Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

14. FEJEZET

 

A fénycsíkok csillagokká zsugorodtak, és ott voltak. Akárhol is volt az űrben ez az „ott”.

– A belső rendszerben három bolygót találtam – jelentette Faughn. Az utolsó szótagot félig lenyelte, ahogy visszafojtotta ásítását. A rendes szolgálatbeosztás szerint pihenője lett volna, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy ébresszék fel, mikor megérkeznek a Nirauan rendszerbe.

Mara kinézett a homályos, vörös csillagra, és azon töprengett, érdemes volt-e.

– A második bolygó lakhatónak tűnik – közölte Torve. – Van légköre… a hőmérséklet is megfelelő…

– Mozgást érzékelek! – csattant fel Elkin. – Irány ötvenhárom-tizenhét.

Mara gyorsan rápillantott a műszerekre. A parancsainak megfelelően a Starry Ice árnyékolóberendezéseit teljes kapacitással működtetve lépett ki a hipertérből, és semmi nyoma nem látszott annak az erős, fókuszált kutatósugárnak, amely áttörhette volna ezt a védelmet. Azonban tekintettel arra, hogy talán egy ismeretlen faj technológiájával volt dolguk, lehet, hogy ez nem jelentett semmit.

– Merre tart? – kérdezte Elkintől.

– A második bolygóra – táncoltak Elkin ujjai a billentyűzetén. – Várj csak… talán még a leszállási pontját is be tudom lőni!

– Ugyanolyan hajó, mint amelyik megsturcolta Terrik csillagrombolóját? – kérdezte Faughn.

– Az alakja alapján igen – felelte Torve. – De fókuszált érzékelők nélkül nem tudom biztosan megmondani.

– Megvan a leszállási pont – jelentette Elkin. – Az északi félgömbön, alacsony szélességen.

– Van valami a környékén? – kérdezte Faughn.

– Semmi különös – vont vállat Torve. – Legalábbis semmi, ami mérhető energiát bocsátana ki.

– Borsózik a hátam ettől a helytől – morogta Elkin, ujjaival nyugtalanul dobolva a vezérlőpultja szélén. – Miért nincs semmi az adatállományokban a bolygókról vagy a rendszerről? Neve van, valakinek járnia kellett már itt.

– Ó, igen, járt itt valaki – helyeselt Faughn. – De valószínűleg nem időzött sokáig. A Régi Köztársaság alatt egy ideig meg lehetett csinálni, hogy az ember belépett egy ismeretlen rendszerbe, gyorsan ellenőrizte az őslakos életformákat, aztán magának követelte a hasznosítási jogokat… úgy hívták, hogy a „meglátni és megszerezni” törvény. A Külső Gyűrűben rengeteg olyan rendszer van, amely felkerült a térképekre, de fogalma sincs senkinek arról, hogy valójában milyenek.

– Igen, én is olvastam erről – bólintott Mara. – A Corporate-szektor különösen élen járt a visszaélésekben, és most nem is járunk olyan messze tőle.

– Így van – helyeselt Faughn. – Ennek ellenére egyet kell értenem Elkinnel. Ha ez egy katonai bázis, hol vannak a védművek? Hol van a bázis, ami azt illeti?

– Senki sem mondta, hogy katonai bázis – emlékeztette Mara. – Ismeretlen technológiát használnak, csak ennyit tudunk.

Kinézett az ablakon.

– És nem is fogunk többet tudni, ha csak itt állunk.

– Nem is tudom – morogta Faughn. – Meggyőződtünk róla, hogy ez az a rendszer. Talán vissza kellene mennünk erősítésért.

– Sajnos nem tudjuk, hogy valóban ez az a rendszer – mutatott rá Mara. – Lehet, hogy csak itt gyülekeznek ebben a hónapban. Ha most elmegyünk, lehet, hogy senkit sem találunk itt legközelebb.

– Én is ettől tartok – ismerte be Faughn vonakodva. – Mindegy… Úgy néz ki, a célterület elfordul tőlünk. Adjunk nekik egypár órát, amíg áthaladnak a horizonton, aztán lopakodjunk közelebb a hajóval!

