Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

13. FEJEZET

 

Ceok Oroucya, az Egyesült Bothai Klánok első titkára finom modorú, udvarias és teljes mértékben segítőkész volt. A felszín alatt azonban, már amennyire Leia meg tudta állapítani, őszintén meglepődött a látogatásán.

A meglepetése mögött pedig, gyanította a hercegnő, óriási aggodalom rejlett.

– Meg kell érteniük, milyen helyzetbe hoztak, Organa Solo tanácsos! – ismételte el harmadjára is, miközben elvezette Leiát, Hant és Thripiot a külső fogadópult mellett az Egyesült Klánok központi épületének első harmadát betöltő, fényűző, három emelet magas előcsarnokába. – Meglehetősen rendhagyó ez a be nem jelentett látogatás. A kérésük pedig… – borzolódott fel a szőre nyilvánvaló erőfeszítései ellenére – még inkább az.

– Megkapta Gavrisom levelét – vágott a szavába nyersen Han. – Megkapta Feylya levelét. Mit akar még?

A titkár a szeme sarkából Hanra pillantott, és a helyzet komolysága ellenére Leiának alig sikerült elfojtania egy mosolyt. Han a lehető legijesztőbb pózát öltötte fel: mereven, magasra szegett állal állt, rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé, keze a csípőjén lógó pisztoly agyán nyugodott. Kézfeje bütykei elfehéredtek, olyan erővel szorította a fegyvert – ezt az apróságot Leia javasolta neki a Coruscantról idevezető út során, és láthatólag meg is tette a hatását.

Han még félelmetesebb lett volna, ha Barkhimkh és Sakhisakh is mellette állnak. A bothaiak azonban nem nagyon szerették a noghrikat, és Leia úgy vélte, hogy a helyzet e nélkül a plusz feszültség nélkül is épp elég kényes lesz. Ezért aztán a két noghri valahol odakint kószált, hogy egy gyors komlinkhívásra azonnal mellettük teremjenek.

Leia azonban nem hitte, hogy erre sor kerülne. Oroucyát épp elég szoros harapófogóba szorította már így is az ő hivatalának súlya, illetve a Han által képviselt fizikai fenyegetés. Egy kis szerencsével ez jó esélyeket teremthet arra, hogy megszerzik a pénzügyi feljegyzéseket, mielőtt még valaki elrejtené, vagy meghamisítaná azokat.

– Én személy szerint semmit, Solo kapitány – felelte a titkár. – A gond csak az, hogy kizárólag az Egyesült Klánok valamelyik vezetője engedélyezheti az önök által kért feljegyzések kiadását, márpedig jelenleg egyikük sem tartózkodik a Bothawuinak ezen a részén.

Han tett egy lépést a titkár felé.

– Megkapta Gavrisom elnök levelét…

– Kérem, uraim! – emelte fel a kezét Leia. – Oroucya titkár, megértem a helyzetét. Hiszem, hogy meg tudjuk oldani ezt a problémát. Jól tudom, hogy Feylya tanácsos az Új Köztársaságba delegált képviselőjükként szintén megtekinthetné azokat a pénzügyi feljegyzéseket, amiket látni szeretnénk?

A bothai tekintete rávillant, láthatólag valamiféle csapdára gyanakodott.

– Azt hiszem, így van – felelte óvatosan. – Meg kell néznem a szabályzatot.

Leia ránézett Hanra, és enyhén felvonta a szemöldökét.

– Tessék – dugott a titkár orra alá egy adatkártyát Han. – Bejelöltem az idevonatkozó paragrafusokat.

Oroucya kinyújtotta a kártyáért a kezét, aztán elbizonytalanodott, s ismét leengedte maga mellé.

– Beérem a szavával – jelentette ki. – De nem értem, mi a jelentősége ennek. Feylya tanácsos nincs itt, és egy egyszerű levéllel nem ruházhatja át a privilégiumait valaki másra.

– Így van – bólintott Leia. – Ugyanakkor, ezek a privilégiumok kiterjednek Feylya tanácsos személyes tulajdonára is, nem?

– Hogy érti ezt? – ráncolta a homlokát Oroucya.

– Az olyan vagyontárgyaira gondolok, mint a személyi számítógépek – válaszolta Leia. – Vagy a droidok.

A bothai rápillantott Thripióra, s ez alkalommal határozottan lelapult a szőre.

– Az ő…? De…

– Ezt a részt is bejelöltem – kocogtatta meg a vállát Han az adatkártyával.

– Ez pedig az adásvételi szerződés, ami igazolja, hogy a droid Feylya tulajdona – tette hozzá Leia, elővéve egy másik adatkártyát.

Oroucya gépiesen elvette a kártyákat, tekintete mereven rászegeződött a némán, fensőbbségesen álldogáló aranyszínű droidra.

Leia legalábbis remélte, hogy ezt látja a bothai Thripión. Ami azt illeti, a protokolldroid csak azért volt fensőbbséges és szótlan, mert túlságosan fel volt háborodva. Az is elég rosszulesett neki, panaszolta egyfolytában útjuk során, amikor Luke „nekiajándékozta” Jabbának, a huttnak. De az, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, rövid úton eladták egy bothai diplomatának, a végsőkig megalázta.

Az cseppet sem érdekelte, hogy az adásvétel csak adatkártyán történt meg, a valóságban nem. Sőt az ő értékelése szerint ez a csalás csak még rosszabbá tette a dolgot.

Oroucya azonban mit sem tudott erről.

– Értem – felelte meglehetősen kifejezéstelen hangon, tekintetét egy pillanatra sem véve le Thripióról. – Nos… – Elhallgatott.

– Az archívum a harmadik emeleten van, igaz? – szólalt meg Han a beálló csendben.

– Ha inkább lent maradna – tette hozzá Leia –, biztosra veszem, hogy magunk is megtaláljuk, amit keresünk.

Oroucya bundája mintha megfakult volna.

– Nem, kötelességem elkísérni önöket – mormogta. – Kérem, kövessenek!

