Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

15. FEJEZET

 

Lando felnézett az adattáblájáról a kávéházi asztalnál vele szemben ülő őszes hajú férfira, akinek az arcát félig eltakarta a korsója.

– Ez ugye csak valami vicc? – lengette meg az adattáblát. – Ötvenezer? Egy hónapra?

– Kell vagy nem, Calrissian? – vont vállat a másik. – Nekem mindegy. De ha a legjobbakat akarod, akkor készülj fel rá, hogy nem lesz olcsó mulatság.

– Ó, ne már! – nyögött fel Lando. – Reggi, ébredj már fel: velem beszélsz! Mind a ketten tudjuk, hogy a Soskin-gárda messze nem a legjobb.

– Lehet, hogy nem – ismerte el Reggi ismét belekortyolva korsójába. – De ők a legjobbak, akiket jelenleg találsz.

– Nézd, ércszállítók biztosításáról van szó – kezdte újból Lando, keményen küzdve az elmúlt tíz nap során többször is rátörő hányingerrel. – Nem pedig az Alion lerohanásáról vagy egy csillagromboló elfoglalásáról!

– Kár – törölte meg Reggi a száját a ruhája ujjával. – Az legalább érdekes lenne… a Soskinok talán még árengedményt is adnának.

– Azt magyarázom, hogy ez nem olyan munka, amely megérne ötvenezret – tört előre Lando makacsul. – Havonta egy ércszállítmányt kellene elkísérni a Varnról, meg néhány hajónyi kaszinóvendéget kifelé és befelé. Ez nem érhet többet, mint… mondjuk, tizenötezer.

– Figyelj, Calrissian… – sóhajtott fel Reggi, aztán elhallgatott és körülnézett a kávézóban. – Nézz csak oda! – mutatott egy másik asztalra, amely körül egy csapatnyi tüskés fejű lény ült. – Látod azokat a clateareket? Hatszáz éve állnak hadban a nhorasokkal, s ezt a jedik öt nemzedéke sem tudta megállítani. Hallottál már erről?

– Igen – bólintott Lando.

– Akkor jó. Nos, ezzel az új „el a kezekkel” politikával, amelybe a Coruscant belekezdett, ezek úgy gondolják, senkit sem érdekel, mit csinálnak a szektorukon belül egymással. Ergo, ideje újrakezdeni a harcot.

– Na már most, a clatearek elég jó harcosok… elég sokáig nyögték a birodalmiak igáját… úgyhogy jó formában vannak. A nhorasoknak nagyobb szerencséje volt… vagy talán kisebb, attól függ, honnan nézzük. A Birodalom békén hagyta őket, úgyhogy most nem nagyon van mivel harcolniuk.

Lando felsóhajtott. Már értette, mire akar kilyukadni a másik.

– Tehát zsoldosokat fogadnak fel.

– Ráhibáztál, öreg barátom – mondta Reggi elismerően. – Megszerezték a Dhashaan Pajzsot a rendszerük védelmére, még magát az öreg Dharust is rábeszélték, hogy térjen vissza a nyugállományból, és legyen a logisztikai és stratégiai főnökük. Ja, és harmincezret fizetnek érte. Naponta.

Hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Betegre keresheti ma magát bárki, Calrissian, akinek vannak hajói és emberei. Mindenki arra készül, hogy lerendezze a régi vitákat. És kinek nincs valami vitája valaki mással?

– De a nhorasok igazi háborúra készülnek – próbálkozott Lando még egyszer, utoljára. – Én meg csak egy kis segítséget kérek, hogy távol tartsam a kalózokat a hajóimtól.

Reggi vállat vont.

– Néhány kalózbanda rosszabb, mint egy egész rendszer védereje. Ez persze attól függ, melyik rendszerről van szó.

Lando elfintorodott.

– Reggi, figyelj…

– Ha pedig megint a Taanabot akarod felhozni, állítsd le magad! – vágott a szavába a másik. – Legalább tizenöt éve zsarolsz azzal az esettel apróbb szívességekért. Most semmire sem mész vele.

