Star Wars történetek

A MÚLT KÍSÉRTETE

Írta: Timothy Zahn

 

12. FEJEZET

 

A Resinem Szórakoztató Komplexum nyugati falát mocsok és lerakódott só borította, s ahol nem, ott a szikla évek során elszíneződött felületét az utca másik oldalán álló rivális játékterem tizenöt évvel korábbi felrobbanásakor szétrepült törmelék apró kráterei pettyezték. A robbanás középpontját jelző tizenöt méteres bemélyedés távolabbi oldaláról nézve a Resinem nyugati falát akár szépnek is lehetett mondani, ahogy a véletlenszerűen elszórt sérülések érdekes mintázatokba rendeződtek, különösen a Borcorash naplementéjének ragyogásában.

A naplemente azonban már rég elmúlt, és Shada sem a kráter távolabbi oldalán tartózkodott. A nyugati fal magasságának háromnegyedénél járt, óvatosan rakva mászóhorgait egymás után a különböző repedésekbe és bemélyedésekbe. Ebből a perspektívából mindössze annyit mondhatott, hogy a fal mocskos, és egyáltalán nem nyújt szép látványt. Lépjen be egy csempészbandába! – gondolta sötéten, legalább tizenötödször, mióta elkezdett mászni. Megismerheti a galaxisnak azt az oldalát, amelyet egy turista sohasem láthat!

Bár a mászás nem volt leányálom, mégis meg kellett történnie. Mazzicot és Grivet hamarosan felkísérik a Resinem szupertitkos legfelső szintjére, ahol egy sima modorú kubazzal kell találkozniuk, aki egy sötét hutt bűnszövetkezetet képviselt. Griv egy kis ládát vitt magával, amely tele volt ryllel, a kubaz pedig egy hasonló méretű ládikát, színültig sormahili tűzgyémántokkal. A találkozónak elméletileg egy szimpla és kölcsönösen előnyös cserével kellett végződnie.

Elméletileg.

Valahol a távolban, a jobb oldalán egy terepsikló körözött leszálláshoz készülődve. A lámpái egy pillanatra halványan megvilágították az orra előtt lévő falat. Shadára ismét rátört a depresszió. Már tizenkét éve, mióta Mazzic testőre lett, nem járt otthon, az Emberlene-en, de ennek a falnak a mocskossága és sérülései felszínre hozták az összes eltemetett emlékét. Emlékek arról, hogyan nőtt fel a valaha büszke városok romjai között. Emlékek a halálról, amely oly gyakran csapott le körülötte: betegségek, alultápláltság, erőszak, reményvesztettség. Emlékek az örökös éhségről, a férgeken tengődésről, és a még művelhető területekről fejadagokban érkező rendes élelemről.

És a kívülről érkező szállítmányokról, amelyek azért végül elkezdtek csordogálni. A szállítmányokról, amelyeket nem a jólelkű külhoniak vagy a nagylelkű Köztársaság küldött, hanem amelyhez a Mistryl árnygárda tagjainak verejtéke, vére és nemegyszer halála tapadt.

Ők alkották az elitjét az emberlene-i társadalom maradékának, akiket személyesen a Tizenkét Vén küldött el keresztes hadjáratukra. Shada gyerekkorától fogva arról álmodozott, hogy egy nap közéjük kerülhet. A Mistrylek, ezek a különlegesen kiképzett harcos nők bebarangolták a csillagokat, áruba bocsátva szolgálataikat és harci tudásukat az elnyomottaknak és gyengéknek. A cserébe kapott pénzből tartották fenn elpusztított világuk maradék lakóit.

Azt a népet, amelyet soha senki nem vett észre, amellyel soha senki nem törődött. Nem úgy, mint mondjuk a Caamasszal.

Nagy erőfeszítésébe került az elmúlt hetek során, hogy magába fojtsa feltörő megvetését a Caamas hirtelen középpontba kerülése láttán. Az Emberlene elpusztítása túl régen történt ahhoz, hogy bárkiben is érzelmi viharokat kavarjon – beleértve Shadát magát is. Annak idején senkit sem érdekelt, hogy megtámadták; most miért számítanának bárki figyelmére? Persze, ez igazságtalan; de hát senki sem állítja, hogy a világegyetem igazságos.

Jobbról és fentről halk, kérdő böffenést hallott. Shada megállt a mászásban, felnézett a sötétségbe, és észrevett egy közel ülő szempárt, ahogy lenéz rá az árnyak mélyéről.

– Minden rendben – súgta a szempár felé, óvatosan feljebb húzódzkodva, hogy alaposabban megnézze. A Borcorashnak ezen a részén nagy valószínűséggel csak egy ártalmatlan bluffevarian az, de sohasem árt elővigyázatosnak lenni.

Mint kiderült, feleslegesen óvatoskodott. Valóban egy bluffevarian volt az. A fal egyik különösen mély repedésébe épített fészkén kuporgott. Shada a szárnya alatt megpillantott néhány szeplős tojást.

– Ne izgulj, nem vagyok éhes! – suttogta a lénynek. Valaha, jutott eszébe sötéten, remekül értett az ilyen méretű madarak elkapásához. Sokkal jobb ízük volt, mint a városban élő dögevő rovaroknak…

Emlékeit elhessegetve áthelyezte a testsúlyát az egyik kezére, és előhúzott a mászózsákjából egy biztonsági kampót. Mistryl kiképzői valószínűleg nem nézték volna jó szemmel, hogy biztosítókötelet használ, felhíva a figyelmét arra, mennyi időbe telik a kampót rögzíteni. És egyébként is, egy igazi Mistryl sohasem esik le… Azonban hosszú évek teltek már el a kiképzése óta, és a galaxis összes sebességével sem ment volna semmire, ha lezuhan, mielőtt felér a tetőre.