Átvezette őket az előcsarnokon egy széles, látszólag minden alátámasztás nélkül álló díszlépcsőhöz, ami kecsesen ívelte át a földszint és az első emelet közötti magasságot. Nyilvánvalóan ez volt az egyetlen feljárat a földszinti többé-kevésbé nyilvános irodáktól az emeleteken lévő tárgyalótermekig és magánirodákig. A lépcső tetejét egy rendkívül széles kilátóerkély koronázta meg, amit láthatólag szintén kizárólag díszítőfunkcióval ruháztak fel.

Fényűzés ide, fényűzés oda, a biztonsági intézkedésekben nem alkudtak meg a bothaiak. A lépcső aljánál két fegyveres őr állt, és Leia egy erőtérfal rejtett, a lépcső korlátjába épített oszlopait is észrevette.

Arra is kíváncsi lett volna, vajon a felső két szint falait borító sűrű borscii- és kavfrisindák közül előbukkanó, tükörüveges ablakok mögötti irodák közül hányból figyelik még további őrök a lépcsőt és az előcsarnokot. A bothaiakat ismerve legalább egyből.

Őket azonban senki sem zavarta meg, miközben Oroucya nyomában felmentek a lépcsőn, majd végighaladtak egy folyosón a második emeletre vezető, sokkal hétköznapibb külsejű hátsó lépcsőhöz. Ezen feljutva hamarosan odaértek egy ajtóhoz, amin egyszerűen csak ennyi állt:

ARCHÍVUM.

A titkár itt megtorpant; de ha eszébe is jutott valami, látogatói nem hagytak neki időt cselekedni. Han ellépett mellette, kinyitotta az ajtót, és belépett.

A helyiségben öt bothai tartózkodott, különböző konzolok előtt ültek. Miközben Leia is követte Han példáját, mindannyian olyan arckifejezéssel néztek rájuk, ami akár meglepetést, akár bűntudatot is kifejezhetett.

– Ez jó lesz – mutatott Leia egy szabad konzolra az ajtótól nem messze. – Gyerünk, Thripio, láss munkához!

A droid némán elindult a konzol felé.

– Köszönjük, Oroucya titkár – fordult Leia a kísérőjükhöz. – Majd szólunk, ha további segítségre lesz szükségünk.

– A rendelkezésükre állok – hajolt meg Oroucya. Azzal megfordult, s az ajtót behúzva maga mögött távozott.

Han durván felhorkant.

– Az ember azt hinné, Feylya megemlítette a levelében, hogy az ő oldalukon állunk! – morogta.

– Biztos vagyok benne – helyeselt Leia. – De ezek bothaiak. Mindenhol alattomos támadásra gyanakszanak.

– Különösen a többi bothaitól – fintorodott el Han.

– Ilyen a belpolitikájuk – emlékeztette Leia megfogva a karját. – Gyere, ne húzzuk az időt! Szeretnék minél hamarabb végezni.

 

A parancs nagy tömeget írt elő, és Navett biztosította Tierce őrnagyot, hogy ő és csapata meg tudja szervezni a dolgot. Most azonban, az egyik tetőn elfoglalt megfigyelőpontjáról lenézve a tömeg széleire – a tömegére, ami már most elfoglalt minden létező négyzetcentimétert a Kereskedők terén –, még ő is elámult. Klif ez alkalommal határozottan felülmúlta saját magát.

– Navett? – hallatszott Pensin hangja a bal fülében lévő apró hangszóróból. – Úgy nézem, készen állnak az indulásra.

– Helyes – húzta egy kicsit közelebb a mikrofont a szájához Navett. Egy katonai komlinket használt, amit egy rohamosztagos-sisakból szereltek ki, s ami miatt valószínűleg komoly bajba kerülhetett volna, ha észreveszi rajta valaki. A kezét nem lekötő típus azonban sokkal kényelmesebb és diszkrétebb volt, mint a standard, henger alakú civil modellek, s ráadásul a valós idejű titkosítása is jobban működött. És egyébként sem szerepelt a tervei között, hogy lebukik. – Foglaljátok el a helyeiteket! Milyen az összetétel?

– Ez alkalommal igazi vegyesfelvágott – közölte Pensin. – Van itt mindenféle fajú űrjáró a kikötőkből, de van rengeteg vásárló és kereskedő is. Az emberektől kezdve az ishorikon keresztül a rodiaikig minden. Sőt egy csapatnyi froffli is… látom azokat az idétlen varkocsaikat a tömeg feje fölött.

– Jó. – A faj forrófejűségén túl a froffli kormányzat is azon kevesek közé tartozott, amelyek már nyilvánosan követelték a bothaiak megbüntetését. Egyértelműen bosszút akartak állni, ami részben talán annak is köszönhető volt, hogy az elmúlt tizenöt év során a bothaiak gyakorlatilag porrá zúzták a froffli könnyűipart. – Vigyázz, nehogy az útjukba kerülj, ha megindulnak!

– Ne aggódj! – felelte Pensin szárazon. – Hoppá… oké, elindultunk. A következő megálló az Egyesült Klánok épülete. Minden készen áll?

– Minden – simította végig a mellette heverő Nightstinger orvlövészpuska agyát Navett. – Kezdődjék a móka!

 

– Pszt! – sziszegte Han, miközben a homlokát ráncolva koncentrált. – Hallod?

– Semmit sem hallok – nézett fel Leia a konzolról.

– Olyan, mint a mennydörgés – hegyezte a fülét Han. – Vagy egy tömeg… tessék, megint itt van.

– Egy tömeg az – felelte Leia azzal a fura jedikifejezéssel az arcán. – És egyre hangosabb lesz.

Han ránézett a szobában tartózkodó bothaiakra. Láthatólag egyikük sem vette észre a zajt.

– Elég nagy tömeg lehet, ha ide is behallatszik a hangja.

A jediarckifejezés egyre erősebb lett.

– Nem tetszik ez nekem, Han – motyogta Leia. – Valami nincs rendjén.

– Lehet, hogy ez is csak egy újabb tüntetés – indult el Han az ajtó felé. – Maradj itt… kimegyek, megnézem!

Lehet, hogy az archívumban lévő bothaiak nem jöttek rá, mi történik, az épület többi része azonban igen. A folyosó izgatott bothaiakkal volt tele, néhányan adatkártyákkal teli dobozokat cipeltek, mások csak siettek valahová. Han, miközben elhaladt egy az előcsarnokra néző nyílás előtt, látta, hogy a földszinten dolgozó személyzet tolongva igyekszik felfelé a széles lépcsőn. A kezükben ők is dobozokat és különböző berendezési tárgyakat vittek.