– Feltéve, hogy nincs érzékelő-hálózatuk a bolygó körül – szúrta közbe Torve. – Ha van, akkor tökmindegy, hogy felénk néz-e a fő bázisuk vagy nem.

– Törvényszerű kockázat – vont vállat Faughn.

– De nem olyan, amit az egész hajónak vállalni kellene – jelentette ki Mara, magában végig véve a lehetőségeket. A mentőkapszulákon kívül három siklóméretű hajó volt a Starry Ice-on: két teherszállító, és egy teljesen illegális, új köztársaságbeli Defender rendszeren belüli vadászgép. Karrde szerezte valahonnan. – Milyen az árnyékolás azon a Defenderen? – kérdezte.

– Minimális – ingatta a fejét Faughn. – Viszont nagyon kicsi a keresztmetszete, amit az érzékelők felfedezhetnének, és természetesen egyáltalán nincs hiperhajtómű-sugárzása. Ha nem túl jók a műszereik, egy kis szerencsével becsusszanhatsz.

– Rendben – nyúlt ki az Erőért Mara. Veszélyérzete semmit sem jelzett. Most legalábbis még nem. – Hagyjuk elfordulni a célterületet felőlünk néhány óráig, ahogy javasoltad! Esetleg feljavíthatnánk a Defender árnyékolását, amíg várakozunk. Aztán… lemegyek és körülnézek.

 

A bolygó távolról nézve sötétnek, komornak, kihaltnak tűnt. Közelről sem nyújtott szebb látványt, döntötte el Mara.

Volt persze növényzet, az alacsony, széles, legyezőlevelű fáktól kezdve egészen a kúszónövényekig, amelyeket Mara nem tudott alaposabban szemügyre venni gépe sebessége miatt. A színek szokásos változatossága azonban, amit az élete során eddig látott világokon tapasztalt, valahogy elkerülte a Nirauant. Itt csak helyenként törte meg a barna és szürke árnyalatok monotóniáját egy-egy sötétvörös vagy mélylila folt. A jelenséget valószínűleg a bolygó napjának homályos, vörös fényéhez való alkalmazkodás magyarázta; az infravörös tartományban talán élénk színekben pompázott a növényzet. Mara valahogy nem tudott őszintén hinni ebben.

– Kezdek beérni valami hegyek közé – közölte a Defender irányítópultjának egyik végére erősített hangfelvevővel. – Elég csipkések, ami azt illeti… úgy tűnik, ha volt is rajtuk valaha talajréteg, teljesen eltüntette az erózió. – Lepillantott a műszereire. – Még most sincs semmi jele érzékelőknek.

A műszerfalról felnézve a homlokát ráncolta az előtte elterülő táj láttán. Ott fent, két meredek hegy között…

– Mintha egy vízmosást látnék – mondta. – Nem… nyugodtan nevezhetjük völgynek. Ami azt illeti…

Szelíden megdöntötte a Defender botkormányát, megkockáztatva egy kis magasságvesztést, hogy jobban lásson. Az első benyomása helyesnek bizonyult: a mély kanyon valóban egyenesen a célterület felé tartott.

És ha a terep nem tartogat különösebb meglepetéseket, akkor oda is vezet.

– Azt hiszem, megtaláltam a helyes utat – ütött le egy billentyűt, hogy letöltse a navigációs információt a hangfelvevő adatsávjára. – Úgy néz ki, egyenesen az ajtajukhoz vezet.

Feltéve természetesen, hogy az ismeretlen idegenek nem pakolták tele érzékelőkkel a völgyet, mely esetben nyílegyenesen egy csapda felé száguldana. Mara nem tehetett mást, igyekezett bízni a veszélyérzetében.

A kanyon valóban olyan volt, mint amilyennek a távolból tűnt: szinte nyílegyenes, a szélessége ötventől száz méterig terjedt, a mélysége átlagosan száz méter, helyenként azonban háromszázig is lement. A legtöbb hasonló völgyet, amelyet Mara látott, gyors folyású folyók vájták, ennek az alján azonban nem habzott víz. A falait érdes szürke szikla alkotta, amelyen itt-ott kis bokrok és szívós kúszónövények nőttek.