Másfelől viszont, ha volt valami alapja Mazzic gyanújának ezzel a találkozóval kapcsolatban, akkor későn felérni ugyanolyan hiábavaló lett volna, mint egyáltalán nem felérni. Úgy kétméternyi van még hátra, becsülte meg a távolságot felpillantva, és körülbelül kétszer annyi perc, míg Mazzic és Griv felér. A vékony, szinte láthatatlan biztosítókötelet ráhurkolva a kampóra, meg sem várva, míg elhal a kampó és fal közötti molekuláris összeolvadás halk sziszegése, ellendült a bluffevarian fészke mellett, és továbbmászott.

Gond nélkül elérte a tetőt, és éppen a kezét nyújtotta a perem felé, mikor valami halk zaj ütötte meg a fülét.

Megdermedt, feszülten fülelt, de a zaj nem ismétlődött meg. A kezét visszahúzva elővett még egy biztonsági kampót, és a lehető legjobban kinyúlva balra a falhoz erősítette. Remélte, hogy a halk sziszegést nem hallja meg az, aki fent várt rá. A biztosítókötelet ráerősítette a kampóra, a másik végét pedig átvezette egy a derekához erősített orsón. Így ha rálőnek, mikor kidugja a fejét a perem fölött, akkor egyszerűen leveti magát, és egy szűk ívben kilendülve másfél méterrel arrébb bukkan majd fel. Nem sok, de tűzharcban rengeteget számíthat, ha hirtelen ennyivel arrébb kerül a célpont. Előhúzta a pisztolyát, és megragadta a biztosító…

– Hello, Shada – hallatszott egy halk hang pontosan a feje fölül.

Felnézett. A peremen egy köpönyegbe burkolózott alak állt lenézve rá. Shada azonban a félhomály ellenére is épp eleget látott a másik arcából…

– Karoly? – suttogta.

– Régen találkoztunk, igaz? – biccentett Karoly Dulin. – Letennéd ide a tetőre a pisztolyodat? Aztán gyere fel!

Shada felnyúlt, és letette a fegyvert a másik nő lába mellé. Aztán nem elfeledve kibiztosítani az övére erősített orsót, maga is felhúzódzkodott.

Kiegyenesedett, és gyorsan körülnézett. A tető széle itt lapos volt, de pár méterrel beljebb éles szögben felfutott egy métert, hogy aztán újra ellaposodjon. Az emelkedőn túl Shada megpillantotta a legfelső szobát megkoronázó hosszú tetőablakot.

A szobáét, ahol Mazzic üzletet akart kötni.

– Valószínűleg rád számítottam a legkevésbé idefönt – jegyezte meg visszanézve Karolyra.

– Képzelem – bólintott Karoly. Már akkor felvette a pisztolyt, mikor Shada még felfelé mászott, és most elrejtette valahol a köpenyében. – Azokat a mászóhorgokat is leveheted… a belső lépcsőn fogunk lemenni. Csak tedd le őket a tetőre, légy szíves!

– Természetesen – csatolta le a horgokat a felkarjáról Shada. Nem voltak túl veszélyes fegyverek, de Karoly nyilván semmit sem szándékozott a véletlenre bízni. Letérdelt, a lábszáráról is levette a horgokat, majd ismét felegyenesedett. – Most boldog vagy?

– Úgy viselkedsz, mintha ellenségek lennénk, Shada – harapta be az ajkait Karoly. – Nem vagyunk azok.

– Ezt örömmel hallom – mondta Shada a fiatalabb nő arcát tanulmányozva. Valóban régen dolgoztak már együtt… majdnem húsz éve, a Tatuin és a Birodalom Hammertong-tervével vallott csúfos kudarcuk óta. Az esetből Shadának a fiatal, tapasztalatlan, kapkodásra hajlamos Karoly emlékképe maradt meg.

Ez a kép azonban nem illett a most előtte álló nőre. Az elmúlt húsz év alatt Karoly kecsesebb, méltóságteljesebb jelenség lett, s a profizmus aurája lengte körül.

– Honnan tudtad, hogy ezen az oldalon jövök fel?

– Nem tudtuk – vont vállat Karoly. – A tetőre vezető többi utat is figyelik. Én viszont észrevettelek, amint a szokásos, többrétegű kék ruhádban megkerülted az épületet, és arra tippeltem, hogy itt fogsz próbálkozni. Meg kell mondanom – mutatott Shada aprólékosan begöndöritett és feltornyozott hajára, majd szorosan a testére simuló harci öltözékére mutatva –, az a ruha sokkal jobban illett a hajadhoz, mint ez a kezeslábas. Mik azok a valamik, amik összetartják?

– Lakkozott zendzsi tűk – mondta Shada. – Mazzic szereti, ha dekoratív vagyok.

– Hasznos álca egy testőrnek – ismerte el Karoly. – Erről jut eszembe, az egyik tű bizonyára egy álcázott jeladó vagy komlink. Megkérhetlek, hogy dobd le a tetőre?

Shada elfintorodott.

– Egyetlen trükköt sem hagysz ki, igaz? – húzta ki a jeladót a jobb füle mögül. – Annyira örülök, hogy nem vagyunk ellenségek. Egyébként miért beszéltél többes számban az előbb?

– Velem van egy ügyfelünk is – biccentett a tető magasabb része felé Karoly. – Ott fent.

A tetőablak mellett, egy orgyilkospisztollyal a kezében?

– És mit csinál?

– Semmi olyasmit, ami miatt aggódnod kellene – felelte Karoly. – A megbízatásod ezennel véget ért.

– Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Shada. – Több, mint tizenkét éve vagyok Mazzic mellett. Egy ilyen kapcsolatnak nem vethetsz véget egyetlen csettintéssel.

– De igen, és meg is tettük – közölte Karoly. – Mostanra egyértelművé vált, hogy Mazzic bandájából nem lesz az egész galaxist behálózó szervezet, amit a Mistryl remélt, mikor mellé rendelt téged. És mivel Talon Karrde Csempészszövetsége is befuccsolt, a Tizenkettek úgy döntöttek, csak pazarlás lenne téged itt hagyni. Ideje továbblépned.

– Remek – jegyezte meg Shada szárazon, miközben a tető pereme mentén két lépéssel hátrébb ment Karolytól, úgy meresztgetve a nyakát, mintha a titokzatos ügyfelet próbálná felfedezni. – Még ma éjjel megmondom Mazzicnak, hogy felmondok. Reggel mehetünk.

– Sajnálom – rázta meg a fejét Karoly. – Most megyünk.

Shada visszanézett rá. Keményen a Karoly szemébe fúrta a tekintetét, és lopva felmérte a kettejük közti távolságot. Három méter, majdnem pont jó.

– Miért? – kíváncsiskodott. – Mert az új ügyfeled meg akarja ölni?

Még a halvány fényben is látta, hogy Karoly összerezzen. Amikor azonban megszólalt, a hangjában nyoma sem volt megingásnak.

– Azt javaslom, próbáld meg nem elfelejteni, kik vagyunk, Shada! – figyelmeztette. – Mistrylek vagyunk. Parancsokat kapunk, és teljesítjük azokat.

– Én Mazzic testőre is vagyok – jelentette ki halkan. – És valaha a Mistrylek becsületből és kötelességtudatból harcoltak. Nem parancsoknak engedelmeskedtek.

– Becsület! – horkant fel Karoly. – Te tényleg kiestél a dolgokból.

– Nagyon úgy tűnik! – vágott vissza Shada. – Mindig is próbáltam azt hinni, hogy a Mistryl tagjaként egy fokkal feljebb állok, mint a zsoldosok és bérgyilkosok söpredéke. Bocsásd meg a naivitásomat!

Karoly arca elsötétült.

– Azt tesszük, amit tennünk kell, hogy a népünk fennmaradjon! – fakadt ki. – És ha egy nyálkás hutt hátba akar döfni egy másik nyálkás csempészt, akkor az nem a mi gondunk.

– Már bocsánat: nem a ti gondotok – pontosította Shada. – Hanem az enyém. El kell végeznem a feladatomat, Karoly. Vagy elállsz az utamból, vagy megbánod. – Lenyúlt az övéhez, és bebiztosította a biztosítókötél orsóját…

Karoly keze mintha megrezdült volna, és hirtelen egy apró pisztoly jelent meg benne.

– Ne mozdulj! – parancsolta. – Emeld fel a kezed! Üresen.

Shada lazán eltartotta a kezét a testétől. Még az ujjait is széttárta, hogy megmutassa, semmit sem rejteget a tenyerében.

– Meg kell ölnöd, ha meg akarsz állítani – figyelmeztette Karolyt.

– Remélem, nem. Most fordulj meg!

Ez volt az. Shada a kezét továbbra is eltartva a testétől egy kilencvenfokos fordulattal szembe került a tetőablakkal…

És egyet hátralépve leugrott a tetőről.

Félig-meddig arra számított, hogy Karoly megereszt utána egy lövést, mielőtt még eltűnik a perem mögött. Nem így történt; Karoly vagy megdermedt a meglepetéstől, vagy azonnal felismerte a helyzetet és nem lőtt feleslegesen. Shadának azonban nem volt ideje azon töprengeni, hogy melyik változat következhetett be. A biztosítókötél egy rándulással megfeszült, és Shada hirtelen eltávolodott a faltól, ahogy a másodjára rögzített horog körül elfordulva jobbra lendült. Még két másodperc, becsülte meg, és áthalad a lengés középpontján. Azután pedig ismét a tető felé fog közeledni, ahol Karoly és a pisztolya vár rá.

Tehát két másodperce van, hogy valahogy elbánjon egykori barátjával.

A rémült bluffevariannak nyikkanni sem volt ideje, mikor Shada kikapta a fészkéből. A másik kezével sikerült felmarkolnia egy tojást; aztán már lendült is felfeté, a tető felé.

És a két másodperces kegyelmi állapot véget ért. Még dobóhelyzetbe sem tudta emelni a madarat, mikor Karoly már fel is bukkant a tető pereme fölött, a felé a pont felé rohanva, ahonnan Shada leugrott. A tekintete és a pisztolya csöve az épület falát fürkészte. Megpillantotta Shadát… a másodperc törtrészére megingott az egyensúlya, ahogy megpróbált lelassítani és célozni…

Shada pedig az erőlködéstől felnyögve az arcába hajította a bluffevariant.

Karolynak nem volt ideje gondolkodni, de még csak megtorpanni, és a helyzetet felmérni sem. Az arca előtt egyszer csak két szárny kezdett el vadul csapkodni, ahogy a bluffevarian megpróbálta visszanyerni egyensúlyát; és a gondolkodás híján az alaposan besulykolt Mistryl-reflexek vették át az irányítást. Hátraszökkent, még jobban elveszítve ezzel értékes egyensúlyát, a felé száguldó lövedék felé rántotta a fegyvere csövét és lőtt.