Csak egy maroknyi bothai törte meg az összhangot, lefelé nyomulva a lépcsőn. Náluk viszont fegyverek voltak.

Az előcsarnok, döntötte el, nem tűnik különösebben jó helynek pillanatnyilag. Szerencsére nem is kell lemennie oda. Az első és a második emeletről is nyíltak az utcára néző erkélyek, amikről felmérheti a helyzetet. A bothaiak között tolakodva elindult arrafelé. Néhány próbálkozás után rájött, melyik irodából nyílik az erkély; félretolta a foncsorozott üvegű ajtót és kinézett. Rosszabb volt, mint amitől tartott. Hatalmas tömeg töltötte meg az utcákat, ahogy emberek és mindenféle más fajú lények nyomakodtak az épület felé. Kilépett az erkélyre, hogy jobban lásson; s miközben ezt tette, egy alak a tömeg elején felkiáltott és rámutatott. Han keze automatikusan a pisztolyára csusszant…

– Az Új Köztársaság polgárai! – kiáltotta valahonnan a közelből egy mély bothai hang. – Tisztelettel megkérem önöket, csillapodjanak le!

A tömeg erre még nagyobb hangzavarral válaszolt, ami egyáltalán nem tűnt nyugodtnak vagy tiszteletteljesnek. Han az erkély korlátja felett kihajolva lenézett az alatta lévő, második emeleti balkonra. Egy előkelő kinézetű, idős bothai hímet látott, aki a klánfőnökök láncát viselte.

– Egyetlen Klánfőnök sincs a Bothawuinak ezen a részén, mi? – morogta Han felegyenesedve. Nem volt szakértője az ilyesminek, de ez a tömeg nem úgy nézett ki, mint amelyet pár kedves bothai szóval le lehet csillapítani.

Amiből az következett, hogy okosabban tenné, ha visszamenne Leiához. Csak a biztonság kedvéért. Még egyszer lepillantott a tömegre, majd sarkon fordult.

 

A tömeg első sorai odaértek az Egyesült Klánok épületéhez. A mögöttük lévők megtorpantak, majd lassan kezdték betölteni az egész teret. Navett a vállához szorította puskája agyát, és próbaképpen belenézett a távcsőbe. Mindjárt itt az idő…

Ekkor a bothaiak – ahogy számított is rá – kiküldtek valakit az alsó erkélyre, hogy beszéljen a tömeggel. Az illető felemelt kézzel csendet kért – természetesen minden látható eredmény nélkül –, és Navett épp elkezdte rávinni a célkeresztjét, mikor feltűnt egy újabb alak, ezúttal a felső erkélyen.

Egy ember? Navett a homlokát ráncolva feljebb emelte a fegyvert és állított a távcső fókuszán…

És hitetlenkedve kimeresztette a szemét. Han Solo… Han Solo az! A Lázadás Hőse, az Új Köztársaság hajózási összekötője, és általában véve bajkeverő. És most itt áll a felső erkélyen, pontosan szemben vele!

Navett mindig is úgy tartotta, kegyeibe fogadta az élet. Néha azonban még ő maga sem tudta elhinni, mekkora szerencséje van.

– Navett? – hallotta Pensin izgatott hangját. – A felső erkélyen…

– Látom – próbált Navett egy profi hűvösségével válaszolni. Maga Han Solo. Egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen.

– És akkor melyiket kapjuk el?

– Természetesen mind a kettőt – mosolyodott el Navett feszülten. – Van egy tartalék lövedéked, nem?

– De igen…

– Akkor mind a kettőt – szögezte le Navett. – Solóval kezdjük. Kezdhetsz számolni!

– Rendben – adta be a derekát Pensin. – Öt másodperc, négy, három…

 

Han még csak egy-két másodperce ment el, mikor az ajtó váratlanul ismét kinyílt.

– Organa Solo tanácsos! – lihegte Oroucya titkár. – Szükségünk van a segítségére! Egy tömeg közelít az épület felé.

– Igen, tudom – bólintott Leia. – Mit akarnak, mit csináljak?

– Védjen meg minket, természetesen! – csattant fel a bothai rámutatva a Leia felöltője alól kilátszó fénykardra. – Ön talán nem egy jedi?

Leia elfojtotta feltörő sóhaját. Még mindig olyan sokan voltak, akik semmi mást nem láttak a jedikben, mint fegyveres harcosokat.

– Esetleg megpróbálhatnék beszélni velük – vetette fel szelíden.

– Raylskar, az Askar klán vezetője már megpróbálkozott vele – hullámzott türelmetlenül Oroucya bundája. – Kérem… bármelyik pillanatban betörhetnek az épületbe.

– Rendben – állt fel Leia. Ennyit arról, hogy nincsenek klánfőnökök a Bothawuinak ezen a részén; de talán nem ez a legalkalmasabb idő ezt felhánytorgatni. – Thripio, jobb lesz, ha te is jössz!

– Én? – hökkent meg a droid, ahogy csak ő tudott. – De… Leia hercegnő…

– Szükségem lehet egy tolmácsra – torkollta le Leia. – Menjünk!

Szabályszerűen át kellett verekedniük magukat a felfelé tartó bothaiak áradatán, miközben lementek a lépcsőn.

– Leia hercegnő… úgy látom, a helyiek nagyon aggódnak valami miatt! – próbálta túlkiabálni Thripio a sietős lépések és a kinti tömeg hangját. – Javasolhatom, hogy gondoljuk át a stratégiánkat?

– Nem lesz semmi baj – biztosította Leia, miközben megfogta a droid egyik karját, hogy el ne sodorják őket egymástól. – Eddig a legrosszabb esetben is csak rothadt gyümölccsel és kövekkel dobálóztak a tüntetők. Ha meg tudom győzni őket arról, hogy a követeléseik megfontolás tárgyát képezik, akkor most talán még ennyit sem tesznek, mielőtt szétoszlanak.

Elérték a lépcső alját, átnyomakodtak az őrök hármas során és a bejárati ajtó felé siettek.