– Érzékelőknek továbbra sincs semmi jele – mondta a felvevőbe, aztán teljes figyelmével az előtte álló feladat felé fordult. Tudta, hogy a standard katonai logika azt diktálná az ellenfeleinek, hogy valahol ezen a néhány kilométeres szakaszon támadják meg, amíg a manőverezési lehetőségei szűkösek, és a bázisukhoz sincs veszélyesen közel. Az Erőhöz fohászkodva, egyik szemét a halvány, kékeszöld égen tartva továbbment.

Azonban nem érte támadás. A kanyon kiszélesedett, összeszűkült, megint kiszélesedett, aztán egy ponton az egyik fala eltűnt, egy tágas, erdős völgynek adva át a helyét. A nyílt tér élménye csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben újra felbukkant a bal oldali sziklafai is, és Mara ismét egy völgyben repült. Errefelé a növényzet is sűrűbb, változatosabb lett, mintha csak a közeli erdőtől kapott volna kedvet; a bokrok és indák helyenként teljesen beborították a két oldalfalat.

És volt még más újdonság is.

– Lyukakat látok a kanyon oldalaiban – jelentette Mara, próbálva benézni egyik-másikba, ahogy elhaladt mellettük. Azonban túl gyorsan haladt ahhoz, hogy bármi mást is láthasson, mint hogy a napfény nem hatol be az üregek mélyére. – Véleményem szerint egyáltalán nem természetes képződménynek látszanak – folytatta. – Lehet, hogy valami repülő, vagy az indákon közlekedő faj telepei, de érzékelők is lehetnek bennük. Javaslom, aki legközelebb lejön, jobb energiaszivárgás-mérőket hozzon magával… Várjunk csak egy percet!

A homlokát ráncolva visszavett a sebességből. A kanyon ismét kiszélesedett; és fent, jobb oldalon…

– Azt hiszem, megtaláltam a főbejáratot – mondta a felvevőbe feszülten. – Jobbra, fent, úgy néz ki, mint egy barlang szája. Elég nagy, egy kis manőverezéssel simán beférnek rajta a hajók, amiket láttunk. – Beharapta az ajkát. – És most döntést kell hoznom: a Defenderrel menjek be, vagy gyalog.

A Defender közben teljesen megállt, és Mara bekapcsolta az antigravitációs hajtóműveket, miközben gondolkodni próbált. A magától értetődő döntés természetesen az lett volna, hogy a vadászgéppel menjen. Ebben az esetben azonban a magától értetődő nem biztos, hogy okos is. Eddig semmilyen visszajelzés nem érkezett ismeretlen ellenfeleitől, ami vagy azt jelentette, hogy nem vették még észre, vagy azt, hogy nem tartják fenyegetőnek a jelenlétét.

De akárhogy is, egyetlen gyalogos valószínűleg messzebbre juthat, mint egy lövésre kész lézerágyúkkal bedübörgő, új köztársaságbeli vadászgép.

– Gyalog megyek tovább – mondta a hangfelvevőbe. Egy bokorcsoport közelében letette a Defendert a talajra, és ellenőrizte a kinti levegő összetételét. – Eddig semmilyen ellenséges lépést nem tettek, és nem bánnám, ha ez így is maradna.

Lenyúlt a térde mellett lévő kis fegyverszekrényhez, és kinyitotta.

– Azért mindenesetre magammal viszem a BlasTechemet, a ruhaujjam alá való pisztolyomat és a fénykardomat – tette hozzá. – Ennyivel el kell boldogulnom, akármi is történjen.

A BlasTechet becsúsztatta a csípőjén lógó tokba, a kisebb pisztolyt pedig az alkarjára rögzítette. Megfogta a fénykardot…

És egy pillanatra megmerevedett. Rábámult a fegyverre, érezte a bőréhez simuló hűs fémet. Valaha Luke Skywalkeré volt a fegyver, amelyet az apja készített és Obi-van Kenobi adott át neki a Tatuinon. Luke akkor adta Marának, miután megállították a Birodalom Thrawn főadmirális vezette súlyos ellentámadását.

Akkor ő és Luke szövetségesek voltak. Most…

Egy grimasz kíséretében az övére csatolta a fénykardot. Nem volt biztos benne, hogy most mik.