A lézersugár a kellős közepén találta el a bluffevariant, és a csapkodó szárnyak hirtelen tűzből, szikrákból és szúrós füstből álló gomolyaggá változtak. Karoly lekapta a fejét a tűzgolyó elől, oldalra fordult…

És a bluffevarian tojása pontosan az orrnyergén landolt.

Karoly felnyögött, ahogy a tojás a szemébe fröccsent. Üres kezével megpróbálta letörölni a félig folyékony masszát, miközben Shada lecsapott az orsó biztosítójára, és felszökkent a tetőre. Egypár méterrel arrébb szökkent Karolytól, hogy kikerüljön a még mindig nagyjából felé mutató pisztoly hatóköréből, aztán előrevetette magát.

Pont akkor ért oda Karolyhoz, mikor a fiatalabb nőnek sikerült kitörölnie a szeméből a tojást. A pisztolyt azonnal kirúgta a kezéből, ahogy megpróbálta felé fordítani. A fegyver Karoly mögött zuhant a peremre, aztán eltűnt az alant tátongó sötétségben.

– Shassa! – sziszegte Karoly az ősi átkot, jobbra szökkenve Shada elől. Valahonnan a kezében termett egy csillogó kés. – Shada…

– A kötelességemet teljesítem – lépett el jobbra a kés hegye elől Shada. – Még mindig elállhatsz az utamból.

Karoly megint sziszegett valamit, és előrevetette magát. Shada ismét jobbra lépett, előreszökkent, ismét tett egy gyors oldallépést, majd visszafordult a tetőablak felé.

Karoly azonban megsejtette a szándékát. A szemében maradt tojástól pislogva tett egy hosszú lépést ugyanabba az irányba, figyelmeztetően meglengetve a kést. Shada válaszul veszélyesen közel csusszant a tető széléhez, majd két gyors szökkenéssel megpróbált ellenfele bal oldalára, a kést tartó kéztől távol kerülni. Karoly megpördült.

– Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem, Shada! – vicsorgott. Vicsorgott. És mégis, Shada úgy vélte, könyörgés is vegyült a hangjába.

– Rendben, Karoly – felelte halkan. – Nem teszem.

Ismét rácsapott az orsóra, és még egyszer utoljára levetette magát a tetőről…

A biztosítókötél pedig, amelyet gondosan koreografált kitérő manőverei szépen elvezettek Karoly mögött, megfeszült és kirántotta a fiatalabb nő alól a lábát. Karoly hiába hadonászott a késével, fájdalmas puffanással zuhant a hátára.

Shada azonnal rárontott. Az egyik lábával a kést tartó kezének csuklójára taposott, miközben hárította a másik kézzel felé indított ütést, majd megfeszített ujjaival beledöfött a szegycsont alatti puha területbe. Karoly egy fájdalmas nyögés kíséretében összegörnyedt, és az oldalára fordult. Shada ismét lecsapott, ez alkalommal a fültövére. A fiatalabb nő elernyedt és mozdulatlan maradt.

Shada lihegve kivette a kést Karoly kezéből, s elvágta a biztosítókötelét, mielőtt még ő is belegabalyodott volna. A küzdelem nem tartott sokáig, és elég csendben zajlott, Karoly ügyfele azonban jó eséllyel hallhatta a puffanásokat, és talán már el is indult, hogy megnézze, mi történt. Ha sikerülne elébe mennie…

Csak az a parányi mozgás a szeme sarkában volt az egyetlen figyelmeztetés. De elégnek bizonyult. Miközben egy lapos vetődéssel oldalra ugrott, egy lézersugár hasított a levegőbe ott, ahol egy pillanattal korábban állt. A gurulásból feltérdelve a tekintete végigsöpört a tető megemelt részén, és észre is vette támadóját: egy fekete, csuklyás köpenybe burkolózott, hason fekvő alakot. Karabélyának csöve a lány felé mozdult. Shada felkapta a kezét, és elhajította felé Karoly kését.

Az orvlövész azonnal oldalra gurult, fejét karja és az automatára állított, folyamatosan tüzelő fegyver viszonylagos védelmébe hajtva. A jól beidegződött fejvadászreflex most azonban cserbenhagyta. A kés pontosan a kívánt célpontba csapódott be: nem magába a félreguruló orvlövészbe, hanem a fegyveréből előtörő lézersugarakba. Pontosan a karabély torkolata előtt szakította meg a sugarat, ami olvadt fémdarabokat és szikraesőt szórva szétrobbantotta a pengét.

És a következő néhány szívdobbanásnyi időre gyakorlatilag megvakította az orvlövészt.

Shadának mindössze két szívdobbanás kellett. Egyetlen hatalmas ugrással fent termett a tető emelvényén, átszökkenve a vakon felé küldött lézersugarak fölött, miközben ujjai a hajába rejtett, lakkozott zendzsi tűk egyike felé nyúltak. A kihúzott tű nyomában leomlottak göndör fürtjei, s amikor talpa megérintette a tetőt, eldobta.

A karabély pedig egy tompa kattanással elhallgatott.

Shada azonnal az orvlövész mellett termett. Kicsavarta a karabélyt a halott férfi kezéből, majd rohanni kezdett. Ha a fickó csak hátvéd volt, nem a fő erő, akkor még mindig kudarcot vallhat. Botladozva megtorpant a tetőablak mellett, lekuporodott a pereméhez, és lenézett az alatta lévő, magas mennyezetű szobába.