– Mindössze arra gondoltam, hogy esetleg átértékelhetnénk a helyzetet – folytatta Thripio. Beszédének sebessége egyenes arányban nőtt az idegességével, ez utóbbi pedig minden egyes megtett lépéssel. – Végül is van két erkély, ahonnan beszélhetnék. Ami azt illeti, még a romlott étel is halálos lehet egy droid belső részeire, ha a megfelelő helyre csapódik…

– Csend legyen! – hallgattatta el Leia, pár méterre megállva az ajtó előtt. Valami hirtelen megváltozott odakint; a tömeg forrongó dühének és megvetésének peremén megremegett egy gonosz szándék. Leia kinyúlt az Erővel, próbálta lokalizálni…

Amikor legnagyobb rémületére egy túlságosan is ismerős hang hasított a zsivajba, mint egy villámcsapás a távoli mennydörgésbe.

Egy lövés hangja.

 

Semmi sem figyelmeztette. Az égvilágon semmi. Han az egyik pillanatban még a tömeget nézte, azon töprengve, nem kellene-e szólnia Leiának, hogy beszéljen velük; a következőben pedig egyszer csak megtörtént: valami elősüvített a semmiből, olyan hangot hallatva, mint amikor valaki kihúzza a csizmáját a sárból, és becsapódott a falba a bal válla mellett. Félig megpördülve odanézett, egy másodpercre látta a lágy, szürke agyagcsomóba nyomott kis csövet, ami egy sokszögű kristályhoz csatlakozott…

Aztán az egész felrobbant egy lézersugár ragyogó villanásában.

Han hátratántorodott, arcát elfordította a villanás elől, bal vállába tűszúrásszerű fájdalom hasított. Valahonnan lentről egy fájdalomkiáltást hallott, s miközben levetette magát az erkély minimális fedezéket biztosító korlátja mögé, látta és hallotta a második lövést. Előrántotta a pisztolyát, pislogva próbálta eltüntetni szeme elől a ragyogó lila foltot, és igyekezett meghatározni, honnan jöhetett a lövés.

Akárhol is rejtőzött az orvlövész, nem sietett elárulni a rejtekhelyét újabb lövésekkel. Az első kettővel is épp elég nagy kárt okozott. Lent, úgy tízméternyire az épülettől, a tömeg megritkult egy haláltusájában rángatózó mishtak körül. Mögötte pedig egy másik kör közepén egy leresai feküdt mozdulatlanul.

A két lövés után a tömegre halálos csend ereszkedett. Han mozgást vett észre a szeme sarkából: valaki volt a szomszédos háztömb tetején. Félig felállt, felemelte a pisztolyát…

– Ott van! – kiáltotta valaki.

Han ismét lenézett. A tömegből valaki felfelé mutatott; de nem az orvlövészre, hanem Hanra.

– Hé, várjunk csak… – kezdte Solo.

– Ott van! – kiáltotta a férfi újra. – Ott a gyilkos!

És mintha csak erre a jelre várt volna, a tömeg újra életre kelt. Úgy üvöltve, mint száz megvadul rankor, előrelendültek az erkélyek alatt.

Az egész épület beleremegett az ütésbe, amivel betörték az ajtót.

 

– Han! – tört ki Leiából a második lövés után. Ha ő volt a célpont…

Nem, vette észre megkönnyebbülve. Még mindig érzékelte férje feszült, riadt jelenlétét. Valakit viszont eltaláltak; érezte a fájdalomhullámokat. Az Erővel kinyúlva próbálta meghatározni a helyét.

Aztán váratlanul rémisztő üvöltés tört fel a tömegből…

És az ajtók széttörtek Leia előtt, ahogy a mindenféle fajú lények beözönlöttek az előcsarnokba.

– Ó, tervezőm! – sikoltott fel Thripio. – Leia hercegnő…

– Állj mögém! – csattant fel Leia, egy hosszú lépést téve oldalra és megmarkolva a fénykardját. Gyorsan odapillantott az előcsarnok másik végében álló lépcsőre. Igencsak igyekeznie kell, de talán oda tud érni még a csőcselék előtt.

Thripio azonban nem képes olyan gyorsan mozogni. Ha pedig itt hagyja…

– Állj mögém! – parancsolt rá a droidra ismét, bekapcsolva a fénykardot. Azért jött ide, hogy beszéljen, és jobb lesz, ha hozzákezd. A tömeg felé eső széle elhőkölt, ahogy a fénykard pengéje életre kelt, a legtöbben valószínűleg csak most vették észre, hogy egyáltalán ott van. – Az Új Köztársaság polgárai! – kiáltotta, magasra emelve a fénykardot. – Organa Solo vagyok, az Új Köztársaság tanácsosa, jedilovag. Felszólítalak benneteket, álljatok meg!

A Leiához legközelebb lévők megtorpantak rohantukban, sőt sokan közülük vonakodva megálltak, illetve megpróbáltak megállni. A mögöttük lévő tömeg, mit sem tudva Leia ottlétéről, tovább nyomakodott előre. Félrelökték, vagy megkerülték az elöl állókat, és beözönlöttek az épületbe.

De legalább a tömeg lendülete lelassult, és néhányan hajlandónak tűntek meghallgatni Leiét. Ha most eléggé ki tudja terjeszteni feléjük a hangját… és megtalálja a megfelelő szavakat…

Leia vett egy mély lélegzetet, végigfutott a jedik erőfokozó technikáin, és kinyitotta a száját…

Ugyanebben a pillanatban tüzet nyitottak a lépcső alján csoportosuló bothai őrök, és fél tucat lövedék csapódott a tömegbe.

S ezzel pokoli káosz tört ki.

Leia korábban azt hitte, hogy a tömeg már elérte a maximális hangerejét. Tévedett. A sebesültek sikolya elveszett a düh és félelem üvöltései között. Akkora hangzavar támadt, hogy megfájdult a füle. Az első sorok széthullottak, ahogy sokan megpróbáltak fedezéket keresni az alacsony fák és bokrok mögött, vagy őrülten rohanni kezdtek az előcsarnok kerületén sorakozó irodák felé. Mások egyszerűen megdermedtek, ahol álltak – nem akartak sarkon fordulni és elrohanni, de nem akartak a sortűzbe sem belesétálni.