Pontosabban, abban nem volt biztos, hogy a férfi mi.

A műszerfal felcsipogott: a levegőt be lehetett lélegezni, nem tartalmazott mérgeket vagy olyan mikroorganizmusokat, amelyekkel ne birkózna meg az immunrendszere.

– Odakint minden rendben lévőnek tűnik – jelentette Mara, visszaterelve gondolatait Skywalkerről az előtte álló feladatra. Kikapcsolta az antigravitációs hajtóművet, készenléti állapotba helyezte a Defender rendszereit, és kétszer is ellenőrizte, beállította-e a hangfelvevőt, hogy egy csomagban elküldje a felvételeit a Starry Ice-nak. – Magammal viszem a komlinkemet, és ráállítom a felvevő frekvenciájára.

A komlinket a gallérjára csíptette, aztán felemelte a pilótafülke tetejét. A Nirauan hűvös, csípős levegője egy ismeretlen világ finom, mégis egzotikus illataival áradt be. Mara kicsatolta magát az ülésből, felállt, elővette és a vállára vetette a Defender túlélőcsomagját, majd a gép oldalán lecsusszant a talajra. Miután rendesen felcsatolta a csomagot, még egyszer utoljára körülnézett, lezárta a pilótafülke tetejét, és elindult a barlang felé.

A talpa alatti fűszerű növényzet alacsony volt és széles levelű. Előszeretettel ragadt rá a csizmájára, de egyébként nem akadályozta a mozgásban. Mara feszülten figyelt minden zajra, miközben haladt, de csak a növényzet susogását és a völgyben fújdogáló szél halvány suttogását hallotta. Se állati, se madárhangok nem jutottak el a füléhez.

Pedig felnézve a sziklafalon sorakozó kisebb lyukakra, tudta, hogy ott vannak. Az üregekben, vagy a bokrok közötti fészkeikben, vagy a kőfalra felkúszó indák között. Érezte a jelenlétüket.

És néhány őt figyelte…

– Lehet, hogy tévedtem – mondta a komlinkbe, előhúzva a pisztolyát. – Lehet, hogy az csak egy közönséges barlang odafent. Mindegy, hamarosan kiderül.

Óvatosan megközelítette a barlangot. Ugyanolyan óvatosan bekukucskált.

Valóban egy barlang volt az. Egy piszkos, dohos, durva falú barlang, sötéten benyúlva a mélységbe. A padlóját a bejárat közelében vastag levélszőnyeg borította, a szél valamiféle pókhálókat lengetett a falain, és egy távoli állóvíz nedves szagát hozta felé.

Mara leengedte a pisztolyát. Egyszerre érezte magát csalódottnak és egy kicsit bolondnak.

– Itt vagyok – szólt a komlinkjébe. – És ha ez egy álcázott hangár, akkor piszok jól álcázták.

Hátralépett a barlang szájából, és a szeme fölé tartva a kezét felnézett a sziklafalra. Semmit nem látott, csak falat. Már korábban észrevette, hogy a barlangtól nem messze a kanyon enyhén jobbra kanyarodik. Kíváncsiságból átment a barlang szájának másik oldalához, és benézett a kanyar mögé.

És elállt a lélegzete. Pontosan vele szemben, talán tíz kilométerre tőle a kanyon hirtelen véget ért egy meredek sziklafal lábánál. A sziklafal tetején pedig, sötéten tornyosulva a halvány ég előtt, egy épület állt.

Nem, nem egy egyszerű épület. Egy erőd.

Mara vett egy mély lélegzetet.

– Megtaláltam őket – mondta, próbálva megőrizni hangja nyugodtságát, miközben elővett egy látcsövet a hátizsákja zsebéből. Volt valami abban az épületben, amitől borsózott a háta. – A kanyon végében valamiféle erődítmény áll egy sziklafal tetején.

Bekapcsolta és az erőd felé fordította a látcsövet.