Nem vallott kudarcot. Három méterrel lejjebb, a gazdagon díszített asztal egyik oldalán állt Mazzic és Griv, a másikon pedig a kubaz és egy kemény külsejű férfi. A két fél már kicserélte a ládikákat, és most épp a tartalmukat ellenőrizték. A kubaz egy futó pillantás után becsukta a sajátját, és mereven kiegyenesedett. Szinte sütött róla, hogy vár valamire. Egy másodperc múlva Mazzic is hasonló elégedettséggel nyugtázta a cserét, majd lezárta a ládát. Odabiccentett a kubaznak és hátralépett az asztaltól. A szája mozgott, valószínűleg a szokásos búcsúmegjegyzéseit mondta. A kubaz nem mozdult… aztán ahogy Mazzic és Griv tett még egy lépést hátrafelé, várakozása meglepetéssé változott. Hosszú ormánya bizonytalanul megrendült; nyilvánvalóan szeretett volna felnézni, s ugyanolyan nyilvánvalóan nem szívesen árulta volna el, miféle meglepetésre számít az üzlet lezárásaként.

Ha meglepetésre vágyott, Shada szolgálhatott eggyel. A karabélyt a kubaz hosszú ormányának tövére irányítva a torkolattal finoman megkocogtatta az ablakot.

Mind a négyen felnéztek. A kubaz arca meg sem rezzent, a társáé azonban helyette is beszélt. Döbbenten leesett az álla, kezével az oldalán függő pisztoly után kapott. Shada a homloka felé fordította a fegyvert – a fickó pedig lassan a melléhez emelte üres kezét. A lány a szeme sarkából látta, hogy Mazzic futólag felé int a szokásos tisztelgésükkel, aztán Griwel együtt kihátrál a látóteréből.

Shada magában harmincig számolva a kubazon és társán tartotta a fegyverét. Aztán ugyanúgy tisztelegve nekik, mint Mazzic az előbb, ellépett a tetőablak mellől.

– Vége? – kérdezte Karoly a háta mögül.

Shada megpördült. A fiatalabb nő kifejezéstelen arccal állt a halott orgyilkos mellett.

– Igen – bólintott Shada. – Az ügyfeled végül mégsem mondta vissza az üzletet.

– A Tizenkettek nem fognak örülni ennek – nézett le Karoly a lábánál heverő holttestre.

– Már megszoktam, hogy az emberek nem örülnek a tevékenységemnek! – sóhajtott fel Shada, a tető felé fordítva a karabély csövét. – Valahogy majd csak kibírom.

– Ez egyáltalán nem vicces, Shada! – mordult fel Karoly. – Egyértelmű parancsot kaptál. Ha most Mazzickal maradsz, egy héten belül egy egész szakaszt küldenek a nyakadra.

– Nem maradok Mazzickal – felelte Shada. – Mondtam már, hogy ma éjjel felmondok.

– És azt hiszed, hogy ezzel lerendezted az ügyet a Tizenkettekkel? – kérdezte gúnyosan Karoly.

– Feltételezem, ez attól függ, hogy emlékszik-e még valamelyikük arra, kik vagyunk – mondta Shada, s közben mély szomorúság öntötte el. Szomorúság, amely mintha hosszú, hosszú évek óta gyűlt volna a szíve körül. – Az a Mistryl, amihez huszonkét évvel ezelőtt csatlakoztam, harcosok tiszteletre méltó klánja volt, és népünk fennmaradásáért küzdött. Egy igazi harcos pedig sohasem vesz részt tudatosan egy orgyilkosságban. Remélem, hogy emlékeznek még erre néhányan a Tizenkettek közül is.

– Talán ők is megváltoztak – nézett el Karoly a város fekete háztetői fölött a messzeségbe. – Talán az egész Mistryl is megváltozott.

– Ők talán – vont vállat Shada. – Én viszont nem. – Alaposan szemügyre vette barátját. – És szerintem te sem.

– Nahát – nézett vissza rá Karoly. – Kíváncsi lennék, mit mondtam, ami miatt ezt hiszed.

– Nem mondtál semmit. Cselekedtél. Mikor kirúgtam a kezedből a pisztolyodat, kést rántottál.

– És ez győzött meg arról, hogy melletted állok?

– Igen – bólintott Shada. – Az én pisztolyom ugyanis még mindig nálad van.

– Igen, azt hiszem – tapogatta meg az oldalát Karoly. – Gondolom, szeretnéd visszakapni.

– Nehezebb lesz megmagyarázni, hogy mi történt itt, ha nálad van, mikor visszatérsz az Emberlene-re – vont vállat Shada.

– Ebben van valami – látta be Karoly. Behajlította a csuklóját, s a fegyver lapos ívben Shada nyitott tenyerébe repült. – Apropó, Emberlene. A helyedben elkerülném egy darabig. Sőt a helyedben minden Mistrylt kerülnék. Mondjuk úgy tíz évig, ha kibírod.

– Nem kell olyan sokáig rejtőzködnöm – tette el a pisztolyát Shada. – Úgy néz ki, az egész galaxis forrong emiatt a Caamas-ügy miatt. A Tizenketteknek hamarosan nálam sokkal fontosabb dolgokkal kell majd foglalkozniuk.

Karoly kiköpött valamit.

– A Caamas. A Caamas, az Alderaan és még az a bűzös noghri bolygó is, a Honoghr. Néha szinte nevetnem kell, ha arra gondolok, milyen világokat siratnak.

– A keserűség nem segít – figyelmeztette Shada.

– Akkor mi? – vágott vissza Karoly. – A keserűség legalább bizonyítja, hogy még élek.

– Talán – tűnődött el Shada. – Már ha megelégszik az ember ennyivel.

– Miért, te találtál valami jobbat?

– Nem tudom – vont vállat Shada. – De lennie kell valaminek. Az ott a lejárat? – mutatott a tetőablakok túloldalán álló alacsony, szögletes építményre.

– Az egyik – bólintott Karoly. – Ha egyenesen a kubaz és a társai karjaiba akarsz futni lefelé menet.