A bothaiak ismét lőttek, újabb sikolyokat szabadítva el; ez alkalommal azonban viszonozták a lövéseiket. A tömegből tucatnyi lézersugár vágódott ki, és hat őr a földre rogyott.

– Ez az! – harsogta túl valaki a hangzavart. – Kapjuk el őket!

– Várjatok! – kiáltotta Leia. – Ne!

De már túl késő volt. A dühtől eszét vesztett tömeg előre-hömpölygött, mint egy szökőár, az összevissza süvítő lézersugaraktól az előcsarnok szabályos csatatérré változott. Már azok sem figyeltek Leiára, akiket korábban lelassított fénykardjának látványa. A legtöbben továbbrohantak, vagy magával sodorta őket a tömeg. Leiának kétszer is magasan a feje fölé kellett emelnie fegyverét, nehogy felnyársaljon valakit a tumultusban. A hangzavarban homályosan hallotta, hogy Thripio siránkozik valamit, de mire meg tudott fordulni, a droid eltűnt. Egy khil szökkent felé, izgatottan sivított hullepijén keresztül, és egy pisztolyt lendített a lépcső irányába, láthatóan teljesen figyelmen kívül hagyva a fénykard pengéjét…

Leia sötéten belátva vereségét, kikapcsolta a fegyvert, és az Erő segítségével megakadályozta, hogy a khil letiporja. Semmit sem tehetett már itt. Azok, akik még mindig lövöldöztek, messze, a tömeg közepén álltak, nem érhette el őket. A közelben lévők pedig semmi olyat nem tettek, amiért megérdemelték volna a halált vagy megcsonkítást – a lehetséges büntetéseket, amelyeket fénykardjával kioszthatott. Ennyi elmét nem tudott lecsillapítani… ennyi testet nem tudott az Erővel félresöpörni… nem tehetett mást, próbálta elkerülni, hogy letiporják.

Aztán a körülötte tomboló káoszon keresztül megérzett valami mást is. Valakit a közelben, valakit, aki némán rettegett az épségéért.

Han.

Lábujjhegyre állva próbálta megkeresni, de a ragyogó fénykard eltűntével a tömeg egyre szorosabban körülvette, s nem látott más irányba, csak felfelé. Egy pillanatig az előcsarnokra néző, néma ablakokat fürkészte, miközben igyekezett megőrizni az egyensúlyát, de ha ott is volt Han, nem vette észre.

Észrevett viszont valami mást, majdnem közvetlenül a feje fölött: egy vastag borscii-indát. Arrafelé kezdett nyomakodni, az Erővel félretolva az őrjöngőket, ha kellett. Mikor aláért, ismét kinyúlt az Erőért, behajlította a térdét és ugrott.

Az inda alig két méterrel lebegett a feje fölött – könnyű ugrás egy jedinek. A biztonság kedvéért ráhagyott fél métert. Megkapaszkodott az indában, és felhúzta magát a borscii törzsére, ahhoz a ponthoz, ahol az a fal mellé simult. Innen már könnyűszerrel megtalálta Hant: az erkély korlátja mellett kuporgott, pisztolya a lépcső felé mutatott, tekintete idegesen kutatta a tömegben a feleségét. A két oldalán ott állt Barkhimkh és Sakhisakh, láthatólag készen arra, hogy habozás nélkül belevessék magukat a tömegbe, ha szükségessé válik.

Leiának fogalma sem volt, mikor és hogyan sikerült a két noghrinak beosonnia az épületbe. Pillanatnyilag azonban ez nem is számított. A lépcső aljából elfogytak a bothai őrök, lelőtték vagy eltiporták őket, s most a tömeg teljes súlyával nekifeszült a pár lépcsőfokkal feljebb lévő erőtérfalnak.

Amely nem fogja sokáig visszatartani őket. Leia még ebből a távolságból is látta az apró szikrákat, amelyek jelezték, hogy a fal hamarosan feladja… ami katasztrofális lesz mindenki számára. Ha Han és az esetleg még rejtőzködő bothai őrök tüzet nyitnak a felfelé viharzó tömegre, a mészárlásban többtucatnyian, több százan is meghalhatnak.

Ha viszont nem nyitnak tüzet, akkor azokat a bothaiakat mészárolják le kegyetlenül, akik a felső szintekre menekültek. Így is, úgy is rengetegen fognak meghalni.

Hacsak…

Az egyik noghri észrevette és társai felé kiáltva felé mutatott. Han félig felegyenesedett a kuporgásból, a szája mozgásán látszott, hogy kiabál valamit Leia felé. Jól vagyok, küldte a nő kétségbeesetten a gondolatot, a leesést is megkockáztatva, csak hogy megpróbálja a kezével is visszainteni férjét. Ha ő vagy a noghrik lemennének abba a káoszba, valószínűleg széttépnék őket.

De nem… Han megértette. Visszakuporodott, és a noghrikat is hátrébb intette. Tekintete a Leiáéba fúródott az előcsarnokon keresztül. Rendben, üzente az arckifejezése, ha nem akarod, hogy érted menjünk, akkor mit akarsz?

Tessék, gondolta felé Leia, és újra megkockáztatva a leesést, lecsatolta a derekáról fénykardját. Egy darabig a rátekeredő indákkal küzdött, aztán kiszabadította kardját és felemelte. Karját a válla fölé húzva átdobta az előcsarnok fölött, félúton elkapva az Erővel és pontosan Han kezébe irányítva. A férfi egypár szívdobbanásnyi időig értetlenül, a homlokát ráncolva forgatta a kezében a fegyvert. Leia odaintett, és elküldte felé gondolatait…

Han pedig hirtelen megértette. Biccentett, bekapcsolta a fegyvert, és lefelé fordította a pengét.

És elkezdte levágni a lépcsőt.

Természetesen nem maradt észrevétlen. Valaki felüvöltött a tömegben, eldördült néhány lövés, centiméterekkel hibázva el a gyorsan lebukó Hant. Leia enyhén meglepődve vette észre, hogy az egyik noghri eltűnt, a másik azonban visszalőtt, majd a fegyver elhallgatott.

Valami nekidörzsölődött Leia fejének. Megpördült, fejében felvillant a halálos waylandi kígyók emléke…

Ez azonban nem kígyó volt, sőt egyáltalán nem is élőlény. Egy szintikötél lógott le hozzá az egyik felette lévő ablakból.