– Mindig öröm látni, hogy létezik még hála a világon – morogta Lando fagyosan, miközben felállt. – Viszlát, Reggi. Jó háborúzást, akárki mellé állj is!

A kávézó hűvös félhomálya után különösen kegyetlennek tűnt a Cilpar délutáni napsütése. Lando egy percre megállt a bejárat mellett, és szemügyre véve az Űrjárók utcájában fel s lelibbenő üzleti zászlókat, eltöprengett, vajon érdemes-e valaki másnál próbálkoznia.

Nem. Regginek igaza van: azok a zsoldoscsapatok, amelyeket érdemes lenne felbérelni, mostanában a teherszállító-kíséretnél nagyobb üzletekre várnak. És nagyobb fizetségre, mint amit Lando megengedhet magának.

Két évtizednyi ádáz küzdelem után a galaxis végre békére lelt… és mihez kezdett vele? Azonnal visszatért azokhoz a nyomorúságos kis háborúkhoz, amelyeknek a Császár Új Rendje olyan kíméletlenül véget vetett.

Lando fáradtan megcsóválta a fejét, és elindult az űrkikötő felé.

Sokkal hamarabb meghallotta a tömeg hangját, mint ahogy megpillantotta magukat a tüntetőket. Szokás szerint jókora csőcselék gyűlt össze: körülbelül háromszáz emberi és idegen lény harsogott jelszavakat a 66-os leszállópálya előtt. Ez a csapat jobban szervezettnek tűnt a többinél, nemcsak a szokásos, a caamasiak kártalanítását követelő frázisokat kántálták, hanem táblákkal és transzparensekkel is felszerelkeztek.

Jelen hangulatában örömmel kapott volna az alkalmon, hogy átverekedje magát rajtuk, s azzal talán kiadja magából fortyogó dühe egy részét. Ma azonban még ennyire sem volt kegyes hozzá az univerzum; a Lady Luck két leszállópályával arrébb, a 68-asban állt. Magában morgott valamit azokról, akiknek nincs jobb dolga, mint olyasvalami miatt tiltakozni, ami még a születésük előtt történt, azzal elrobogott a tömeg mellett, és a saját dokkja felé vette az irányt. Úgy érezte, minél hamarabb eltűnik a Cilparról, annál jobb.

Jó tíz méterre járhatott a tömegtől, mikor egy kósza gondolatnak sikerült átverekednie magát nyűgös önsajnálatának hálóján. Ezek a tüntetések általában egyöntetűen a bothaiakat támadták: a bothai kereskedőket, diplomatákat vagy vállalatokat. A Mos Tommro űrkikötőben azonban nem tartózkodtak bothaiak – egy másik komplexumot használtak a le- és felszállásra.

De akkor mit csinálnak itt a tüntetők?

Tekintetét a tömegen tartva behátrált egy sikátorba, és elővette a komlinkjét. Rákapcsolódott a Lady Luck kommunikációs rendszerére, és feltárcsázta az űrkikötő irányító központját.

– Lando Calrissian vagyok a 68-as dokkból – mutatkozott be a hívását fogadó unott hangnak. – A 66-os dokkban állomásozó hajók listáját kérem.

– Arra nem lesz szükség – szólalt meg mögötte egy nyugodt hang a sikátorban.

Lando megpördült, keze gyakorlottan végigsiklott köpenye szélén, és az oldalán lógó pisztoly markolatán állapodott meg. Pár méterre tőle két fehér sörényű, ráncos arcú diamala állt teljes diplomáciai díszben.

– Igazán? – kérdezte óvatosan. – Segíthetek valamiben?

– Igen, azt hiszem, segíthet – felelte a magasabb idegen. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Porolo Miatamia vagyok, az Új Köztársaság szenátora. Elképzelhető, hogy a fülem nem csalt meg, és ön Lando Calrissian tábornok?