– Át fognak engedni – mosolyodott el feszülten Shada.

Karoly önkéntelenül is visszamosolygott rá.

– Ebben biztos vagyok. – Aztán a mosoly lehervadt az arcáról. – De egyvalamit jegyezz meg, Shada! Akármit is tettem itt, azért tettem, mert… mindegy, bonyolult. Ha azonban a Tizenkettek utánad küldenek…

– Értem – bólintott Shada. – Igyekezni fogok, hogy ne hozzalak még egyszer ilyen helyzetbe.

– Ne velem törődj! – rázta meg a fejét Karoly. – Elég, ha magadra vigyázol. Van valami ötleted, mihez kezdesz most? – hajtotta meg enyhén a fejét.

Shada felnézett a csillagokra.

– Ami azt illeti – suttogta –, van.

 

– Kérem, ne mozogjon, uram! – mondta mély hangján az Emdí droid, miközben mechanikus ujjai mikroszkopikus pontossággal kezelték a szondát. – Nem tart már sokáig.

– Remek – felelte Luke mélyet sóhajtva, és türelemre intve magát. Már majd fél órája ült ott, de legalább közeledett a vége.

A droid félig szúró, félig csiklandozó érzést keltve bevezette a szondát Luke fülébe. Luke megborzongott; aztán egy hangos, szörcsögő hang kíséretében véget ért az egész.

– Köszönöm, uram – eresztette le a szondát az Emdí a mellette álló tartályba, kipumpálva belőle az utolsó csepp baktát is. – Még egyszer elnézését kérem az okozott késedelemért és kellemetlenségért!

– Semmi baj – nyugtatta meg Luke lecsusszanva az asztalról, és az egyik ujja hegyével megvakarva a fülét. – Tudom, könnyű azt mondani, hogy soha többé nem lesz olyan baktahiány, mint a háború alatt. Csak éppen nem olyan könnyű elhinni.

– Ennél az egységnél szolgáltam akkoriban – felelte az Emdí komoran. – A feketepiaci baktát akkor sem tudtuk volna megfizetni, ha vehettünk volna belőle. Sokakat láttam meghalni emiatt.

Luke bólintott. Ennek eredményeképpen az elmúlt tizenkét év során az egészségügyiek szigorúan ügyeltek arra, hogy minden csepp baktát megmentsenek – szükség esetén még a páciensek füléből is kiszippantották.

– Nem mondhatnám, hogy nagyon kellemes volt ez a művelet – vallotta be. – Ugyanakkor nagyon nem örültem volna neki, ha nem lett volna elég bakta a meggyógyításomhoz.

– Pedig talán egyszerűen csak egy beidegződött szokásról van szó – vélte a droid. – Bár azt mondják, bölcs dolog emlékezni a múltra.

– Valóban az – helyeselt Luke komoran, a baktatartály felé biccentve. – És még bölcsebb tanulni belőle.

Artu a kijelölt szállásukon várta, becsatlakozva az asztalon álló konzolba, és halk, fütyörésző társalgást folytatva a kórház központi számítógépével. Luke beléptekor kupolás fejét gazdája felé fordította és izgatottan felvisított.

– Helló, Artu – üdvözölte Luke. – Látom, társalogsz.

A kis droid helyeslően csipogott, majd trillázása kérdő hangsúlyba kunkorodott.

– Ó, remekül vagyok – nyugtatta meg Luke megtapogatva az oldalát. – Néhány repesz elég mélyre fúródott, de sikerült mindet kiszedniük. Aztán jött egy kis fürdőzés a baktatartályban, és most jobb vagyok, mint új koromban. Az orvos azt mondta, még egy óráig ne repüljek, de szerintem valószínűleg annál tovább fog tartani a hajó előkészítése az indulásra.

Artu ismét elfüttyentette magát, és teljesen körbeforgatta kupoláját.

– Igen, látom, rajtad is jó munkát végeztek – biccentett Luke elismerően. – Szóltál nekik, hogy nézzék meg az X-szárnyút is?

Újabb igenlő trilla.

– Helyes – mondta Luke. – Akkor már csak az a kérdés, hogy hová menjünk.

Artu egyetlen vizuális érzékelője egyenesen gazdája felé fordult, s következő füttyében nem lehetett nem észrevenni némi gyanakvó felhangot.

– Artu, Artu, nem vakációzni jöttünk ide! – korholta Luke szelíden, odahúzva egy széket a droid mellé. Innen a képernyőt is szemmel tudta tartani, ha valami bonyolultabb fordítanivaló akadt. – Rá kell jönnünk, honnan származnak azok a klónok. Azzal pedig nem jutunk előre, ha hazamegyünk a Coruscantra vagy a Yavinra.

Az ablakon át kinézett a meredeken égre törő hegyekre. Az aranyszínű növényzet szinte ragyogott a délutáni napsütésben. Igen, a küldetés leírása tökéletesen egyértelmű. Sajnos, a teljesítésének módját illetően nem lehet ugyanezt elmondani. Megpróbálkozott álcázva bejutni a Cavrilhuk bázisára, és mit ért el vele? Egy újabb fürdőt a baktatartályban. Na és persze egy lehetőséget, hogy találkozzon Marával.

Elfintorodott. Mara. Mióta Hannal meghiúsították az Iphigin mellett azt a kalóztámadást, számított rá, hogy előbb-utóbb összefut a lánnyal – ami azt illeti, szinte biztosra vette, hogy Hannák is köze volt Mara váratlan felbukkanásához a kauroni aszteroidamezőben. Számított rá, hogy összefutnak, de titokban félt is a találkozástól.