Mellőle pedig Barkhimkh aggodalmas arca nézett le rá.

Leia megkapaszkodott a kötélben, és mászni kezdett. Már majdnem odaért az ablakhoz, mikor a háta mögött a lépcső a padlóra omlott.

 

– Pellaeon admirális?

Pellaeon megrendült, és felpattant a szeme; nyugtalanító álma eltűnt szobája sötétjében.

– Igen? – kiáltotta.

– Tschel őrnagy, uram – jött a hídról az ügyeletes tiszt hangja az interkomon keresztül. – Adás érkezett önnek, uram, az ön személyes kódjával titkosítva.

– Értem – tápászkodott fel fáradtan az ágyából Pellaeon. – Kapcsolja ide, őrnagy! – parancsolta, miközben lerogyott a számítógép előtti székbe.

– Igenis, uram.

A kom lámpája égve maradt, jelezve, hogy a kapcsolat továbbra is fennáll, és Pellaeon elkezdte begépelni a titkosító kódot. Az is épp eléggé fárasztotta, ahogy a Birodalmat bejárva próbált könyörögni, érvelni, hízelegni a békeajánlata elfogadása érdekében; és a helyzetét semmivel sem tették könnyebbé az éjszakánként rátörő rémálmok. A ma esti epizód főszereplője Thrawn főadmirális volt, aki higgadtan, de keserűen megrótta, amiért hagyta szétesni azt, amit ő létrehozott…

A számítógép egy sípolással elfogadta a kódot és egy negyedméretű kép jelent meg a hologrampadon.

– Pellaeon admirális, Dreyf parancsnok jelentkezik – azonosította magát az alak. – Előzetes jelentést szeretnék tenni a Lord Graemon és pénzügyei után folyó nyomozás állásáról.

– Nagyszerű – ébredt fel egyszerre teljesen Pellaeon. – Hallgatom.

– Őszintén szólva, uram, az az ember egy kígyó – kezdte Dreyf, meg sem próbálva leplezni megvetését. – Úgy tűnik, minden húsosfazékban benne van a keze a Muunilinsttől a Coruscantig és vissza. Eddig tizenöt egymástól független kapcsolatát fedeztük fel az Új Köztársaság bizonyos pénzügyi és kereskedelmi csoportjaival, pedig jóformán még a felszínt sem kapargattuk meg.

Pellaeon komoran bólintott. Igen, ez beleillett a képbe. Disrának szüksége volt Graemonhoz hasonló partnerekre az Új Köztársaság és a Birodalom politikai határának másik oldalán is.

– Mi a helyzet a kalózbandákkal való kapcsolatokkal?

– Graemon esetében eddig semmi konkrétra nem bukkantunk – felelte Dreyf. – Azonban nagyon szoros kapcsolatot fedeztünk fel Kyte tábornok és egy, egyelőre ismeretlen, a Cavrilhu kalózokhoz közel álló személy között. Kyte azonnal üzenetet küldött neki, mikor tizenegy nappal ezelőtt véget ért a Muunilinst védelmi vezetőinek összehívása. Ezen a szálon jelenleg is dolgozunk.

– Értem. – Tehát Kyte valóban benne van. Pellaeon a jelek ellenére remélte, hogy téved. Duplán fájt neki, hogy a Flotta tisztjei is belekeveredtek az árulásba. – Az ellenkező irányban sikerült nyomon követniük Graemon kapcsolatait?

– Még nem, uram – rázta meg a fejét Dreyf. – De nem ő áll a csúcson, ebben biztos vagyok.

– Nem, nem ő – értett egyet Pellaeon. Akármilyen kapcsolat is létezett közte és Disra között, jól álcázták. Talán túlságosan is jól ahhoz, hogy Dreyf a rendelkezésére álló szűkös eszközökkel feltárja. – Maradjanak rajta! – folytatta. – Tényeket akarok és bizonyítékokat.

– Igenis, uram – bólintott Dreyf. – Ha megjegyezhetek valamit, admirális, Lord Graemont már az Új Köztársasággal való üzleti kapcsolataival is lebuktathatjuk, ha ezt kívánja.

– Nem fűződik különösebb érdekem hozzá, hogy bármelyik egyéni szereplőt lebuktassam – közölte Pellaeon, nem teljesen őszintén. – Lehet, hogy az Új Köztársasággal való kereskedés technikailag illegális, de ön is nagyon jól tudja, hogy nagyobb szükségünk van rá, semmint hogy betartassuk a törvényt.

Ha a békeajánlata sikerrel jár, tette hozzá magában, akkor a hivatalos elzárkózás egyébként is meg fog szűnni. Dreyfnek azonban természetesen fogalma sem volt a békeajánlatról.

– Azt akarom, és csak azt, hogy rájöjjön, kik manipuláltak a birodalmi alapokkal és katonákkal, és állítsa meg őket! – folytatta hangosan. – Világos?

– Tökéletesen, admirális – felelte Dreyf. – Ne aggódjon, uram; nem számít, milyen mélyre ásták magukat, ki fogjuk ásni őket!

– Ebben biztos vagyok, parancsnok – nyugtatta meg Pellaeon. – Van még valami?

– Tulajdonképpen van, uram – nézett az adattáblájára Dreyf. – Épp most kaptam üzenetet az egyik bothawui ügynökömtől, aki Lord Graemon kapcsolatai után nyomoz. Azt mondja, óriási zavargás tört ki az Egyesült Klánok épülete előtt Drevstarnban. Nyilvánvalóan a caamasi dokumentum az oka.

– További részletek? – ráncolta a homlokát Pellaeon.

– Csak annyi, hogy halálos áldozatok is vannak – válaszolta Dreyf. – A pontos számok még nem érkeztek meg. Úgy látom, nemrég történhetett az egész, a hír még a különböző társaságokhoz sem jutott el. Valószínűleg eltart még egy darabig, amíg tisztán láthatunk az ügyben, de úgy gondoltam, tudni akar róla, uram.

– Igen, köszönöm – bólintott Pellaeon. – Egyéb?

– Semmi, uram, egyelőre semmi.

– Nagyon jó – biccentett Pellaeon. – Tartsuk a kapcsolatot, parancsnok! Vége.

