolászod, mi hozott a Cejansijre?

Skywalker vállat vont.

– Tulajdonképpen az Erő – válaszolta. – Megpróbáltam bepillantani a jövőbe, és itt láttam magam. Ezért aztán idejöttem.

– Aha – hümmögte Karrde. – Nem mondhatnám, hogy szívesen tervezném így az életemet.

– Még én sem szoktam hozzá teljesen – árulta el Skywalker. – Viszont épp az járt a fejemben, hogy fel kellene vennem veled a kapcsolatot, és tessék, itt vagy. Úgyhogy működik a dolog. De te mit csinálsz itt, ha megkérdezhetem?

– Nem titok – nyugtatta meg Karrde. – Előtted legalábbis nem. Annak a lehetőségnek nézek utána, hogy külső agitátorok robbantottak-e ki néhány zavargást azok közül, amik mostanában úgy megszaporodtak az Új Köztársaságban. Mivel a Cejansijen ősi tradíciója van a békés tüntetéseknek, úgy gondoltam, nyilvánvaló célpontja lehet a provokátoroknak.

– Van benne valami – hümmögte Skywalker. – Bár talán túl nyilvánvaló is.

– Ez attól függ, mennyire kifinomultak a mi ismeretlen agitátoraink – vélte Karrde. – Ellenőrizni semmiképpen sem árthat. Azt mondtad, beszélni akarsz velem?

– Igen – bólintott Skywalker. – Szeretném megkérdezni, jutottál-e valamire a klónok ügyében.

– Az égvilágon semmire – ismerte be Karrde. – Egyetlen információforrásom sem hallott még csak egy elejtett megjegyzést sem a klónokról. Ha valóban léteznek, akkor nagyon óvatos a gazdájuk.

– Hm – ingatta a fejét Skywalker. – És mi van a Cavrilhu kalózokkal?

Karrde megrázta a fejét.

– Úgy tűnik, nagyon elbújtak valahol. Nem mintha hibáztatnám őket – vonta fel az egyik szemöldökét. – Elég kellemetlen élmény lehet, mikor az embert kiűzi a legbiztonságosabb bázisáról egy jedimester.

– Téged is elkergetett a Myrkről Thrawn főadmirális, és mégsem estél pánikba – emlékeztette Skywalker.

Karrde valahogy kipréselt magából egy mosolyt. Ezek az emlékek még most is kellemetlen érzéseket keltettek benne.

– Lehet, hogy engem keményebb fából faragtak. Vagy csak nem látszik annyira, ha pánikba esem.

Az íróasztalán lévő kom felcsipogott. Előrehajolt, és fogadta a hívást.

– Igen?

Dankin volt az, rá nem jellemző komor arckifejezéssel.

– Sürgős üzenet a Starry Ice-ról – közölte tömören. – Faughn azt mondja, Mara fogságba esett.

Karrde görcsbe rándult gyomorral ült le a székébe.

– Vonalban van még Faughn?

– Ahogy vesszük – felelte Dankin. – A jel egy kicsit gyenge… túl sok relén jön át… de azért érthető. Ötös csatorna.

Karrde átváltott a csatornára, s közben alig jutott el a tudatáig, hogy Skywalker megkerülte az asztalt, és odalépett mellé.

– Itt Karrde. Faughn, te vagy az?

– Igen, uram – hallatszott Faughn hangja, enyhén remegve a hipertéri relék sora okozta torzítástól. – Beléptünk a Nirauan rendszerbe és megfigyeltük, ahogy egy azonosítatlan hajó leszállt a második bolygón. Jade utánament a Defenderrel. A hangrögzítőjétől kaptunk egy üzenetet, ami arra utal, hogy bajba került. Elfogták, vagy még rosszabb.

Karrde szívverése a fülében visszhangzott.

– Dankin, van másolatunk a felvételről?

– Naná – felelte a másik.

– Játszd le!

Feszülten hallgatta Mara hangját: a repülést és a leszállást, a barlang és az erőd felfedezését, rémült kiáltását és azt az utolsó, émelyítő puffanást.

– Hsishi azonnal kezdje el letisztázni! – parancsolta Karrde. Az a puffanás túlságosan is emlékeztette egy földre zuhanó test hangjára… – Azt akarom, hogy mindent szedjen ki ebből a felvételből, amit csak lehet!