– Volt tábornok, igen – bólintott Lando, elengedve a pisztolyát és kikapcsolva a komlinkjét. Kezdett értelmet nyerni a 66-os dokknál tüntető tömeg ottléte. – Elképzelhető, hogy ez nem egy véletlen találkozás?

Miatamia feszülten elmosolyodott – Lando még sohasem látott diamalát másképp mosolyogni.

– Nem téved – ismerte el a szenátor. – A titkárom vette észre önt ötutcányira innen – mutatott egyik legyező alakú fülével a társára. – Elkísértük idáig, s közben azon gondolkodtunk, hogyan bizonyosodhatnánk meg a kilétéről.

– Megbizonyosodtak róla – mondta Lando. A diamalák egyik legidegesítőbb, sőt számára legdühítőbb jellemvonása az volt, hogy hosszas köröket róttak, mielőtt a tulajdonképpeni tárgyra tértek volna. – A szolgálatukra lehetek valamiben?

Miatamia füle a tömeg felé legyintett.

– A hajóm a 66-os dokkban áll – közölte. – Vannak bizonyos… személyek… akik nem értenek egyet kormányom álláspontjával a bothai ügyben.

– Igen, hallottam róla – felelte Lando. Tehát most már nem Caamas-ügy, hanem bothai ügy. Érdekes. – A kormányuk a megbocsátás és feledés mellett állt, vagy valami ilyesmi.

– Ön inkább pártolja az ártatlanokon elkövetett esztelen bosszút? – nézett a szemébe egyenesen a szenátor.

– Hé, ez már politika! – tárta szét a kezét Lando. – Én viszont csak egy kis üzletember vagyok, aki próbál némi profitot csinálni.

Miatamia még egy pillanatig nem fordította el a tekintetét. Aztán az egyik füle megrendült.

– Lehetséges – mondta rejtelmesen. – Akárhogy is, a tüntetők már megtették a lépéseiket. Ezért az űrkikötő vezetéséhez fordultam, kérve, hogy távolítsák el a tömeget, hogy visszamehessek a hajómra.

Lando bólintott. Az egy héttel korábban a Bothawuin történt, halálos áldozatokat is követelő zavargás után meg tudta érteni a szenátor vonakodását, hogy átverekedje magát a tömegen.

– Hadd találjam ki! A kisujjukat sem mozdították.

– Felesleges találgatnia: határozottan állíthatom, hogy ez volt a válaszuk – közölte Miatamia. – Épp a hivatalukból távoztunk, mikor észrevettük önt.

– Értem – mondta Lando. – Miben lehetek a szolgálatukra?

– Szeretném megkérni, hogy az Új Köztársaságon belül elfoglalt pozícióját és befolyását latba vetve lépjen fel az én oldalamon – rándult meg Miatamia másik füle.

Az Új Köztársaságon belüli befolyását. Remek.

– Bárcsak segíthetnék önnek! – felelte. – Sajnos, attól tartok, hogy a befolyásom mára csak néhány barátom és társam esetében jelent valamit. Közülük pedig senki sem tartózkodik a Cilparon.

– Értem. – Miatamia elhallgatott egy pillanatra. – Ebben az esetben talán beszélhetne a tömeggel. A Lázadás hőseként bizonyára sikerülne lecsillapítania őket.

Lando magában felhorkant.

– Erősen kétlem, hogy a múltbeli tetteimmel sokra mennék náluk, szenátor. Felütötte fejét mostanság az a szomorú tendencia, hogy az emberek elfelejtik, mi is történt a múltban.

– Ezek szerint nem hajlandó segíteni nekünk?

– Nem erről van szó – rázta meg a fejét Lando, próbálva megőrizni a türelmét. Természetesen nyelvi dologról volt szó; a hűvös, logikus látszat ellenére a diamalák hajlamosak voltak nem a megszokott értelemben használni a szavakat. Sokan többek között ezért nem szerettek alkudni velük. – Egyszerűen csak arra kívántam felhívni a figyelmét, hogy semmit sem tehetek, amivel segíthetnék önöknek.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.