Egypár percig még ott maradt a konzol előtt, az üres képernyőre meredve, miközben az utolsó híren töprengett. Az Új Köztársaság ingatag; végül saját magát fogja elpusztítani. Hányszor vágták a fejéhez ezt a mondatot az elmúlt három hét alatt, töprengett, miközben megpróbálta meggyőzni a Birodalom vezetőit arról, hogy itt az ideje belátni a vereségüket? Talán százszor, talán többször; ő pedig minden egyes alkalommal megcáfolta, addig ismételgetve saját érveit, amíg a pontos, gondosan megválasztott mondatok szinte automatikusan jöttek a szájára.

És mégis…

Olvasta a jelentéseket a Caamas körül kialakult ellentét nyomán kirobbant zavargásokról; látta a hírszerzés jelentéseit az Új Köztársaság szenátusában folyó egyre hevesebb vitákról; ismerte a galaxisban élő ősi ellenségek között növekvő feszültség veszélyességi elemzéseit.

Tévedne, és mindenki másnak igaza lenne? Valóban a teljes önpusztítás lejtőjére került volna az Új Köztársaság?

Na és ha igen, akkor mi a fenének próbál békét kötni velük?

Egy hangos sóhaj kíséretében felállt a székből, és visszatért az ágyába. Nem, ebben a pillanatban valóban nem tűnik ésszerű döntésnek; de hát az éjszaka közepén soha semmi nem tűnik annak. Tudta, jó oka volt rá, hogy ebben az irányban induljon el, és feltételezte, hogy ezt az okot a napfény mellett ismét érvényesnek tartsa majd. Ha pedig a Caamas-ügyben kirobbant ellentét akadályozza a folyamatot…

Pellaeon a homlokát ráncolta a sötétben, ahogy eszébe jutott Thrawn egyik megjegyzése. Gondosan vizsgáljon meg minden akadályt – tanácsolta neki a főadmirális. Egy kis leleményességgel gyakran még a hasznára is fordíthatja őket.

Ha a Caamas-ügy darabokra tépi az Új Köztársaságot… vajon mit ajánlanának fel cserébe a Birodalom segítségéért a vita tisztázásában?

A karját kinyújtva felkapta az adattábláját, és lehívta a ráváró találkozók listáját. A Bastionra semmiképpen sem mehet vissza; nemcsak hogy teljesen felborítaná az útitervét, de azzal, hogy megpróbálná kikérni a caamasi dokumentumot a Birodalmi Könyvtárból, biztosan felkeltené Disra figyelmét, márpedig nem állt szándékában tájékoztatni a moffot a tervéről.

Azonban a Yaga Minoron, az Ubiqtorate bázison is van egy másolat a teljes birodalmi archívumról. Azaz a Chimaera útvonalának mostantól számított negyedik állomásán.

Pellaeon kikapcsolta az adattáblát, letette az éjjeliszekrényre, és visszafeküdt az ágyba. Igen, ezt fogja tenni. Megpróbálja megkeresni a caamasi dokumentum egy teljes példányát, és felajánlja az Új Köztársaságnak, politikai engedményeket kérve cserébe.

Feltéve persze, hogy az a találkozó valóban létrejött.

Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy megkérdezze a hidat, jött-e üzenet Vermel ezredestől. A kommunikációs tisztek azonban egyértelmű parancsot kaptak, hogy azonnal riasszák ebben az esetben. Ha naponta kétszer emlékezteti őket erre, akkor esetleg kíváncsiskodni kezdenek, hogy mi is folyik itt valójában.

Mellesleg még csak körülbelül tizenegy napja, hogy Vermel hajója odaért a Morishimhez. Tekintettel a Coruscanton jelenleg uralkodó politikai helyzetre, Bel Iblis tábornoknak talán még arra sem sikerült ennyi idő alatt rávenni az Új Köztársaság legfelső vezetését, hogy beleegyezzenek a találkozóba.

Nem, Vermel előbb-utóbb hívni fogja. Neki azonban addig is találkoznia kell legalább négy, valószínűleg ellenséges magas rangú tiszttel, mielőtt elindulhatna a Yaga Minor felé.

Az első találkozóig alig maradt hat órája. Átfordult a másik oldalára, lehunyta a szemét, és elméjét kiürítve megpróbált elaludni.

 

Han megrázta a fejét.

– Nem – jelentette ki, enyhén összerándulva, ahogy Leia óvatosan sebkenőcsöt kent a bal vállára. – Nem lőttem. Sem a tömegbe, sem máshová.

– Azok, akikkel beszéltünk, ennek az ellenkezőjét állítják! – makacskodott Oroucya. – Azt mondják, az egyik lövés arról az erkélyről érkezett, amelyiken ön állt.

– Raylskar klánfőnök is lőtt? – kérdezte Sakhisakh. – Mert a túlélők róla is ezt mondják.

– Ebben tévednek! – mordult fel Oroucya. Sértődött hangja éles ellentétben állt riadt tekintetével, amellyel a noghrit méregette. – Raylskar klánfőnöknél nem is volt pisztoly.

– Én pedig nem lőttem az enyémmel! – kötötte az ebet a karóhoz Han.

A bothai szőre felborzolódott.

– El kell fogadnom a szavát! – sóhajtott fel. – Nem mintha számítana.

Han elfintorodott. Nem, valószínűleg nem számított. A huszonhét halott és további negyven sebesült tüntetővel… és az Egyesült Klánok épülete földszintjének romba dőlésével nemigen számított már, ki kezdte.

Kivéve természetesen a tudósítókat. Azok pedig őt hibáztatták.

Kinyílt az ajtó, és két bothai őr lépett be, kezükben aranyszínű, meggörbült fémdarabokkal.

– Ez minden, első titkár – közölte az egyik, átnyújtva a zsákmányát Oroucyának. – Végeztünk a kutatással, és nem találtunk többet.

Han a homlokát ráncolva méregette a lemezeket. Már majdnem egy órája kutattak Thripio darabjai után a földszint minden zegzugában. A droid ismét olyan állapotba került, mint Felhővárosban – nem, még rosszabba.

– Rendbe fog jönni – duruzsolta Leia a fülébe. – Úgy látom, a fontosabb egységei közül egy sem sérült meg, miközben a tömeg lába alá került. Csak egy kis kozmetikázás lesz az egész.