– Valamilyen fekete kőből épült – jelentette, ráközelítve a képre. – Arra az elhagyatott erődre emlékeztet a Hijarnán, ahol néha találkozni szoktunk. Ebből a szögből két… talán három tornyot látok, meg még egyet, amit földig romboltak. Ami azt illeti…

A távcsövét most lefelé fordította, arra a pontra, ahol a kanyon véget ért a sziklafal tövénél. A kellemetlen érzés egyre erősödött benne.

– Ami azt illeti, ha jól nézzük a szögeket – mondta lassan –, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy ugyanaz a lövés vájta ki ezt a völgyet, ami elpusztította a tornyot.

Márpedig ha ez így van, akkor jókora lövésnek kellett lennie. A Halálcsillag képes lett volna rá, de nem sok minden más a Birodalom vagy az Új Köztársaság arzenáljából.

– Azt hiszem, ott állok meg legközelebb – döntötte el, visszatéve a látcsövet a hátizsákba. Vetett még egy pillantást az erődre, aztán elindult vissza, a Defender felé. Benézett a barlangba, átért a nyílás másik oldalára…

És hátát a hideg sziklának vetve megdermedt. Valami hirtelen riasztotta a veszélyérzetét… és miközben várt, újra meghallotta. Egy légijármű halk, távoli zümmögése.

– Attól tartok, hamarosan társaságom lesz – suttogta a komlinkjébe az eget fürkészve. Még semmit sem látott, a hang azonban egyértelműen közeledett. Óvatosan, tekintetét az égre függesztve pár lépésnyit behátrált a barlang árnyékába.

Veszélyérzete hirtelen felszökött; de már akkor tudta, hogy késő, mikor megpördült. A barlang mélyéről valami sötét süvített el mellette, bűzös levegőt lehelve az arcába, majd visszakanyarodva a sötétségbe. Mara fél térdre vetette magát, pisztolyával célba vette a repülő árnyat, de az már kikerült a látótávolságból. Belelőtt a mennyezetbe, s egy pillanatra meglátta a barlang durva falait és a fentről lelógó kőtüskéket. Észrevette a repülő árnyat, fenyegetően ráemelte a fegyverét…

A másik árny csak elmosódott foltnak tűnt, ahogy lecsapott valahonnan a feje fölül, és kikapta a kezéből a pisztolyt. Mara magában átkozódva lekapta a baljával az övéről a fénykardot, bekapcsolta, s ugyanazzal a mozdulattal átdobta a jobbjába.

És hirtelen mintha az egész barlang csikorogva lefékezett volna.

Ez persze csak bizarr jellemzése volt a történteknek, vette észre Mara. Ettől függetlenül megmaradt ez a benyomása. Akármik is voltak a szárnyas lények, egyszerre más szemmel kezdtek ránézni.

És más hangon kezdtek hozzá beszélni.

Más hangon? Mara a homlokát ráncolva hegyezte a fülét. Nem tévedett: valóban suttogó hangok visszhangoztak a barlangban.

A barlangban… vagy az elméjében.

Behátrálva a fal egyik sekély bemélyedésébe, amilyen erősen csak tudott, kinyúlt az Erővel. A majdnem-hangok felerősödtek, de még mindig nem érték el az érthetőség határát.

– Szörnyű – morogta magában. Egy idegen, valószínűleg ellenséges jármű közeleg felé, őt meg ideszegezik ezek a nem kevésbé idegen lények, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy elvegyék a pisztolyát. S akikkel majdnem tud kommunikálni… de csak majdnem. – Skywalker, hol vannak a trükkjeid, mikor szükségem lenne rájuk? – sóhajtott fel.

Mintha érzelmi földrengés hullámzott volna végig a barlangon. A majdnem-hangok hirtelen még hangosabban jutottak el tudata pereméig.

– Skywalker? – ismételte meg Mara. – Ismeritek Skywalkert? A majdnem-hangok ismét felerősödtek, ez alkalommal némi dühvel keveredve.

– Igen, én is dühös vagyok! – vakkantotta vissza Mara. – Gyerünk, beszéljetek! Vagy akármit is csináltok. Mi köze Skywalkernek hozzátok?

Ha válaszoltak is, nem hallotta meg. A barlang szája fölül mozgás zaja szűrődött felé. Megpördült, védekező tartásba lendítette fénykardját…

És döbbenetében leesett az álla. A barlang előtt sötét, mynockszerű, vadul csapkodó lények hatalmas felhője imbolygott.