És mégis, visszatekintve a találkozás egyáltalán nem lett olyan feszült hangulatú, mint amitől tartott. Mara együttműködő volt és udvarias – legalábbis annyira, amennyire tőle tellett. S ami még fontosabb, az a néma, de erős rosszindulat, amelyet legutóbbi néhány találkozásuk során érzett, nem sugárzott már felé.

Persze lehet, hogy csak nem vette észre. Lehet, csak azért korlátozta szándékosan az Erő használatát az utóbbi napokban, mert nem akarta külön, céltudatos próbálkozás nélkül tudni, mi zajlik a lány elméjében.

Homlokát ráncolva bámult a hegyekre. Határozottan úgy érezte, hogy valamiféle ok-okozati hatás működik itt – ebben biztos volt. A kérdés csak az, hogy mi az ok és mi az okozat?

Artu kérdően trillázott valamit.

– Épp azon gondolkodom – felelte Luke a fordításra pillantva. – Nyugalom, oké?

A droid halkan füttyentett még egyet, majd várakozásteljes hallgatásba merült. Luke felsóhajtott, és kényelmesen elhelyezkedett a székén, ismét kinézve a hegyekre. Mara kész rejtély, de olyan rejtély, aminek egyelőre várhat a megoldása. A közvetlen jövő pillanatnyilag a klónkérdés körül forog.

A jövője…

Ismét Artura pillantott, és felidéződött benne a Yodával töltött idő emléke. A jedikiképzése és az első alkalom, mikor bepillantást nyert a jövőbe.

Egy pillantás, amely majdnem katasztrófával végződött. Mint az őrült, rohant Felhővárosba Han és Leia megmentésére, s majdnem sikerült mindannyiukat megöletni.

De olyan sok mindent tudott meg azóta az Erőről! És igenis képes arra, hogy belepillantson a jövőbe, és utána ne kezdjen el fejvesztve kapkodni. Mostanában ugyan nem voltak túl eredményesek az ilyen irányú próbálkozásai; de ha már úgyis várnia kell egy órát, miért ne próbálná meg?

– Artu, meditálni fogok egy ideig – közölte a droiddal, miközben lecsusszant a székéről, és törökülésben elhelyezkedett a padlón. – Hátha kapok valami útmutatást. Ne hagyd, hogy bárki is megzavarjon, jó?!

A droid megnyugtatóan zümmögött. Luke vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, és kinyúlt az Erőért. A gondolatai… az érzelmei… egész lénye átcsusszant a megfelelő mintázatba…

És hirtelen az egész világegyetem színes, örvénylő kaleidoszkópként robbant elé.

Levegő után kapott, s ahogy majdnem elveszítette az önuralmát, a hatalmas kép megremegett, mint a forró sivatagi levegő. Soha nem volt még ilyen látomása. Semmihez sem hasonlított, amit valaha látott. Száz és száz különböző helyszín, ezer és ezer különböző lehetőség – ragyogó színek és éles hangok, öröm és bánat, félelem és halál – mindez egy tatuini homokvihar dühével és kiszámíthatatlanságával örvénylett előtte. A valószínűségi vonalak egymásba fonódtak, metszették egymást, néha összeolvadtak, néha ismét szétváltak, de mindig megváltoztak az érintkezés után. Ismerős és ismeretlen arcok, amint elvonultak előtte vagy eltűntek a látótere szélén kibontakozó új események mögött. Egy másodpercre megpillantotta Wedge-t és a Zsiványkommandót, amint belevetették magukat egy csata közepébe; látta a jedinövendékeit számára megmagyarázhatatlan okból szétszóródni az Új Köztársaságban, üresen hagyva a yavini akadémiát; látta saját magát egy erkélyen állva és lepillantva ezernyi apró csillag hullámzó tengerére; látta Hant és Leiát, amint szembeszállnak a dühöngő csőcselékkel…

Han? Leia? Megfeszítette az erejét, és megragadta ezt az utolsó vonalat, próbálva többet feltárni belőle. Erőfeszítését egy másodpercre siker koronázta: Leia egy tágas csarnokban, a fénykardja a kezében ragyog, s közben különböző fajú lények nyomakodnak befelé egy magas ajtón. Han egy erkélyen, kivont pisztollyal, amint lenéz a tömegre. A benti csőcselék esztelenül nyomul előre… egy orvlövész a tetőn feltámasztja karabélyát…

És azzal eltűntek, feloldódtak a képek és hangok örvénylő tömegében. Luke egy pillanatig maga is megpróbált együtt haladni a sodrással. A félelem íze elkeveredett a látomás többi érzésével, miközben megpróbálta utolérni Hant és Leiát, hogy lássa, mi történik velük. Azonban eltűntek, és Luke mélyen legbelül érezte, hogy mindent látott már, amit láthatott. Kiemelkedett a sodrásból, és visszatért az egyetlen szilárd ponthoz a viharban: saját lénye középpontjába. Mindent megtudott, amit megtudhatott, ideje volt távozni. Hátrálni kezdett, s a képek miriádja lassan elmosódott, elsötétült.

És akkor hirtelen megjelent előtte egy utolsó látomás: Mara, amint csukott szemmel, ernyedt végtagokkal lebeg valamilyen vízben, éles sziklák között. Mintha halott lenne.

Várj! – hallotta felkiáltani magát. De már késő volt. Mara képe a látomás maradékával együtt elhalványodott…

Levegő után kapkodva újra a szobájában találta magát, arccal a hegyek felé fordulva.

A hegyek felé, amelyek már nem aranyszínben ragyogtak, hanem halvány csillagfény világította meg őket.

– Húúú! – sóhajtotta, megdörzsölve a szemét. Esküdni mert volna rá, hogy a látomás csak pár percig tartott.