– Legalábbis semmit, amivel feljuttathatom önöket a hajójukra – folytatta, mielőtt Miatamia válaszolhatott volna. – Ha azonban mindössze arról van szó, hogy szeretnének eljutni a Coruscantra vagy az otthonukba, az teljesen más kérdés.

– Kifejtené ezt bővebben? – rezzent meg ez alkalommal mind a két fül.

– A hajóm a 68-as dokkban áll – felelte Lando. – Megtiszteltetés lenne számomra, ha elvihetném önöket az Új Köztársaságon belül bárhova, ahova csak menni óhajtanak.

– A legénységünk néhány tagja még mindig kint van – mutatott rá a titkár. – A tömegtől nem tudnak feljutni a hajóra. Rájuk is vonatkozik az ajánlata?

– Elsősorban önre és Miatamia szenátorra gondoltam – mérte végig Lando. – A hajómnak elég szűkös a lakótere.

Visszanézett Miatamiára.

– Nekem mindazonáltal úgy tűnik, hogy a tömeget nem a legénység, hanem a szenátor figyelme érdekli. Ha ön nincs itt, akkor nekik sem lesz túl sok értelme itt rostokolni.

– Ésszerűen hangzik – ismerte el Miatamia. – Halljuk az árat!

– Nincs ár, szenátor – biztosította Lando, kezével a hajója felé invitálva a két diamalát. – Megtiszteltetés számomra két ilyen előkelő utast vendégül látni a fedélzeten.

A másik nem mozdult.

– Nevezze meg az árat, kérem! Mindennek ára van.

Ennyit arról, hogy majd a Lady Luck fedélzetén finoman megpendíti a témát.

– Nincs ár – ismételte meg Lando. – Mindamellett a víz alatti bányavállalkozásom állandó kalóztámadásokkal küszködik. Az jutott eszembe, talán megállapodást köthetnénk a diamala hadsereggel, hogy biztosítsák a szállítmányaimat.

– A diamala hadsereg elsődleges feladata a diamalai érdekek védelme – jelentette ki Miatamia. – Mindazonáltal talán tárgyalhatunk a dologról.

– Köszönöm, szenátor – biccentett Lando. – Nyílt tárgyalás: ez minden, amit kérek. Mehetünk?

A rövid út az utcán keresztül a leszállópálya kapujáig csak árnyalatnyival lett rosszabb, mint amire Lando számított. A két diamala nem volt hajlandó futni, vagy akár csak sietni – láthatólag a méltóságuk forgott kockán –, és még alig jártak félúton, mikor a két dokkal arrébb várakozó tömeg felfedezte őket. Szerencsére Lando, akinek nem okozott lelkiismereti problémát, ha okosabbnak látta sietni egy kicsit, már átért az úttest másik oldalára, és mire a tömeg kissé elkésve rohanni kezdett feléjük, kinyitotta az ajtót. A diamalák kényelmesen beértek, csak néhány kisebb gyümölcs foltja maradt meg szuvenírként a ruhájukon.

– Barbárok! – jelentette ki jeges hangon a titkár, miközben Lando lezárta mögöttük az ajtót. – Senkinek sem lenne szabad ilyen megalázó tettet elkövetnie valaki más ellen!

– Nyugalom! – szólt rá Miatamia ugyanolyan fagyosan, az ujja hegyével lefricskázva a ruhájáról némi gyümölcsmaradványt. – Nagyon kevés fajban van meg az a bölcsesség, vagy képesség önmaga helyes kifejezésére, mint ami a diamalákat jellemzi. Nem kerülendő barbároknak, még csak nem megbüntetendő gonosztevőknek kell tekinteni őket, hanem gyermekeknek, akiknek még okításra van szükségük a civilizált viselkedés terén. Egyetért? – pillantott Landóra.

– Attól tartok, ezt a beszélgetést el kell halasztanunk, szenátor – felelte Lando, akinek esze ágában sem volt hagyni, hogy belerángassák ebbe a vitába. – Legalább addig, míg biztonságban fel nem szálltunk a Cilparról.