– Megjavítjuk, ha gondolják – ajánlotta fel Oroucya.

– Köszönjük, nem szükséges – hárította el Han, magában azt kívánva, bárcsak itt lenne Csubi, és ne a Coruscanton vigyázna a gyerekekre.

Vagy talán mégsem. Legutóbb, mikor a vuki rakta össze a droidot, Thripióban nem csordult túl a hálaérzet.

– Majd a Coruscanton összerakják.

– Természetesen. – Oroucya habozott egy pillanatig. – Apropó, Coruscant. Organa Solo tanácsos, Raylskar klánfőnök kapcsolatba lépett az Új Köztársaság kormányával. Gavrisom elnök a lehető leghamarabb szeretne beszélni önnel.

Han felnézett Leiára.

– Akarod, hogy szükségem legyen még egy ápolásra? – suttogta, épp csak annyira hangosan, hogy a felesége meghallja.

Leia elfintorodott, de megrázta a fejét.

– Nem, jobb lesz, ha nem halogatom – nyomott a Han kezébe egy tekercs pólyát. – Minél hamarabb mondjuk el nekik a mi verziónkat, annál jobb. Használhatom a kommunikációs szobát, Oroucya titkár?

– Természetesen, Organa Solo tanácsos – intett komoran az ajtó felé a bothai. – Kérem, kövessen!

Távoztak, nyomukban a két bothai őrrel és a meglehetősen gyanakvó Sakhisakhkal. Han ismét csak a homlokát ráncolta, és kihasználta hirtelen egyedüllétét, hogy megkönnyítse magát néhány gondosan kiválasztott szótól. Épp csak a vállára tette a pólyát, mikor az ajtó kinyílt, és belépett Barkhimkh.

– Leia a kommunikációs szobába ment – közölte Han a noghrival.

– Tudom – lépett egyet előre Han felé nyújtva a kezét Barkhimkh. – De azt szerettem volna, ha ön látja ezt először.

– Mi ez? – vette ki Han a noghri kezéből a kormos, megcsavarodott tárgyat.

– Egy birodalmi trükk maradványai – sziszegte Barkhimkh, rekedten a megvetéstől. – Egy irányváltó kristály és egy tibannagázzal töltött cső. Belenyomják valami ragadós anyagba, és elhelyezik annak a közelében, akinek a nyakába akarnak varrni egy gyilkosságot. Aztán egy mesterlövész belelő egyet a kristályba, amely viszont a csőbe irányítja az energiát.

– Ami pedig pontosan úgy lő, mint egy közönséges lézerfegyver – bólintott Han komoran. Hirtelen az egész dolog kezdett kitisztulni. – Találomra belelőttek a tömegbe, hogy engem vádoljanak a gyilkossággal.

– Igen – felelte Barkhimkh sötéten. – Ismét olyasvalamivel vádolják, amit nem követett el.

– Hja, csakhogy ez alkalommal igen alapos munkát végeztek! – sóhajtott fel Han. – De várjunk csak! Hogyhogy senki sem látta a mesterlövész lövését?

– Valószínűleg egy Xerrol Nightstinger orvlövészpuskát használt – vélte Barkhimkh. – Láthatatlan a lövedéke.

– Ugye csak viccelsz? – ráncotta a homlokát Han. – Sohasem hallottam még, hogy egy lézerfegyver ilyesmire képes lenne.

– A Birodalom nem verte nagydobra a létezését – vont vállat a noghri. – És ettől az egy előnyétől eltekintve nem túl jó fegyver. A hozzávaló gáz ára táranként jóval ezer kredit fölött van, kizárólag speciális fegyverekben használható, és csak három-öt lövésre elég. Nem éppen mindennapos használatra való puska.

– Hát nem – értett egyet Han. – És nem is olyan, amit csak úgy magánál hordana valaki.

– Így igaz – bólintott a noghri. – Akármi is indította el a tüntetést, kétségtelenül birodalmi ügynökök változtatták vérengzéssé.

– A kérdés csak az, hogyan bizonyítsuk – méregette a tenyerén a kristály maradványait Han. – Attól tartok, ez így nem lesz elég.

A noghri megrázta a fejét.

– Egyetlen lövésre találták ki, utána megsemmisül. Én is csak az ön beszámolója alapján tudom, hogy mi lehetett.

És talán onnan, hogy időnként a noghri halálkommandók is használták? Valószínűleg, de semmi értelme sem lett volna felhánytorgatni ezt. A noghrik még most, tíz évvel azután is, hogy megtudták az igazságot és átálltak a Köztársaság oldalára, elég érzékenyek voltak a Birodalom szolgálatában töltött éveik felemlegetésére.

– Mindegy, legalább mi tudunk róla – mondta végül Han. – Egyébként ki most a birodalmi flotta főparancsnoka? Valahogy lemaradtam a követésével.

– A főparancsnok Pellaeon admirális – válaszolta Barkhimkh. – A Chimaera csillagromboló a zászlóshajója.

– Akkor Thrawn embere, igaz? – rándult meg Han ajka.

– Pellaeon közvetlenül a főadmirális alatt szolgált – erősítette meg a noghri. – Sokan Thrawn első számú kedvencének tartották azokban az időkben.

– Az biztos, hogy elég jól elleste a trükkjeit – morogta Han. – Valamit ki kell találnunk, hogy megfizessen ezért.

Visszaadta a maradványokat a noghrinak.

– Itt van… próbáld meg egy darabban tartani, amíg vissza nem visszük a hajóra! És ne szólj róla a bothaiaknak!

– Engedelmeskedem, Solo klánbeli Han – hajtott fejet a noghri, miközben az erszényébe csúsztatta a kristályt. – Fel tudja használni valamire ezt az információt?

– Ó, persze – biztosította Han, ledörzsölve a kezéről a kormot. Majdnem hatvan emberi és más fajú lény halt meg vagy szenvedett sérüléseket; s általában az Új Köztársaságot, konkrétan őt hibáztatják érte, pedig Pellaeon főparancsnok és birodalmi ügynökök állnak a hátterében. – Bízz bennem, fel fogjuk használni!

– Hogyan? – meredt a noghri sötét tekintete az arcára.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Han.