A háta mögött Artu nyilvánvaló megkönnyebbüléssel felcsipogott.

– Igen, tovább tartott, mint hittem – értett egyet Luke. – Elnézést.

A droid kérdően trillázott valamit. Luke talpra állt, összerezzenve a váratlan zsibogó érzéstől az izmaiban, és ránézett a számítógép képernyőjén megjelenő fordításra.

– Nem tudom – ismerte be. – Sok mindent láttam. De semmi olyasmit, amiről úgy tűnt, köze lehet a mi feladatunkhoz.

Ami azt is jelentheti, jutott eszébe azonnal, hogy most már talán nem is a klónok hajszolásával kellene foglalkoznia.

De akkor mivel? Menjen Han és Leia után, és figyelmeztesse őket? Keresse meg Marát, és őt figyelmeztesse?

Kinyújtóztatva fáradt izmait, vett egy mély lélegzetet. A jövő van mindig mozgásban – mondta Yoda az első látomása után a Dagobán. Luke akkor nem értette a megjegyzést; a felhővárosi képek annyira egyértelműnek tűntek. Ha azonban Yoda akkor a mostanihoz hasonló víziót látott, annak minden összetettségével, akkor rögtön értelmet nyert a mondata.

De vajon tényleg valami ilyesmit látott az idős jedimester? Vagy Luke teljesen mást élt át? Egy különleges alkalmakra fenntartott, különleges élményben volt része?

Nyugtalanítónak találta ezt a lehetőséget. Pillanatnyilag azonban félretehette ezt a problémát. Csak az számított, hogy megkapta a keresett útmutatást, és most már annak megfelelően kellett cselekednie.

Mindössze pontosan meg kellett határoznia, mit is tartalmaz ez az útmutatás.

Odalépett az ablakhoz, és felnézett a csillagokra. Tudni fogod – mondta neki Yoda –, ha nyugodt vagy. Luke vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta lecsillapítani háborgó lelkét.

Artu halk trillázása kezdett aggodalmassá válni, mire gazdája megfordult.

– Rendben van – paskolta meg a droid kupoláját. – Láttam egy bolygót egy széles, mély kanyonnal, aminek az oldalaiba házakat építettek. Odalent fények kavarogtak. Lépj kapcsolatba a központi számítógéppel, és nézd meg, hol lehet!

Artu engedelmesen füttyentett, és becsatlakozott a hálózatba. Luke mellé lépett, és ránézett a képernyőn megjelenő bolygó nevére és leírására.

– Nem, nem a Belsavis az – rázta meg a fejét. – A felszínét nem borították gleccserek és nem voltak kupolák sem. És sokkal kellemesebb helynek tűnt. – A homlokát ráncolva megpróbálta újra felidézni magában a képet. – A kanyon felett hidak íveltek át. Összesen… kilencet láttam, gyémánt alakban elhelyezkedve: egy legfelül, alatta kettő egymás mellett, azok alatt három, aztán megint kettő és megint egy.

Artu feltrillázott és tovább kutatott. Újabb fél tucat rendszer neve tűnt fel a képernyőn…

– Várj csak! – szólt rá Luke. – Menj vissza egyet… a Cejansij rendszerre! Nézd meg, vannak-e róla képek az adatbankban!

A képernyőn megjelent egy sor bolygó körüli pályáról, levegőből és felszínről készült fotó. Luke elmélyülten szemlélte őket… és mire a sorozat véget ért, már tudta, hogy ez az a hely.

– Megvan – állapította meg. – A Nagy Kanyon a Cejansijen. Oda megyünk.

A droid bizonytalanul csiripelt valamit, s kérdése azonnal feltűnt a képernyő alján.

– Nem tudom, miért – felelte Luke. – Csak azt tudom, hogy oda kell mennem.

A következő fütty enyhén hitetlenkedőnek tűnt.

– Őszintén szólva én magam sem értem – vallotta be Luke. – Sok minden villant fel a látomásban, jelenleg is folyó, s talán a jövőben megtörténő dolgok. Láttam, ahogy a tanítványaim otthagyják az akadémiát… nem tudom, miért. Láttam, hogy Han és Leia bajba kerül…

A droid ideges trillázással vágott a szavába, és újabb kérdést tett föl neki.

– Nem, nem tudom, hogy Thripio is velük volt-e – rázta meg a fejét Luke. – A lényeg az, hogy sok olyan helyre mehetnénk, ahol hatással lehetnék az eseményekre. Túlságosan is sok helyre.

– Azonban a Nagy Kanyon – mutatott a hatalmas völgy képére – az egyetlen olyan közülük, ahol magamat is láttam. És a látomásnak csak ebben a részében éreztem békét.

Ismét kinézett a csillagokra.

– Ezért oda kell mennünk.

Egy pillanatra csend támadt. Aztán Artu megint trillázni kezdett.

– Értem a célzást – mosolyodott el Luke. – Ha menni akarunk, akkor ne merengjünk, hanem menjünk.

Mellesleg – mondta magában, miközben elindultak a hangár felé – Leia is teljes értékű jedi. Tud vigyázni magára. És Han sem egyszer mászott már ki szorult helyzetekből. A Zsiványkommandó is elboldogul nélküle, s akárhová is mentek a jedinövendékei, biztos jó okuk volt rá. Akármiről is szól ez a cejansiji út, mindannyian kibírják nélküle egy ideig.

Negyven perccel később, ismét az űrben, meghúzta a hiperhajtómű karját, és fénysebességre ugrott X-szárnyújával. S közben igyekezett nem gondolni arra a látomásra, amelyben Mara is szerepelt.