– Bölcsen beszél – rezdültek meg ismét Miatamia fülei. – Kérem, mutassa az utat!

 

Tierce felnézett a képernyőről… és az arckifejezéséből Disra azonnal tudta, hogy kincsre bukkant.

– Talált egy célpontot? – kérdezte.

– Mi az hogy! – felelte Tierce. – Porolo Miatamia szenátor, Diamala képviselője az Új Köztársaságban – fordította a képernyőt a moff felé. – És sohasem fogja kitalálni, ki vette föl a hajójára.

Disra átfutotta a jelentést és érezte, hogy elkerekedik a szeme.

– Ez csak valami vicc lehet. Lando Calrissian?

– Nem vicc – biztosította Tierce. – És nem is tévedés. Az ügynök kétszer is ellenőrizte a Mos Tommro űrkikötő felszállási jegyzékét. Calrissian, a szenátor és a szenátor titkára együtt szálltak fel Calrissian jachtjával.

– Nahát, nahát – hümmögte Disra. Nem csoda, hogy Tierce ennyire önelégültnek tűnt. A diamalák még a kalamáriknál vagy a durosoknál is harsányabban hirdették a „megbocsátani és feledni” elvet. Ideális választás a kis színjáték számára, amit Tierce a fejében forgatott.

És hogy Han Solo közeli barátja is belekeveredik, az csak még tökéletesebbé teszi az egészet.

– Hová tartanak… ja, itt van, a Coruscantra.

– Igen. – Tierce előhívott egy csillagtérképet, és bejelöltette rajta a lehetséges útvonalakat. – Feltételezve, hogy Calrissian egyenesen a Coruscantra megy, az út során bárhol gond nélkül elkaphatjuk őket. A kérdés csak az, hogy Flim és én oda tudunk-e érni a Relentlessre, mielőtt az elfogja a jachtot.

– Elég rosszul adná ki magát, ha túl sokáig kellene várniuk a felbukkanásukra – figyelmeztette Disra. – Az egésznek úgy kell kinéznie, mint Thrawn hajdani könnyed, mindentudó trükkjeinek.

– Kérem, ne oktasson ki a saját tervem finomságait illetően! – jegyezte meg Tierce fagyosan, miközben az útvonalakat szemlélte a csillagtérképen. – Egy kicsit szoros lesz, de szerintem meg tudjuk csinálni.

– Igen – bólintott Disra, miután maga is átnézte a számokat. – De azért még mindig nem vagyok túlságosan oda ezért a tervért, Tierce. Fogalmunk sincs, hogyan fog reagálni az Új Köztársaság.

– Természetesen pontosan tudjuk, hogyan fog – ellenkezett Tierce türelmesen. – Úgy, ahogy azt korábban már elmagyaráztam.

– Csak találgatott – pontosította Disra. – Ez minden. Találgatott.

– Ha nem hajlandó némi kockázatot vállalni, akkor nem tudom, miért vágtunk bele ebbe az egészbe – mondta Tierce még az előbbinél is fagyosabb hangon. – Ha nem bírják az idegei, akkor most sem késő kiugrania az egészből.

Disra rámeredt.

– Nem az idegeimről van szó, őrnagy – morogta. – Hanem arról, hogy ne vállaljunk felesleges kockázatot a cél elérése érdekében.

Tierce állta a tekintetét.

– Ez nem felesleges, excellenciás uram – jelentette ki. – Bízzon bennem! Tehát szükségünk lesz egy Interdictor cirkálóra is. Mintha valami szoros határidőről beszéltünk volna az előbb – vonta fel enyhén az egyik szemöldökét.

Disra némi erőfeszítés árán lenyelte további ellenérveit. Tierce a Yaga Minorról való visszatérése után állt elő ezzel az új ötletével, és a moff még mindig nem tudta, hogyan hagyhatta rábeszélni magát. De ha már belefogtak, a fenébe is, jobb lesz, ha tökéletesen csinálják!

– Rendben! – mordult fel. – Ha méltóztatna felállni a székemből, kiadnám a parancsokat.