– Már el is kezdtük.

– Mi is dolgoztunk rajta útközben – tette hozzá Faughn. – Miután Mara elhallgat, egyértelműen szívdobogást és emberi ritmusú légzést lehet hallani, tehát akkor még életben volt. A barlangban ötven, vagy még több repülő lény van… legalábbis ennyiféle szárnycsapást tudtunk megkülönböztetni, bár lehet, hogy nem hozzájuk beszélt. Ja, még valami: figyelembe véve a hang különböző terjedési sebességét a levegőben és a csontban, úgy tűnik, hogy azt a puffanó hangot valami fejének csapódó tárgy keltette.

– Egy támadás – fintorodott el Karrde.

– Vagy egy baleset – vélte Faughn. – Tudjuk, hogy mozgott, mielőtt a dolog történt, és egy barlangban volt. Lehet, hogy nekiment a falnak vagy ilyesmi.

– Megpróbálhatunk egy visszhangelemzést – vetette fel Dankin. – Megtudhatjuk, milyen közel állt a falhoz, mikor lesújtott rá az ütés.

– Jó. – Karrde felnézett a sötéten, némán, gondterhelten a semmibe meredve mellette álló Skywalkerre. – Tudsz valamit erről az egészről? – kérdezte. – Akár a bolygóról, akár arról, akihez beszélt?

Skywalker lassan megrázta a fejét, s a tekintete még gondterheltebb lett. – Nem. De abban a látomásban, amelyben itt láttam magam, Mara is szerepelt. És lehet, hogy… egy barlangban volt.

– Utáltam otthagyni – folytatta Faughn a jelentését –, de nem akartam megkockáztatni, hogy eltűnünk, mielőtt értesítenénk valakit a történtekről. Különös tekintettel azokra a hajókra meg arra az erődre.

– Nem, jól döntöttél – nyugtatta meg Karrde. – A kérdés csak az, hogy hozzuk ki onnan. Vagy inkább az – nézett fel Skywalkerre –, kit küldjünk érte.

Skywalker bizonyára meghallotta a kihívást a hangjában. Abbahagyta a semmibe bámulást, és lenézett Karrdéra.

– Úgy érted, én menjek?

– Úgy tűnik, valaki ismer ott téged – mutatott rá Karrde. – Legalábbis Mara szerint. Lehet, hogy csak veled hajlandó szóba állni, akármi vagy akárki is legyen az.

– Én nem mehetek – felelte Skywalker szinte automatikusan, láthatólag máson gondolkodva. – Itt vannak kötelezettségeim.

– Mara felé is vannak kötelezettségeid! – vágott vissza Karrde. – S ami azt illeti, az egész Új Köztársaság felé is. Láttad azt a hajót… nagyon jól tudod, hogy egy ismeretlen kultúrával van dolgunk. Ha az az erőd, amelyet Mara látott, ugyanolyan anyagból készült, mint a hijamai, akkor fel sem vesznek semmilyen támadást. És…

– Rendben – vágott a szavába Skywalker. – Odamegyek.

Karrde szaporán pislogott, egy kicsit meghökkentette a döntés hirtelensége. Arra számított, hogy legalább még néhány percig vitatkoznia kell, s talán valami konkrétummal is elő kell állnia, mielőtt a másik beadja a derekát.

Annál azonban több esze volt, hogy megkérdőjelezzen egy döntést, amelyet ki akart csikarni.

– Helyes – bólintott. – Mondd meg, milyen felszerelésre van szükséged, majd mi megszerezzük neked! Természetesen kell egy nagyobb hajó… Dankin, mi van kéznél?

– Erre nincs idő – intette le Skywalker, még mielőtt Dankin válaszolhatott volna. – Az X-szárnyúm a 16-os dokkban van. Ha le tudod tölteni a navigációs adatokat Artunak, akkor üzemanyagot veszek fel és már indulok is.

– Az X-szárnyúba nem fér bele még egy utas is – ellenkezett Faughn. – Ha Mara megsebesült…

– Akkor az ő hajójára ülünk fel és otthagyjuk az X-szárnyút – vágott a szavába Skywalker. – Csak vesztegetjük az időt!