A felhő közepében, az alul lévők hátán, a felül lévők karmaiban pedig a hajója lebegett.

– Mi a fene ez? – csattant fel előreszökkenve.

Túl gyors volt. A lába megcsúszott egy halom rohadó falevélen, s elveszítette az egyensúlyát. Megpördült, próbálta egyenesbe hozni magát, és azonnal eldőlt a másik irányba. A szeme sarkából látta, hogy egy a barlang falából kiálló éles kő egyenesen felé tart…

 

Lassan, fájdalmasan tért magához. A halántékára mintha vastagon rászáradt volna az alvadt vér, szeme nem akart kinyílni.

Talán egy fél szédült perc is eltelt, míg rájött, hogy a szeme valójában nyitva van. Egyszerűen túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson.

– Hűha! – nyögött fel. A hangja furcsán visszhangzott. Olyan sokáig lett volna eszméletlen, hogy közben besötétedett? Vagy bevonszolták a barlang mélyére?

A túlélőcsomag még mindig a hátán volt. Előhúzott egy világítórudat a zsebéből, és bekapcsolta.

Valóban beljebb vonszolták. És ami azt illeti, odakint is besötétedett.

– Jó tudni, hogy még mindig fel tudom hívni őket – morogta utálkozva, rápillantva az órájára. Majdnem három óráig hevert eszméletlenül, sokkal tovább, mint hitte. Vagy keményebben csapódott a falnak, mint akkor érezte, vagy az elrablói ejtették el néhányszor, míg ide hozták.

Akármit is jelentett ez az „ide”.

Egy percig a világítórúd fényénél vizsgálgatta a barlang falait és mennyezetét, összehasonlítva azzal a futó képpel, amelyet a lövésekor látott. Azonban semmi sem egyezett. Legalább harminc méterrel kellett beljebb kerülnie, becsülte fel, de talán még többel. Nem lehetetlen kijutnia, már feltéve, hogy nem téved el az oldaljáratok útvesztőjében. És feltételezve, hogy a Defender ott várja valahol az út során.

És feltéve, hogy ha az első és második feltételezés be is igazolódik, van még hová mennie.

Ismét ránézett az órájára. Három óra. A hangrögzítőt úgy állította be, hogy ha kikapcsolja a komlinkjét vagy tizenöt percig nem szól bele, akkor automatikusan küldje fel a rögzített anyagot a Starry Ice-nak. Azaz, Faughn legalább két és fél órája meghallgatta már a jelentését, beleértve az utolsó rémült kiáltását is, mielőtt elesett. A kérdés csak az, hogy mit kezdett vele?

Sajnos, mindössze egyetlen valószínűsíthető válasz létezett. A fedélzeten nem volt több vadászgép; csak magával a Starry Ice-szal jöhettek volna Maráért. Faughn pedig nem tette volna kockára a hajót, különösen úgy nem, hogy csak nála volt meg a Mara által begyűjtött információ.

Ami azt jelenti, hogy a Starry Ice rég elment. És mivel a Defendernek nincs hiperhajtóműve, Mara ott ragadt.

– Azt hiszem, felmegyek az erődbe, és megkérdezem, van-e kiadó szobájuk – morogta a lány. Ez azonban tényleg nem tűnt jó ötletnek; s miközben kimondta, a majdnem-hangok is hangos nemtetszésüknek adták jelét a tudata peremén. – Ne izguljatok, nem megyek sehová! – mordult fel. Végül is ők tehetnek róla, hogy itt kell rostokolnia.

Másfelől viszont, attól függően, hogy ki vagy mi ült abban a légijárműben, amit hallott, talán megmentették az életét. Tekintettel a körülményekre, ezt tisztességes üzletnek lehetett nevezni.

És szó sem volt arról, hogy örökre itt kellene maradnia. Karrde pár napon – maximum két héten – belül itt lesz az erősítéssel.

Addig viszont az életben maradással kell foglalkoznia. A világítórudat letette a fal egyik kitüremkedésére, lecsatolta a hátizsákját, és nekilátott tábort verni.