– Egy Defenderrel nem jutnátok túl messzire – figyelmeztette Karrde, vadul gépelve a konzolján. Igen, az időzítés és a távolságok stimmelnek. – Hadd javasoljak egy kompromisszumot: indulj el az X-szárnyúddal, én meg a Dawn Beattel elvitetem a Jades Fire-t a Duroon mellé. Ott találkoztok. A droidja nem lesz bekapcsolva, de az R2-esed segítségével elboldogulsz majd vele.

– Nem akarok egy akkora hajóval megjelenni a Nirauanon – rázta meg a fejét Skywalker.

– Akkor hagyd a Fire-t a rendszer szélén, és szállj le a vadászgépeddel! – javasolta Faughn. – Az X-szárnyúddal kényelmesen rá tudsz csatlakozni.

Skywalker tétovázott egy pillanatig, aztán rábólintott.

– Rendben.

– Helyes! – ragyogott fel Karrde. – Dankin, szállj rá az űrkikötőre, és szerezz új üzemanyagcellákat az X-szárnyúhoz! Azt vesztegetsz vagy fenyegetsz meg, akit akarsz, de az első legyen a rendelési listájukon. Aztán állítsd össze a legteljesebb túlélőcsomagot, ami még belefér egy X-szárnyú rakterébe! Két köbméter és 110 kilogramm, ha jól emlékszem.

– Értettem – felelte Dankin. – Milyen hátvédet akarunk utánaküldeni?

– Mindent, amit össze tudunk szedni – jelentette ki Karrde ismét a számítógéphez fordulva. A szervezete lenyűgöző méretű flottával rendelkezett; de mivel teljesen szét volt szóródva az Új Köztársaság területén, értékes napokba tellett volna, míg összeállít egy ütőképes támadóerőt…

– Nem akarok semmiféle hátvédet – szakította félbe Skywalker a töprengését. – Már az is elég kockázatos, hogy a Jades Fire-rel megyek; minél több hajó van a rendszerben, annál valószínűbb, hogy az egyiket felfedezik. Jobb lesz, ha egyedül próbálok meg besurranni.

– De egyedül nem tudod kihozni – tiltakozott Faughn.

– De ki tudom – felelte Skywalker halkan. – Ki kell tudnom.

– Nem tudod! – makacskodott Faughn. – Karrde! Mondd meg neki!

Karrde egy hosszú pillanatig a fiatalabb férfi arcát tanulmányozta, s eszébe jutott első találkozásuk annak idején a Wild Karrde fedélzetén. Skywalkert már akkor sem lehetett kölyöknek nevezni; most azonban, alaposabban szemügyre véve, szíven ütötte az a néma érettség, amelyet az elmúlt tíz évnek köszönhetett.

– Ez az ő köre, Faughn – szólalt meg végül. – Ha azt mondja, meg tudja csinálni, akkor meg tudja csinálni.

– Köszönöm – bólintott Skywalker.

– Azt hiszem, csak én tartozom köszönettel – préselt ki magából Karrde egy mosolyt. – Rendben: üzemanyag, felszerelés és a Jades Fire a Duroonnál. Mit csináljunk még?

– Csak amit eddig is – felelte Skywalker. – Nyomozzatok tovább a zavargások ügyében, és ha találtok valamit, értesítsétek Leiát!

– Úgy lesz – ígérte Karrde. – Még valami?

– Igen. – Skywalker arcán árnyék futott át. – Megüzennéd Leiának a Coruscantra, hová mentem?

– Személyesen megyek – ígérte Karrde, s közben felállt. – Azonnal indulok, amint felszálltál.

– Köszönöm – nézett rá Skywalker. Megfordult, és elindult az ajtó felé…

– Azt mondtad, láttad Marát a víziódban – szólt utána Karrde. – Mit csinált?

Skywalker megtorpant az ajtóban.

– Egy sziklás vidéken volt, valamilyen vízben lebegett – felelte, nem nézve hátra. – És halottnak tűnt.

– Értem – bólintott lassan Karrde.

Még jóval Skywalker távozása után is csak ott állt, és a nyitott ajtóra meredt.